Egy megtért elhívása

Nem sokkal azután, hogy 10 évesen megkeresztelkedtem a finnországi Lappeenrantában, megkaptam életem első egyházi elhívását. 1960-at írtunk, és kis gyülekezetünknek hatalmas szüksége volt valakire, aki az úrvacsorai gyűléseken kíséretet játszik a himnuszokhoz. Engem kértek fel erre a feladatra.

Bár édesanyám mindig is arra buzdította a testvéremet és engem, hogy fejlesszünk ki művészi tehetségeket, nem tudtam zongorázni és nem is volt otthon ilyen hangszerünk. Viszont szerettem volna eleget tenni az elhívásomnak, ezért készítettem egy tervet.

A családi est alkalmával megbeszéltük, mit jelent ez az elhívás mindannyiunk számára. Mivel azonban édesanyám özvegyként egyedül nevelt bennünket, két fiatal gyermeket, tudtuk, hogy óriási kihívást jelent majd beszereznünk egy zongorát és fizetnünk a zongoraleckékért. Úgy döntöttünk, mindannyian hajlandóak vagyunk meghozni a szükséges áldozatot.

Az első áldozat a családom részéről anyagi jellegű volt. Úgy döntöttünk, hogy tavasztól őszig busz helyett kerékpárral fogunk közlekedni. A bátyám, Martti nagyon bátor volt, és különösen jó kerékpáros lett – még a havon és a jégen is. Én nem vettem többé ruhákat, hanem inkább megtanultam varrni. Megtanultunk előrelátóan élni. A nagyszüleim háza melletti területen egy kis kertet hoztunk létre, és élelmet raktároztunk a téli hónapokra. Az „üdüléseink” abból álltak, hogy édesanyám elutazott a svájci templomba, vagy az otthonunk közelében piknikeztünk és táboroztunk.

A második áldozatot a családom részéről az idő jelentette. Beosztottuk egymás között a házimunkákat, és úgy szerveztük át a programjainkat és a házi feladatainkat, hogy elég időm legyen gyakorolni a zongorán. Az áldozataink és a kemény munka miatt édesanyám gyakran megjegyezte, hogy legalább nincs időnk arra, hogy bajba kerüljünk, mint mások a mi korunkban. Valójában az elhívásom családi elhívássá vált már jóval azelőtt, hogy akár egy hangjegyet is lejátszottam volna.

Elkezdtem órákat venni a helyi iskola egyik zenetanárától. Eleinte egy papírból kivágott billentyűzeten és a gyülekezeti ház zongoráján gyakoroltam. Amikor a zongoratanárom elköltözött, megvettük az ő zongoráját, és a környék egyik elismert zongoratanára felvett, hogy nála tanuljak.

A himnuszokat magamtól tanultam meg, és rengeteget gyakoroltam a gyülekezeti zenei igazgatóval. Mindenki biztatott, még ha néha be is csúszott egy-egy „fals” hang. A zongoratanárom elszörnyedt, miután megtudta, hogy emberek előtt játszottam, mielőtt alaposan megtanultam és memorizáltam volna a darabokat. De még egy kézzel játszani is jobb volt, mintha semmilyen zenénk nem lett volna.

Az órákra kerékpárral érkeztem, és miután beköszöntött a tél, amikor csak lehetett, megpróbáltam gyalog vagy sítalpon közlekedni. Vasárnaponként egyedül mentem az egyházi gyűlésekre, hogy egy órával korábban érkezzek, és legyen időm gyakorolni. Elhatároztam, hogy csak akkor szállok buszra, ha a hőmérséklet -15°C alá esik. Az eső és a hó nem igazán érdekelt; séta közben gyorsan telt az idő, mert oly sok gyönyörű himnusz szegődött kísérőmül. Menet közben átkeltem a síkságon a pionírokkal (lásd Fel, szentek, fel! Himnuszok, 30. sz.), a hegy tetején sétáltam Sionban (lásd Fenn a magas hegyen. Himnuszok, 5. sz.) és kiálltam az ifjakkal, akik soha nem hátrálnak meg a harc elől (lásd Hűek leszünk. Himnuszok, 166. sz.). Én sem hátrálhattam meg soha egy ilyen támogatással, annak ellenére, hogy a családommal mi voltunk az egyedüli utolsó napi szentek a közösségünkben Finnország keleti részén, az orosz határ árnyékában.

Az évek során egyre jobban játszottam, és igazán zenéltem, nem csak eltaláltam a megfelelő hangjegyeket. Megtanultam imádságos lélekkel kiválasztani a dalokat, hogy a Lélek ott lehessen a gyűlésen. És ami a legfontosabb, az evangéliumról való bizonyságomat is a zenén keresztül szereztem meg. Amikor valamit megkérdőjeleztem, könnyen fel tudtam idézni a himnuszok szavait, üzenetét és a belőlük áradó érzéseket. Tudtam, hogy az evangéliumi tantételek és szertartások igazak, hiszen sorról sorra, hangjegyről hangjegyre tanultam meg azokat.

Emlékszem egy bizonyos napra, amikor az ezen tantételek iránti elkötelezettségem próbára lett téve. Tizennégy éves voltam. Szerettem úszni, és arról álmodoztam, hogy az olimpián úszhatok. Vasárnaponként nem jártam versenyekre, de mégis jól fejlődtem. Végül, ahogy közeledett a Mexikóvárosban tartott Olimpia, az egyik edző meghívott, hogy vegyek részt egy különleges edzésprogramban.

Ez azonban minden vasárnap reggel, a Vasárnapi Iskola idejére esett volna. Azzal ésszerűsítgettem a helyzetet, hogy nyugodtan elmehetek gyakorolni, és hiányozhatok a Vasárnapi Iskoláról, hiszen az esti úrvacsorai gyűlésre még időben visszaérek. Már össze is spóroltam a buszjegyre valót, és mindent elterveztem. Az első edzés előtti szombaton avattam be édesanyámat a tervembe.

Szemében szomorúságot és csalódottságot láttam, de csupán annyit válaszolt, hogy a döntés az én kezemben van, és hogy már megtanultam, mi a helyes. Aznap éjjel nem tudtam kiverni a fejemből a „Válassz jól” című himnusz szövegét (Himnuszok, 154. sz.), melynek szavai megakadt lemezként visszhangoztak elmémben.

Vasárnap reggel az egyik kezemben az úszós táskámat, a másik kezemben a kottás táskámat tartogattam, remélve, hogy édesanyám majd azt hiszi, az egyházba tartok. Kimentem a buszmegállóhoz. Az uszodába tartó busz megállója a házunk felőli oldalon, a gyülekezeti ház irányába tartó busz megállója viszont a szemközti oldalon. Várakozás közben nagyon frusztrált lettem. A füleimben a „Cselekedtem-e valami jót” dallama csengett (Himnuszok, 143. sz.) – a himnuszé, melyet aznap a Vasárnapi Iskolán kellett volna játszanom. Tapasztalatból tudtam, hogy a nehéz ritmusa, bonyolult szövege és a magas hangok miatt ez a himnusz katasztrófa lesz jó kíséret nélkül.

Amint így tipródtam, mindkét busz megérkezett. Az uszodai busz megállt előttem, majd pedig a gyülekezeti házhoz szállító busz is, amelynek vezetője kérdőn nézett rám, mert tudta, hogy mindig az ő buszára szállok. Egy pár pillanatra mindannyian összenéztünk. Mire vártam hát? Hiszen az Úr mellett döntöttem! (lásd „Who’s on the Lord’s Side?” Hymns, no. 260). Megígértem, hogy megyek, ahová Ő vezet (lásd Megyek, ahová Te vezetsz. Himnuszok, 173. sz.). Azon döntésemet, hogy betartsam a parancsolatokat, már jóval korábban meghoztam (lásd Tartsd meg a törvényt. Himnuszok, 191. sz.).

Mielőtt az elmém utolérte volna a szívemet, a testem átvette az irányítást. Ámokfutásba kezdtem az út túloldalára, a másik busz vezetőjének pedig intettem, hogy induljon nyugodtan. Kifizettem a buszjegyet és leültem a busz végébe, amely elindult a gyülekezeti ház felé, s közben néztem, ahogy az úszással kapcsolatos álmaim az ellenkező irányba indulnak.

Aznap mindenki azt hitte, azért sírok, mert érzem a Lelket. Ám valójában azért sírtam, mert gyermekkori álmom szertefoszlott, és mert szégyelltem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy a sabbat napján ússzak. De azon a vasárnapon eleget tettem az elhívásomnak, ahogyan előtte és utána is mindig.

Mire készen álltam, hogy középiskolába menjek, már sok egyháztagot megtanítottam vezényelni és zongorázni. A középiskolában folytattam a zongorázást, és elkezdtem orgona leckéket venni. Azt hittem, annak az esélye, hogy eljussak Latin-Amerikába, örökre elveszett, amikor felhagytam a versenyszerű úszással, ám miután befejeztem tanulmányaimat a Brigham Young Egyetemen, Kolumbiában szolgálhattam missziót. A missziómon zongoraleckéket adtam. Úgy akartam otthagyni azokat a szenteket, hogy átadtam nekik a zene ajándékát. A kolumbiai gyermekek és fiatalok mérföldeket gyalogoltak a hőségben, hogy megtanulhassanak zongorázni. Ők is egy kézzel kezdték, ám addig fejlesztették magukat, míg végül két kézzel tudtak játszani. És ők még több áldozatot hoztak, mint én, hogy megtanuljanak zongorázni.

Több mint 50 év eltelt azóta, hogy megkeresztelkedtem. Bejártam a világot, távol otthonomtól, Finnországtól, de nem számít, hová mentem, mindig mindenhol szükség volt valakire, aki kísérje a himnuszokat. A zene univerzális nyelve sok helyen építette fel számomra a megértés hídját.

Mára a kezeim lelassultak, krónikus ízületi gyulladásom van. Helyemet sok, nálam tehetségesebb zenész vette át. Édesanyám gyakran elszomorodik, mikor visszagondol az egyházban töltött fiatal éveimre, arra a rengeteg áldozatra, melyet meg kellett hoznom, a sok-sok mérföldre, melyet legyalogoltam, és mindarra, amin át kellett mennem. Attól tart, ő is hibás abban, hogy kialakult az ízületi gyulladásom. Én azonban örömmel viselem „harci sérüléseimet”. Örömömet és bánatomat egyaránt a zenében fejeztem ki. Megtanultam az ujjaimmal nevetni és sírni.

A szívem háladalra fakad, mikor arra gondolok, hogy Mennyei Atyám és a vezetőim ennyire törődőek voltak, hogy egy kislányt kérjenek fel egy ilyen kihívást jelentő feladatra. Ez az elhívás segített biztos tudást nyernem az evangéliumról, és lehetővé tette, hogy a zene által másoknak is segítsek érezni a Lelket. Élő példája vagyok annak, hogy az új megtérteknek szükségük van elhívásra – még az olyan kislányoknak is, akik nem tudnak zongorázni. Az első elhívásomon keresztül felfedeztem, hogy Istennel semmi sem lehetetlen, és hogy Neki terve van minden gyermeke számára. A zenén keresztül pedig megingathatatlan bizonyságot nyertem Jézus Krisztus visszaállított evangéliumáról.