A szolgálatra szólító szent elhívás

Én is szeretném üdvözletemet átadni azoknak, akik új feladatokra lettek elhívva ezen a konferencián, és szívből gratulálok azoknak, akik tiszteletreméltó felmentésben részesültek szolgálatuk alól. A munka továbbhalad. Szeretünk benneteket.

Kedves testvéreim! Kiváltságnak érzem azt, hogy beszélhetek hozzátok ma este. Mily öröm látni ezt a csodálatos Konferenciaközpontot tele ezzel a sok fiatal és idős emberrel, akik viselik Isten papságát! Amikor ráébredek arra, hogy hasonlóan sok ember gyűlt ma össze szerte a világon, magával ragad a felelősségtudat. Imádkozom, hogy az Úr sugalmazása vezesse gondolataimat és sugalmazza beszédemet.

Joseph F. Smith elnök a következő kijelentést tette a papsággal kapcsolatban. Ezt mondta: „A szent papság Istennek az emberekre ruházott felhatalmazása, mely által az Ő akaratát kijelenthetik. (…) Szent az, és az embereknek szentnek is kell tartaniuk. Becsben kell tartani, és tisztelni kell, bárki is viselje.”¹

A papság esküje és szövetsége mindannyiunkra vonatkozik. Azok számára, akik a melkisédeki papságot viselik, olyan követelmény kijelenté- se ez számunkra, mely szerint hithűk és engedelmesek leszünk Isten parancsolataival szemben, és felmagasztaljuk elhívásainkat. Az ároni papságot viselők számára ez a jövőbeni felelősségeknek és kötelességeknek a kifejeződése, hogy itt és most felkészíthessék magukat.

Az Első Elnökség egy korábbi tagja, Marion G. Romney elnök azt mondta: „Minden melkisédeki papságviselő szorgalommal és komolysággal engedelmeskedjen ennek az eskünek és szövetségnek, melyet elnyert. Ezen kötelezettségek betartásának elmulasztása bizonyosan csalódást, bánatot és szenvedést fog hozni.”²

Spencer W. Kimball elnök ehhez a következőket tette hozzá: „Az ember nem csak akkor szegi meg papsági szövetségeit, amikor vétkezik, hanem akkor is, ha kötelességeit elhanyagolja. Ezért ezt a szövetséget azzal szegjük meg, ha nem teszünk semmit.”³

Egy híres lelkész a következő megfigyelést tett: „Az emberek a pénzért keményen fognak dolgozni. Még keményebben fognak dolgozni másokért. Legkeményebben azonban akkor fognak dolgozni, ha elkötelezettek egy ügy mellett. (…) Feladat addig nincs becsületesen elvégezve, amíg valaki nem lenne hajlandó boldogan többet is tenni, ha az módjában áll.”⁴

Feladatunk elvégzése a boldogság és békesség érzésével tölt el minket. A költő így írt:

A kötelesség hívó szava halkan jöhet, amikor mi, akik a papságot viseljük, eleget teszünk a kapott feladatoknak. George Albert Smith elnök, a szerény, de hatásos vezető azt mondta: „Elsősorban az a kötelességetek, hogy megtudjátok, mit akar az Úr. Aztán pedig, hogy szent papságotok ereje által, az általatok szolgált felebarátok jelenlétében felmagasztaljátok elhívásotokat, hogy az emberek boldogan kövessenek titeket.”⁶

Mit jelent felmagasztalni egy elhívást? Azt jelenti, hogy méltósággal és jelentőséggel építjük azt, hogy tiszteletre és dicséretre méltóvá tesszük azt minden ember szemében, hogy gyarapítjuk és erősítjük azt, és hagyjuk, hogy a menny fénye tündököljön át rajta mások szeme láttára.

És miként magasztaljunk fel egy elhívást? Egyszerűen úgy, hogy elvégezzük az azzal járó szolgálatot. Egy elder úgy magasztalja fel egy felszentelt elder elhívását, hogy megtanulja az elder teendőit, és utána elvégzi azokat. Az elderhez hasonlóan, ugyanígy van ez a diakónussal, a tanítóval, a pappal, a püspökkel és mindenkivel, aki papsági hivatalt visel.

Az író és költő Robert Louis Stevenson így emlékeztetett: „Tudom, hogy mi az öröm, mert jó munkát végeztem.”

Testvérek, ne feledjük Benjámin király tanácsát: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok.”⁷

Nyújtsunk kezet azoknak, akiknek szüksége van a segítségünkre, és emeljük fel őket a magasabb útra, a jobb ösvényre! Összpontosítsuk gondolatainkat azon papságviselők valamint feleségeik és gyermekeik szükségleteire, akik lecsúsztak az aktivitás ösvényéről! Figyeljünk szívük kimondatlan üzenetére! Ismerősnek fogjátok találni: „Taníts, vezess, állj mellettem, mutasd az utat, Hogy azon haladjak, s majd a mennybe juthassak.”⁸

Az újraaktiválás nem a léhának és az álmodozónak való feladat. A gyermekek felnőnek, a szülők megöregednek, az idő pedig nem vár senkire. Ne halogassátok a késztetésnek való engedelmességet, hanem cselekedjetek a szerint, és az Úr megnyitja majd az utat!

Gyakran a türelem mennyei erényére van szükség. Püspökként egyszer késztetést éreztem arra, hogy felkeressek egy férfit, akinek a felesége és a gyermekei valamelyest aktívak voltak. Ez a férfi azonban sohasem reagált a próbálkozásokra. Forró nyári nap volt, amikor Harold G. Gallacher szúnyoghálós ajtaján kopogtattam. Láttam Gallacher testvért, aki a fotelban ülve újságot olvasott. „Ki az?” – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

„A püspöke – válaszoltam. – Azért jöttem, hogy megismerkedjünk, és hogy megkérjem, jöjjön el a családjával a gyűléseinkre.”

„Á, túl sok dolgom van” – érkezett a megvető válasz. Még csak fel sem nézett! Megköszöntem, hogy meghallgatott, aztán elmentem.

Röviddel ezután a Gallacher család Kaliforniába költözött. Teltek-múltak az évek. Aztán egy nap, akkor már a Tizenkettek Kvórumának tagjaként az irodámban dolgoztam, a titkárnőm szólt, hogy „Gallacher testvér szeretne önnel beszélni, aki valamikor az egyházközségében lakott”.

Azt válaszoltam: „Kérdezze meg, hogy Harold G. Gallacher-e az, aki a családjával a Vissing Place-nél lakott a West Temple és a Fifth South utca sarkán!”

Így felelt: „Ő az.”

Megkértem, hogy küldje be. Kellemesen elbeszélgettem vele a családjáról. Azt mondta: „Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem keltem fel a fotelből és nem engedtem be azon az évekkel ezelőtti nyári napon.” Megkérdeztem, hogy aktív-e az egyházban. Mosolyogva válaszolt: „Tanácsos vagyok a püspökségünkben. A kérése, hogy menjek el az egyházba, és a negatív válaszom nem hagyott nyugodni addig, míg el nem döntöttem, hogy teszek valamit.”

Még sokszor találkoztam Harolddal, mielőtt meghalt volna. Gallacherék és gyermekeik sok elhívást töltöttek be az egyházban.

Stephen L. Richards elnök, aki David O. McKay elnök tanácsosa volt, a következő kijelentést tette: „A papságot általában úgy határozzuk meg, hogy az »Isten hatalma, amelyet az emberre bízott«.” Így folytatja: „Szerintem ez a meghatározás pontos. Azonban gyakorlati okokból szeretem a papságot a szolgálat kifejezéseivel meghatározni, és gyakran nevezem azt »a szolgálat tökéletes tervének«. (…) A szolgálat eszköze ez, aki pedig nem használja, az könnyen elveszítheti, mert a kinyilatkoztatások világosan elmondják, hogy aki elhanyagolja azt, az »nem találtatik méltónak arra, hogy meg]álljon«.”⁹

Idén januárban abban a kiváltságban volt részem, hogy a szolgálat egy igen mély kifejeződésének lehettem szemtanúja egy asszony életében, aki még püspök koromban az egyházközségemben lakott sok évvel ezelőtt. Adele-nek hívják. Ő és két lánya – akik közül az egyik fogyatékos – hosszú évekig a Sóstó-völgy Rose Park területén lakott. Adele özvegy. Anyagi nehézségekkel küszködött, és az élete gyakran nehéz volt.

Valaki a mézeskalácsház projekt résztvevői közül felhívott telefonon, és meghívott engem Adele házának egy olyan felújítást követő leleplezésére, mely mindössze három napon és éjszakán keresztül folyt, és amin sok kedves és nagylelkű egyén részt vett, akik mind önként dolgoztak a számos helyi üzlet által adományozott anyagokból. A felújítás ideje alatt Adele-t és két lányát egy pár mérföldre lévő városban látták vendégül, ahol egy kis kényeztetésben volt részük.

Jelen voltam, mikor az Adele-t és két lányát szállító limuzin megérkezett a helyszínre. A csoportban, aki várta őket, nem csak családtagok és barátok álltak, hanem sok mesterember is azok közül, akik éjt nappallá téve dolgoztak a projekten. Nyilvánvaló volt, hogy elégedettek voltak az eredménnyel, és alig várták, hogy láthassák Adele és lányai reakcióját.

Az asszony bekötött szemekkel szállt ki a kocsiból. Micsoda megindító pillanat volt az, amikor leevették róla a szemkötőt, és Adele a lányaival megfordult és meglátták új otthonukat. Teljesen lenyűgözte őket a csodálatos eredmény, mely magába foglalta a ház elejének újratervezését, az épület kibővítését és egy új tetőt is. Kívülről újnak és hibátlannak tűnt. Nem tudták visszatartani könnyeiket.

Adele és mások társaságában beléptünk az otthonba, és egyszerűen ámulatba ejtett, miként szépítették meg az egész környezetet. A falakat lefestették, a padlózatot kicserélték. Újak voltak a bútorok, a függönyök, és az összes kárpit. A konyhaszekrényeket kicserélték. Újak voltak a konyhapultok és a konyhai berendezések. Az egész házat tetőtől talpig felújították. Minden szoba gyönyörű és makulátlan volt. Adele-nek és lányainak szó szerint elakadt a szavuk. Mindemellett az új házon oly buzgón dolgozó emberek arcáról is a szívbemarkoló meghatottság érzése sugárzott. Könnybe lábadt a szemük, ahogy tanúi lehettek annak az örömnek, amit Adele és lányai életébe hoztak. A folyamatban nem csak az özvegyasszony terhei lettek könnyebbek, de számos más ember életét is megérintették a történtek. Mind jobb emberré váltak az erőfeszítéseik során.

Harold B. Lee elnök, az egyház egyik nagy tanítója, a következő könnyen érthető tanácsot adta a papsággal kapcsolatban. Ezt mondta: „Szóval, amikor valaki a papság viselőjévé válik, az Úr megbízottja lesz. Elhívására úgy kell gondolnia, mintha az Úr ügyében járna el.”¹⁰

Nos előfordulhat, hogy néhányatok természeténél fogva félénkebb, vagy úgy érzi, hogy nem tudna megfelelően helyt állni egy elhívásban. Emlékezzetek azonban, hogy ez a munka nem csak a tiétek vagy az enyém. Ez az Úr munkája, és mi az Úr megbízottjaiként jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Emlékezzetek, hogy az Úr majd úgy alakítja a vállainkat, hogy elbírják a rájuk nehezedő terheket.

Míg egy formális osztályterem néha ijesztő lehet, a leghatékonyabb tanítások közül néhány a kápolnán vagy az osztálytermen kívül történik. Jól emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt tavasszal egyházközségem és egy mellettünk lévő egyházközség tagjainak ároni papsági tisztségviselői milyen türelmetlenül várták az ároni papság visszaállításának megünneplésével egybekötött azévi kirándulást. E bizonyos esemény keretében busszal elutaztunk a százötven kilométerre lévő Utah állambeli Clarkston város temetőjéhez. Ott a gyönyörű környezet csendjében Martin Harris sírja köré gyűltünk, aki a Mormon könyve három tanújának egyike volt. Miközben körülálltuk a gyönyörű márvány sírkövet, a másik egyházközség püspöke Glen L. Rudd elder, Martin Harris életéről beszélt, és felolvasta azt a bizonyságot, amit Oliver Cowderyvel és David Whitmerrel együtt tett a Mormon könyvéről. A fiatal férfiak elmélyülten figyelték, felismerve azt, hogy egy olyasvalaki sírjánál állnak, aki látott egy angyalt, és aki a lemezeket saját szemeivel tényleg megtekinthette. Áhítattal érintették meg a sírhelyet jelölő márványt, és elgondolkoztak a szavakon, melyeket hallottak, és az érzéseken, melyeket éreztek.

Ezután átsétáltunk egy pionír sírjához. A sírkövön John P. Malmberg neve állt és a következő kis vers:

A fiúkkal az áldozathozatalról és az igazság melletti elkötelezettségről beszélgettünk. Kötelesség, becsület, szolgálat és szeretet – mindegyikről tanított ez a sírkő. Lelki szemeim előtt látom a fiúkat, ahogy zsebkendőjükért nyúlnak, hogy könnyeiket letöröljék. Még mindig hallom a szipogásukat, mely eltökéltségről és meghatódott szívekről tett tanúbizonyságot. Azt hiszem, mindegyik fiatal elhatározta, hogy pionír lesz. Olyasvalaki, aki elöl jár és megmutatja másoknak a követendő utat.

A csoporttal ezután egy helyi parkba vonultunk el, ahol a szabadban megebédeltünk. Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, megálltunk a gyönyörű Logan Templomnál. Meleg nap volt. Hívtam a fiúkat, hogy nyújtózzunk el a hatalmas pázsiton és csodálják meg velem a kék eget, melyen a szellő fehér, hullámos felhőket fújt át. Csodálattal bámultuk e pompás pionír templom szépségét. Szent szertartásokról és örökkévaló szövetségekről beszélgettünk. Tanításokban részesültünk. Szívek lettek megérintve. A szövetségek és ígéretek már többet jelentettek puszta szavaknál. A vágy, hogy érdemesen belépjenek a templom ajtaján, a fiatal szívekbe vésődött. Ahogy a gondolatok a Mester felé fordultak, közel éreztük Őt magunkhoz. Az Ő gyengéd hívása, hogy „Kövess engem!”, valahogy hallható és érezhető volt.

Azok, akik készségesen válaszolnak a szolgálatra szólító szent hívásra, a következő ígéretet kapják: „Én, az Úr, irgalmas és könyörületes vagyok azokhoz, akik félelemmel tekintenek rám, és örömmel jutalmazom meg azokat, akik engem mindvégig becsületben és igazságban szolgálnak.

Nagyszerű lesz az ő jutalmuk, és örökre szól dicsőségük.”¹¹

Őszinte imám, hogy mindannyian érdemesek legyünk erre a mennyei ígéretre. A mi Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.