Állandó igazságok a változó időkre

Kedves testvéreim, azok, akiket látok, és azok is, akik világszerte gyűltetek össze, imáitokért és hitetekért esdeklek, miközben megpróbálok eleget tenni a feladatnak és kihívásnak, hogy hozzátok szóljak.

Azzal kezdem, hogy megdicsérlek benneteket. Ebben a kihívással teli világban az egyház fiataljai jobbak, mint valaha. Az egyháztagok hite, szolgálata és munkája dicséretre méltó. Imádságos és hithű emberek vagyunk, arra törekedvén, hogy tisztességesek és becsületesek legyünk. Vigyázunk egymásra. Megpróbálunk szeretetet mutatni szomszédaink iránt.

Azonban, mielőtt önteltekké válnánk, hadd idézzek 2 Nefiből a Mormon könyvéből:

„Azon a napon [az ördög] … testileg biztonságba ringatja őket, úgyhogy ezt mondják: Minden jól van Sionban! Hiszen Sion virágzik, rendben van minden. Így vezeti félre lelküket az ördög.”¹

Valaki azt mondta, hogy önteltségünk fájának sok ága van, és minden tavasszal egyre több rügy virágzik ki.

Nem engedhetjük meg, hogy önteltek legyünk! Veszedelmes időkben élünk; a jelek körülvesznek bennünket. Égető tudatában vagyunk társadalmunk negatív hatásának, mely elpusztítja a hagyományos családokat. A televízió és mozi időnként világi és erkölcstelen hősöket és hősnőket ábrázol, valamint olyan színészek és színésznők életét próbálja mintaként felmutatni, akiknek élete minden, csak nem példamutató. Miért kövessünk egy vak vezetőt? A rádiók becsmérlő zenét harsognak közönséges dalszöveggel, veszélyes csábításokkal és majdnem minden elképzelhető gonoszság körülírásával.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként, muszáj szembeszállnunk a veszéllyel, ami körülvesz minket és családunkat. Hogy segítsek ezen elhatározásunkban, számos javaslatot és példát szeretnék nyújtani a saját életemből.

A családi esttel kezdem. Nem engedhetjük meg, hogy elhanyagoljuk ezt a menny által inspirált programot. A család minden tagjának lelki fejlődést hozhat, segítve nekik ellenállni a kísértéseknek, melyek mindenhol körülveszik őket. Az otthon tanult leckék lesznek a legmaradandóbbak. Gordon B. Hinckley és elődei a következőt állították: „Az otthon az igazlelkű élet alapja, és semmi más eszköz nem léphet helyére, vagy töltheti be alapvető szerepeit.”²

Dr. Glenn J. Doman, híres szerző és kiváló orvos, ezt írta: „Az újszülött gyermek majdnem pontos másolata egy üres számítógépnek, bár majdnem minden tekintetben magasabb rendű annál, (…) Amit egy gyermek [elméjébe] helyeznek élete első nyolc évében, az valószínűleg ott is marad. (…) Ha téves információt ültetsz az [elméjébe] ebben az időszakban, azt rendkívül nehéz lesz kitörölni.” Dr. Doman hozzátette, hogy az emberi élet legfogékonyabb időszaka a két vagy három éves kor.³

Tetszik a következő gondolat: „Az elmétek egy szekrény, és ti töltitek fel a polcokat.” Bizonyosodjunk meg róla, hogy szekrényünk polcai, és családtagjainké is, olyan dolgokkal vannak feltöltve, melyek lelkünknek biztonságot nyújtanak, és lehetővé teszik számunkra, hogy visszatérjünk Mennyei Atyánkhoz. Az ilyen polcokat jól fel lehet tölteni evangéliumi tudással, hittel, imával, szeretettel, szolgálattal, engedelmességgel, példamutatással és kedvességgel.

Most pedig az adósság témájáról fogok beszélni. Ez a kölcsönök időszaka, az az idő, amikor többszörös hitelkártya ajánlatok érkeznek a postaládánkba minden héten. Általában alacsony kamatot ajánlanak, ami érvényes lehet egy rövid időre, ám rendszerint nem vesszük észre, hogy miután ez az idő lejárt, a kamat nagymértékben megnövekszik. Megosztom veletek ifj. J. Reuben Clark elnök megállapítását, aki évekkel ezelőtt az Első Elnökség tagja volt. Igazsága örök. Ezt mondta:

„Pénzügyi és gazdasági életünk szabálya világszerte, hogy a kölcsönkért pénzre kamatot kell fizetni. (…)

A kamat soha nem alszik, nem betegszik meg, és nem hal meg. Soha nem kerül kórházba; vasárnap és ünnepnapokon is dolgozik; soha nem vesz ki szabadságot; soha nem megy látogatóba, és nem utazik el; nem megy el szórakozni; soha nem rúgják ki, vagy bocsátják el az állásából; soha nem dolgozik csökkentett munkaidőben. (…) Mihelyst adósságba keveredünk, a kamat lesz társunk a nappalok és éjszakák minden percében; nem kerülhetjük ki, és nem menekülhetünk el előle; nem söpörhetjük félre, hiszen nem enged sem a könyörgésnek, sem a követelésnek, sem a rendeleteknek; és bármikor, ha útjába állunk, keresztezzük pályáját vagy elmulasztunk követelésének eleget tenni, összezúz minket.”⁴

Fivéreim és nővéreim, némelyik reklám, amit látok és hallok, megrémít, amikor lakáshitelt javasol. Egyszerűen mondva, második jelzálogot tesznek az otthonokra. Az ilyen kölcsönöket azzal a céllal reklámozzák, hogy rábeszéljenek minket arra, hogy több pénzt vegyünk fel azért, hogy több mindenünk legyen. Amit soha nem említenek az az, hogy ha valaki képtelen eleget tenni ennek a „második” házvásárlásnak, az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti a házát.

Kerüljétek és vessétek el azt a filozófiát, hogy a tegnap luxusai a ma szükségleteivé váltak. Ezek nem szükségletek, hacsak mi nem tesszük azzá őket. Ma sok fiatal házaspár több autóval és egy olyan otthonnal szeretné kezdeni az életét, mint amiért anya és apa egy egész életen át dolgozott. Következésképpen, olyan hosszú távú adósságot vállalnak fel, amit két fizetésből tudnak visszafizetni. Lehet, hogy túl későn jönnek rá, hogy lesz néhány változás, a nők gyermekeket szülnek, néhány családot betegség támad meg, valaki elveszíti a munkahelyét, természeti katasztrófa vagy más esemény történik, és a jelzálogot, amit két fizetésre alapoztak, többé már nem tudják fizetni.

Elengedhetetlen, hogy saját kereteinken belül éljünk.

A következőkben, úgy érzem, az anyákhoz, az apákhoz, a fiakhoz és a lányokhoz kell szólnom.

Azt szeretném mondani az édesanyáknak és az édesapáknak: Legyetek figyelmes hallgatók! A kommunikáció olyan létfontosságú a mai felgyorsult világunkban. Legyen időtök meghallgatni egymást! És ti, gyermekek, beszéljetek az édesanyátokkal és az édesapátokkal! Talán nehéz elképzelni, de a szüleitek keresztülmentek a legtöbb olyan problémán, amivel nektek ma szembe kell nézni. Gyakran tisztábban látják az „egész képet”, mint ti. Minden nap imádkoznak, és jogosultak Mennyei Atyánk sugalmazásaira arra vonatkozóan, hogy irányítással és tanáccsal lássanak el benneteket.

Anyák, osszátok meg az otthoni munkát! Gyakran könnyebb mindent magatoknak csinálni, mint rávenni a gyermekeiteket arra, hogy segítsenek. Azonban elengedhetetlen számukra, hogy megtanulják a saját feladatukat elvégezni.

Apák, azt tanácsolom nektek, hogy mutassatok szeretetet és kedvességet a feleségetek iránt. Legyetek türelmesek gyermekeitekkel szemben! Ne kényeztessétek el őket túlzottan, hiszen meg kell tanulniuk megállni a helyüket a világban.

Arra bíztatlak benneteket, hogy legyetek elérhetőek gyermekeitek számára. Valaki egyszer azt mondta, hogy még egyetlen ember sem kívánta azt a halálos ágyán, hogy bárcsak több időt töltött volna az irodában.

Szeretem a következő példát, amit Arthur Gordon „Egy nap a tengerparton” című cikkéből vettem. Ezt mondta:

„Amikor úgy 13 éves lehettem, az öcsém pedig 10, apa megígérte, hogy elvisz bennünket a cirkuszba. De ebédidőben telefonhívást kapott: valamilyen sürgős dolog miatt a belvárosba kellett volna mennie. Kezdtünk elkeseredni. Aztán hallottuk, hogy így szól: »Nem tudok ott lenni. Majd később foglalkozom az üggyel.«

Amikor apa visszaült az asztalhoz, anya mosolygott. »A cirkusz állandóan visszatér, ugye tudod?« – mondta anya.

»Tudom – mondta apa –, de a gyerekkor soha többé nem tér vissza.«”⁵

Fivéreim és nővéreim, a gyermekeitekkel töltött idő gyorsan elmúlik. Ne mulasszatok el velük lenni most! Valaki másképp fogalmazott: Éljetek a holnapnak, és nagyon sok üres tegnapotok lesz ma.⁶

Szülők, segítsetek gyermekeiteknek célokat kitűzni az iskolára és a karrierükre vonatkozóan! Segítsetek fiaitoknak jó modort tanulni, és tiszteletet mutatni a nők és a gyermekek iránt!

Hinckley elnök ezt mondta: „Amilyennek az új nemzedéket neveljük, olyan lesz a világ néhány év múlva. Ha aggaszt benneteket a jövő, akkor ügyeljetek gyermekeitek nevelésére!”⁷

Pál apostol kijelentése a szeretett Timótheusnak magunkra vonatkoztatható: „Légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.”⁸

Szülők, úgy éljétek az életeteket, hogy példátokat gyermekeitek követésre méltónak találják.

Minden családnak ezt tanácsolom: Kutassátok örökségeteket! Fontos tudnunk, amennyire csak lehetséges, hogy kik jártak előttünk. Amikor őseinkről tanulunk, felfedezünk valamit saját magunkról.

Emlékszem, kisfiúként hallottam Miller nevű őseim történetéről. 1848 tavaszán, ükszüleim, Charles Stewart Miller és Mary McGowan Miller, hazájukban, Skóciában csatlakoztak az egyházhoz. Elhagyták ruthergleni otthonukat Skóciában, és áthajóztak az Atlanti-óceánon. New Orleansban kötöttek ki, majd a szentek egy csoportjával felutaztak a Mississippi folyón St. Louisba, Missouribe, ahová 1849-ben érkeztek meg. Tizenegy gyermekük közül az egyik, Margaret, lett később az én dédnagymamám.

Amikor a család megérkezett St. Louisba azzal a szándékkal, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek ahhoz, hogy eljussanak a Sóstó-völgybe, kolerajárvány tört ki a területen. A Miller családot súlyosan érintette. Két hét leforgása alatt, az édesanya, az édesapa és két fiúgyermekük meghalt. A dédnagymamám, Margaret Miller, 13 éves volt ekkor.

A sok haláleset miatt, nem állt rendelkezésükre elég koporsó – semmilyen áron. Az idősebb fiúk, akik túlélték a járványt, lebontották az ökrök karámját, hogy koporsókat készíthessenek az elhunyt családtagok számára.

A megmaradt kilenc árva Miller gyerek és az egyik idősebb lány férje, négy ökörrel és egy szekérrel hagyták el St. Louist 1850 tavaszán, és végül megérkeztek a Sóstó-völgybe még ugyanabban az évben.

Nagyon sok hálával tartozom nekik és más nemes elődömnek, akik olyan nagyon szerették az evangéliumot és az Urat, hogy hajlandóak voltak feláldozni mindenüket, akár saját életüket is, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáért. Mennyire hálás vagyok a templomi szertartásokért, melyek egy örökkévalóságra összekötnek bennünket.

Kihangsúlyozom mennyire nélkülözhetetlen az a munka, amit az Úr templomaiban végzünk elhunyt rokonainkért.

Két hónappal ezelőtt, családom tagjai összegyűltek a Salt Lake Templomban, hogy pecsételéseket végezzünk néhány elhunyt elődünkért. Ez volt az egyik leglelkibb élmény a családunkban, amely növelte az egymás iránt érzett szeretetünket, és kötelezettségünket, hogy érdemesen éljünk örökségünkre.

Évekkel ezelőtt, amikor legfiatalabb fiunk, Clark, vallási órára járt a Brigham Young Egyetemen, egy előadás alkalmával a tanára megkérdezte tőle: „Clark, melyik a legemlékezetesebb élettapasztalatod édesapáddal kapcsolatban?”

A tanár később megírta nekem, hogy Clark milyen választ adott az órán. Clark ezt mondta: „Amikor diakónusként szolgáltam az ároni papságban, édesapám és én elmentünk fácánvadászatra Maladba, Idahóban. Hétfő volt – a fácánvadászat utolsó napja. Számos mezőn kutattunk fácán után, de csak keveset láttunk, és azokat sem találtuk el. Apa ekkor azt mondta: »Clark – nézett az órájára –, ürítsük ki a puskáinkat és tegyük őket ebbe az árokba. Utána letérdelünk imádkozni.« Azt gondoltam apa a fácánokért fog imádkozni, de rosszul hittem. Elmagyarázta nekem, hogy Richard L. Evans elder halálos beteg, hogy azon a bizonyos hétfőn, déli 12 órakor, a Tizenkettek Kvórumának tagjai – bárhol is legyenek abban az időpontban – letérdelnek, és valamilyen szinten egyesítik hithű imájukat Evans elderért. Levettük a kalapunkat, letérdeltünk és imádkoztunk.”

Jól emlékszem az esetre, azonban sohasem álmodtam volna arról, hogy egy fiú figyelt, tanult és bizonyságát építette.

Néhány évvel ezelőtt volt egy újságkihordó fiú, aki nem mindig olyan módon hordta ki az újságot, ahogyan kellett volna. Ahelyett, hogy teraszunkra hordta volna az újságot, néha véletlenül a bokorba, vagy az út közelébe dobta. A hozzá tartozó területről néhányan elhatározták, hogy panaszt nyújtanak be. Egy nap egy küldöttség érkezett a házunkhoz és megkérték a feleségemet, Francest, hogy írja alá a kérvényt. Visszautasította, mondván: „Miért, ő még csak egy kisfiú, és azok az újságok olyan nehezek. Soha nem kritizálnám, hiszen a tőle telhető legtöbbet nyújtja.” A kérvényt azonban sokan aláírták, és elküldték a fiú felügyelőinek.

Néhány nappal ezután, amikor hazaérkeztem a munkából, Francest könnyek közt találtam. Amikor végre meg tudott szólalni, elmondta, hogy épp akkor tudta meg, hogy megtalálták a kis újságkihordó fiú testét a garázsában, ahol saját életének vetett véget. Úgy látszott, a kritika, ami ránehezedett, túl sok volt neki. Milyen hálásak voltunk, hogy nem csatlakoztunk ehhez a kritikához! Ez egy élénk lecke számunkra azóta is annak fontosságáról, hogy ne ítéljünk meg másokat, és mindenkivel kedvesen bánjunk.

A Szabadító példáját kell követnünk. A szent feljegyzés azt állítja róla, hogy „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben”⁹. „Széjjeljárt jót tévén…; mert az Isten vala ővele.”¹⁰

Emlékezzünk arra, hogy Isten bölcsessége gyakran bolondságnak tűnhet az emberek előtt, azonban a lehető legnagyobb lecke, amit a halandóságban megtanulhatunk az, hogy mikor Isten szól, és mi engedelmeskedünk, azt mindig helyesen tesszük!

Kövessük mindig a Béke Hercegét, aki szó szerint megmutatta számunkra az utat, amit követnünk kell, mert ezáltal túléljük ezeket a viharos időket. Az Ő isteni terve megszabadít bennünket azoktól a veszélyektől, amelyek minden oldalról körülvesznek bennünket. Példája mutatja az utat. Amikor kísértéssel állt szemben, egyszerűen kitért előle. Amikor a világot ajánlották neki, elutasította. Amikor életét kérték, odaadta.

Most van itt az idő. Ez az a hely. Azért imádkozom, hogy kövessük Őt. Jézus Krisztus nevében, ámen.