A hit létrája

Milyen hatással vannak az élet kihívásai a Jézus Krisztusba vetett hitünkre? És vajon a hitünknek milyen hatása lesz az ebben az életben általunk megtapasztalt örömre és békességre?

1977-et írtunk. Csengett a telefon, és az üzenettől darabokra szakadt a szívünk. Carolyn és Doug Tebbs az egyetemi tanulmányaik befejezése után épp az új otthonukba készültek költözni. Az elderek kvóruma eljött, hogy megpakolják a költözéshez használt teherautót. Mielőtt kitolatott volna, Doug még egy utolsó pillantással meggyőződött arról, hogy tiszta a terep. Nem látta viszont, hogy a kislánya, Jennie, pont a legrosszabb pillanatban szökken a teherautó mögé. Szeretett Jennie-jük azonnal életét vesztette.

Hogyan tovább? Vajon az oly mélyre ható fájdalom és a veszteség felfoghatatlan érzése soha át nem hidalható szakadékot képez Carolyn és Doug között, vagy egymásba fonja valahogy a szívüket és megszilárdítja a Mennyei Atya tervébe vetett hitüket?

A megpróbáltatásaikon átvezető út hosszú volt és fájdalmas, azonban valahonnan feltöltődtek a lelki tartalékaik, és nem veszítették el a reményt, hanem kitartottak az útjukon.¹ Ez az elképesztő pár valahogy még krisztusibbá vált. Még elkötelezettebbé. Még könyörületesebbé. Hittek abban, hogy Isten a saját idejében a javukra fogja szentelni a megpróbáltatásaikat.²

Bár a fájdalom és a veszteség nem tűnhet el nyomtalanul, és nem is fog, Carolyn és Doug vigaszt nyert annak a bizonyosságából, hogy ha rendületlenül a szövetség ösvényén maradnak, akkor szeretett Jennie-jük örökre az övék lesz.³

A példájuk megerősítette az Úr tervébe vetett hitemet. Mi nem látunk mindent, Ő azonban igen. Az Úr Liberty fogházában azt mondta Joseph Smithnek, hogy „mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd. Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy Őnála?”⁴

Amikor elfogadjuk az Úr akaratát, Ő megtanítja nekünk, hogyan járjunk Ővele.⁵ Tahitin szolgáló fiatal misszionáriusként megkértek egy beteg kisbaba megáldására. A fejére tettük a kezünket, és megáldottuk, hogy javuljon az állapota. Egy darabig így is lett, de aztán újra visszaesett. Másodszor is megáldottuk, ugyanezzel az eredménnyel. Aztán jött a harmadik kérés. Könyörögtünk az Úrnak, hogy legyen meg az Ő akarata. Nem sokkal később ez az apró lélek visszatért mennyei otthonába.

De mi békességet éreztünk. Mi azt szerettük volna, ha a kisbaba életben marad, az Úrnak azonban más tervei voltak. A sajátunk helyett az Ő akaratának az elfogadása a kulcsa annak, hogy a körülményeinktől függetlenül örömre leljünk.

A Jézus Krisztusba vetett egyszerű hitünk, amellyel akkor rendelkezünk, amikor elkezdünk tanulni Őróla, ott maradhat a szívünkben, miközben szembenézünk az élet kihívásaival. Az Őbelé vetett hitünk képes utat mutatni nekünk az élet összetett dolgaiban, és meg is teszi ezt. Mi több, rá fogunk jönni, hogy az élet összetett dolgainak a túloldalán minden nagyon egyszerű⁶ akkor, ha „tökéletesen ragyogó reménységgel” állhatatosak maradunk Krisztusban.⁷

Az élet céljához hozzátartozik az, hogy ezek a lehetséges „botlást okozó kövek” lépcsőfokokká válhassanak, miközben megmásszuk azt, amit én a hit létrájának nevezek – hiszen a hitnek is fokai vannak. Fel és le járhatunk rajta aszerint, hogy milyen döntéseket hozunk.

A Szabadítónkba vetett hitünk gyarapítására törekedve előfordulhat, hogy nem teljesen értjük Isten irántunk való szeretetét, és lehet, hogy kötelességtudatból engedelmeskedünk a törvényeinek. Az is lehet, hogy a szeretet helyett a bűntudat az elsődleges ösztönzőnk. Talán még nem tapasztaltuk meg, milyen egy valós kapcsolat Vele.

Miközben igyekszünk növelni a hitünket, összezavarhat minket Jakab tanítása, aki arra emlékeztetett minket, hogy „a hit cselekedetek nélkül megholt”⁸. Megbotolhatunk, ha úgy gondoljuk, hogy minden rajtunk múlik. Ha túlságosan magunkra támaszkodunk, az gátolhat bennünket abban, hogy képesek legyünk hozzáférni a menny hatalmaihoz.

Azonban a Jézus Krisztusba vetett igaz hit felé haladva kezd megváltozni a gondolkodásmódunk. Felismerjük, hogy az engedelmesség és a Szabadítóba vetett hit feljogosít minket arra, hogy mindig velünk legyen az Ő Lelke.⁹ Az engedelmesség többé már nem okoz bosszúságot, hanem törekvéssé válik.¹⁰ Felismerjük, hogy az Isten parancsolatai iránti engedelmességünk lehetővé teszi, hogy Ő megbízzon bennünk. Az Ő bizalmával pedig fokozottabb világosság érkezik. Ez a világosság kalauzol minket az utunkon, és teszi lehetővé számunkra, hogy jobban lássuk, milyen ösvényre lépjünk.

Ám ez még nem minden. A Szabadítóba vetett hitünk növekedésével észreveszünk egy finom elmozdulást; ennek a részeként magasztos módon megértjük, hogy milyen kapcsolatban állunk Istennel. Fokozatosan eltávolodunk attól a kérdéstől, hogy „én mit szeretnék”, afelé, hogy „vajon mit szeretne Isten”. A Szabadítóhoz hasonlóan azt kívánjuk, hogy „ne úgy [cselekedjek] a mint én akarom, hanem a mint te”¹¹. Isten munkáját kívánjuk végezni, és az Ő kezében szeretnénk eszközök lenni.¹²

Előrehaladásunk örökkévaló. Russell M. Nelson elnök azt tanította, hogy még sokkal több minden van, amit Mennyei Atya tudatni szeretne velünk.¹³ Ezen az úton haladva jobban megértjük, mit tanított az Úr Joseph Smithnek: „Mert ha betartjátok a parancsolataimat, kapni fogtok a teljességéből, és megdicsőíttettek énbennem…; azt mondom tehát nektek, hogy kegyelemért kaptok kegyelmet.”¹⁴

Mi döntjük el azt, hogy mennyire mászunk magasra a hit e létráján. Neil L. Andersen elder azt tanította, hogy „a hit választás, nem pedig véletlen kérdése”¹⁵. Választhatjuk az ahhoz szükséges döntések meghozatalát, hogy növekedjen a Szabadítóba vetett hitünk.

Gondoljatok bele, milyen hatásuk volt az akkor hozott döntéseknek, amikor Lámán és Lemuel lefelé mentek a hit létráján, miközben Nefi egyre magasabbra mászott. Szemlélteti-e ezt jobban bármi annál a különbségnél, amely a Nefi által adott válasz – „megyek és megteszem”¹⁶ –, valamint Lámán és Lemuel szavai között volt, akik miután angyalt láttak, azt kérdezték: „hogyan lehetséges az, hogy az Úr kezünkbe adja”¹⁷?

A hitetlenség gátat szab annak, hogy képesek legyünk csodákat látni, míg a Szabadítóba vetett hit gondolkodásmódja ajtót nyit a menny hatalmai előtt.

Még ha gyenge is a hitünk, az Úr keze mindig ki lesz nyújtva.¹⁸ Évekkel ezelőtt azt a feladatot kaptam, hogy szervezzek át egy cöveket Nigériában. Az utolsó pillanatban megváltozott a dátum. Volt a cövekben egy férfi, aki korábban elhatározta, hogy a konferencia eredeti dátumán nem lesz a városban. Nem akarta megkockáztatni, hogy elhívják cövekelnöknek.

Míg távol volt, rettenetes baleset érte, de nem lett semmi baja. Ennek a hatására belegondolt, miért lett megkímélve az élete. Újra fontolóra vette az általa meghozott döntést. Bűnbánatot tartott, és alázatosan megjelent a konferencia új dátumán. És bizony, őt hívták el az új cövekelnöknek.

Neal A. Maxwell elder azt tanította: „Csak úgy lelhetünk teljes boldogságra, ha Istenéhez igazítjuk az akaratunkat. Ami ennél kevesebb, az kisebb részt eredményez.”¹⁹

Miután megtettük „mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik”, akkor van itt az ideje annak, hogy mozdulatlanul álljunk, és „meglássuk Isten szabadítását”²⁰. Láttam ezt, amikor a McCormick család szolgálattevő fivéreként szolgáltam. Huszonegy éve voltak házasok, és Mary Kay hithűen szolgált az elhívásaiban. Ken nem volt az egyház tagja, és nem is érdekelte, hogy azzá váljon, de szerette a feleségét, ezért eljárt vele a gyűlésekre.

Egy nap úgy éreztem, hogy meg kell osztanom a bizonyságomat Kennel. Megkérdeztem tőle, hogy megtehetem-e ezt. Válasza egyszerű volt és világos: „Köszönöm, nem.”

Tanácstalan voltam. Hiszen késztetést éreztem, és megpróbáltam követni azt. Kísértést éreztem arra, hogy elkönyveljem magamban, miszerint én megtettem, ami tőlem telt. Azonban miután imádkoztam és átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy bár helyesek voltak a szándékaim, túlságosan magamra hagyatkoztam, és túl kevéssé az Úrra.

Később más gondolkodásmóddal tértem vissza ehhez. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak eszköz leszek az Úr kezében, csakis a Lélek követésének a vágyával. Hithű társammal, Gerald Cardonnal beléptünk a McCormick házba.

Nem sokkal később azt a késztetést kaptam, hogy kérjem meg Geraldot a Tudom, hogy jó Megváltóm él²¹ eléneklésére. Kérdően nézett rám, de mivel hitt a hitemben, megtette. Csodálatos lelkiség töltötte be a szobát. Azt a késztetést kaptam, hogy kérjem meg Mary Kayt és a lányukat, Kristint, a bizonyságuk megosztására. Amikor így tettek, még erősebb lett a Lélek. Sőt, Kristin bizonysága után könnyek patakzottak Ken arcán.²²

Isten átvette az irányítást. Nem csupán megérintette, de örökre megváltoztatta ezeket a szíveket. Huszonegy évnyi hitetlenséget mosott el a Szentlélek hatalma. Egy héttel később Ken megkeresztelkedett. Egy évvel később Kent és Mary Kayt az időre és az egész örökkévalóságra egymáshoz pecsételték az Úr házában.

Együtt megtapasztaltuk, mit jelent az Úr akaratával felváltani a sajátunkat, és növekedett az Őbelé vetett hitünk.

Kérlek benneteket, miközben igyekeztek felmászni a saját hitetek létráján, vegyetek fontolóra néhány kérdést, amelyet Isten prófétái tettek fel:

Levetettem magamról a kevélységet?²³

Helyet adok a szívemben Isten szavának?²⁴

Engedem, hogy a megpróbáltatásaim a javamra szenteltessenek?²⁵

Hajlandó vagyok engedni, hogy az akaratomat feleméssze az Atya akarata?²⁶

Ha éreztem már, hogy a megváltó szeretet énekét szeretném énekelni, akkor tudok most úgy érezni?²⁷

Engedem Istent uralkodni az életemben?²⁸

Ha úgy látjátok, hogy a jelenlegi ösvényetek ellentmond a Szabadítóba vetett hiteteknek, akkor kérlek, találjátok meg az Őhozzá visszavezető utat. A ti felmagasztosulásotok és az utódaitok felmagasztosulása múlik ezen.

Ültessük el jó mélyen a szívünkbe a hit magjait! Tápláljuk ezeket a magokat, miközben az Ővele kötött szövetségek tiszteletben tartása által a Szabadítóhoz kötjük magunkat. Jézus Krisztus nevében, ámen.