Meg fogok halni!

Egy nap a kórház zsúfolt, műtét utáni rehabilitációs osztályán, ahol ápolóként dolgozom, hívást kaptam egy Bill nevű beteggel kapcsolatban, akit nemrég operáltak. Az intenzív osztályra kellett volna kerülnie, de mivel ott nem volt már hely, hozzám helyezték át.

A beteg hamarosan megérkezett a családjával. Megnyugodva láttam, hogy éber, tudatánál van, és látszólag nincsenek fájdalmai.

Miután megvizsgáltam az életfunkciókat és megmutattam neki és családjának mindent a kórteremben, kimentem a folyosóra, hogy feljegyezzek valamit a beteg kartonjára. Épp ahogy a tollam hegye a papírhoz ért, egy hangot hallottam: „Menj vissza a szobájába!” Abbahagytam az írást, és a hátam mögé tekintettem. Senkit nem láttam. Azt gondoltam, csak képzelődöm, amikor váratlanul újra meghallottam a hangot – ezúttal hangosabban.

Visszaszaladtam Bill szobájába, és láttam, hogy a nyaka duplájára dagadt, és nehezen lélegzik. Gondolván, hogy a nyaki artériája perforálódott, a jobb kezemmel nyomást gyakoroltam a nyakára, míg a bal kezemmel felhívtam a neuroradiológust, aki a műtétet végezte. A sebész azt mondta, azonnal átküld egy csapatot Billért. „És el ne mozdítsa a kezét!” – mondta.

Miközben folyamatosan szorítottam a nyaki artériát, megláttam egy ismerős egyházi könyvet Bill ágya mellett. „Ön az egyház tagja?” – kérdeztem.

Megpróbált bólintani, majd elmondta, hogy szertartásszolga a Georgiai Atlanta templomban. Ezután könnyes szemmel így folytatta: „Meg fogok halni!”

Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem fog meghalni, majd határozottan kijelentettem: „Jövő hónapban az Atlanta templomban fogok házasságot kötni, és maga is ott lesz.” Ekkor megérkezett a sebész csapat, és azonnal elvitték Billt.

A következő hónap során az esküvői készülődés izgalmai közepette szinte meg is feledkeztem Billről, aki, mint kiderült, a kapott gyógyszertől lett rosszul. Amikor azonban az esküvőm napján a vezetőnővér a pecsételő szobához vezetett, megláttam egy ismerős arcot: Bill feleségét, Georgiát. Amikor elmondtam neki, hogy most fogok házasságot kötni, elment megkeresni Billt. Pillanatokkal a szertartás megkezdése előtt kinyílt az ajtó, és belépett rajta a férfi. Hetekig tartó fejfájás, hányinger és szédülés után Bill elég jól érezte magát ahhoz, hogy elmenjen a templomba, nem tudván, hogy aznap van az esküvőm.

Két évvel később a férjemet és engem elhívtak, hogy szertartásszolgákként szolgáljunk a Tennesseei Nashville templomban. Amikor megérkeztünk a templomba, hogy elválasszanak minket, egy úriember kinyitotta előttünk az ajtót, és ezt mondta: „Üdvözöljük Önöket a Nashville templomban!” Bill testvér volt az.

Három évig szolgáltunk együtt. Bill mindenkinek elmondta, hogy megmentettem az életét, de én tudtam, hogy valójában az Úr mentette meg őt. Az eset során megtanította nekem, milyen fontos a Lélek sugalmazásaira hallgatni.