Mindenki ismeri Blecket

Habár a csapatot, melyben Bleck akkoriban játszott, az egyház szponzorálta, a fiút nem nagyon érdekelte az egyház vagy a próféta azon felhívása, hogy minden érdemes és arra alkalmas fiatalember szolgáljon missziót.

Már megmondta a püspökének, hogy nem megy misszióba. Nem látta, hogyan válhatna hivatásos játékossá, ha két évet kihagy.

Sőt, a Dél-Csendes-Óceáni Játékokra – melyet négyévente tartanak – pont a missziója alatt kerülne sor, és a Tahiti Kosárlabda Szövetség szerette volna, ha játszik a nemzeti csapatban. Végre lehetősége lenne véget vetni apja azon megjegyzésének, melyet minden alkalommal elmondott, amikor Bleck kezdett túl sokat gondolni magáról: „Mindenki ismeri Blecket, de aranyéremmel még nem büszkélkedhet.”

Bleck édesapja, Jean-Baptiste, jóindulatúan mondta ezt, de Blecket az őrületbe kergette. Folyton arra emlékeztette, hogy bár a kosárlabda-rajongók egész Tahitin ismerték a nevét, még egyetlen érmet sem szerzett a mérkőzéseken. Az édesapja aranyérmet szerzett az első Dél-Csendes-Óceáni Játékokon a férficsapattal.

Bleck szinte küldetésének érezte, hogy megcáfolja ezeket a szavakat. Másféle misszióra nem volt ideje.

A misszióról való érzései ellenére Bleck továbbra is részt vett az egyházi programokon. 16 éves korában egy egyházi bálon összeszedte minden bátorságát, és felkérte Myranda Mariteragit táncolni. Myranda is jó kosárlabdás volt – és szintén arról álmodott, hogy egy nap aranyérmet nyer. Az ő édesapja is tagja volt annak az első érmes csapatnak.

Másodpercekkel azután, hogy Bleck felkérte táncolni, vége lett a dalnak. Így hát áttáncolták a következő dalt, amelyről kiderült, hogy az az est utolsó száma. Addigra Bleck már azt kívánta, bárcsak soha ne lenne vége a táncnak.

Bleck nem tervezte, hogy a templomban fog házasságot kötni, sőt azt sem, hogy egyáltalán egyháztag lesz a felesége. Ám mindez kezdett megváltozni, ahogy egyre jobban megismerte Myrandát a következő két év során. Egy nap a lány otthonában felfigyelt valamire, amit Myranda a Fiatal Nők órán készített. Ez állt rajta: „A templomban fogok házasságot kötni.”

Bleck Myranda iránti érdeklődése, valamint a lány szilárd elhatározása, hogy a templomban fog házasságot kötni, elegendő volt ahhoz, hogy átgondolja a terveit. Elhatározta, hogy elkezdi komolyan venni az egyházat. Döntése olyan tettekhez vezetett, melyek lehetővé tették, hogy a Szentlélek munkálkodhasson az életében.

Az egyik ilyen döntése az volt, hogy felkészüljön a pátriárkai áldása elnyerésére 18 évesen. Amikor a pátriárka kijelentette az áldásban, hogy Bleck missziót fog szolgálni és a templomban fog házasságot kötni, érezte, hogy átjárja a Lélek. „Tudtam, hogy Isten ezt várja tőlem” – mondja.

Habár a nemzeti csapat esélyes volt az éremre, Bleck a családja támogatásával úgy döntött, előbbre helyezi Isten akaratát a sajátjánál. Nem volt könnyű döntés. Nagy nyomás nehezedett rá. És hamar megtanulta, hogy az Isten akarata iránti elkötelezettségét nem csak egyszer fogják próbára tenni.

Miután egy éve szolgált misszionáriusként Tahitin, megkereste a kosárlabda szövetség, és megkérdezték, haza tudna-e térni csupán egy hónapra, hogy részt vegyen a játékokon.

Bleck misszióelnöke, aki aggódott, hogy a játék milyen hatással lesz a fiúra és vissza tud-e majd térni a szolgálathoz, a következő sugalmazott szavakat mondta: „Elmehetsz, ha szeretnél, de nem jöhetsz vissza.”

Bleck nagyon akarta azt az érmet, de már nem akarta mindennél jobban. A missziója csodálatos volt. Nem volt hajlandó feladni az utolsó évet – még a kosárlabdáért sem.

Bleck maradt.

A csapat aranyérmet nyert.

Miután Bleck tiszteletteljesen befejezte a misszióját, feleségül vette Myrandát a Tahiti Papeete templomban, és családot alapítottak. Mindemellett folytatta a játékot a nemzeti csapatban.

Myranda védőként játszott a női nemzeti csapatban, és ő maga is készült a Dél-Csendes-Óceáni Játékokra.

A játékok közeledtével azonban a pár egyre erősebben érezte, hogy vállalniuk kellene egy második gyermeket.

Mivel a játékokra alig egy év múlva került volna sor, könnyű lett volna annyi időre elhalasztani a gyermekvállalást, hogy még Myranda is részt vehessen rajta. A női csapat jó eséllyel indult az éremért.

A pár azonban tapasztalatból tudta, hogy Isten akaratának követése nagyobb áldásokkal jár, mint bármi, amiben reménykedhetnek, ha a saját vágyaikat követik. Alapos tanulmányozás és imádkozás után úgy döntöttek, a családjukat helyezik előtérbe.

1999-ben, Myranda terhességének nyolcadik hónapjában, a női csapat aranyérmet szerzett.

Bleck és Myranda a legmagasabb szinteken kosárlabdázhatott Francia Polinéziában az elmúlt évtizedben – nemzeti bajnokságokat és torna kupákat nyertek, valamint játszottak a nemzeti csapatban a 2003-as és 2007-es játékokon.

Mindketten részt vettek a 2011-es játékokon is, ám Bleck ezúttal a férficsapat edzőjeként volt jelen. Míg Myranda aranyérmet szerzett a női csapattal, a férfiak bronzérmesek lettek, ami ismét szerte foszlatta Bleck álmát.

Bleck néha elgondolkodik, hogyan alakult volna az élete, ha Isten akarata helyett a sajátját helyezi előtérbe.

„Valószínűleg aranyérmet nyertem volna – mondja. – Talán profi játékosként folytattam volna, talán nem.”

A házaspár azonban nem bánta meg a döntéseit. Nem hiszik, hogy tudnának annál boldogabbak lenni, mint most.

„A templomban kötöttem házasságot – mondja Bleck. – Nagyszerű feleségem és négy gyönyörű gyermekem van, és még mindig járok az egyházba. A kosárlabda nem tudta volna mindezt megadni nekem. Ezek mind olyan áldások, melyek abból származnak, ha az Urat helyezzük az első helyre.”

Az Úr előre helyezése nem vetett véget édesapja ugratásának, ám új jelentést nyertek a szavak. Néhány évvel ezelőtt, amikor a kosárlabda szövetség azon gondolkodott, hogy vasárnaponként tartanák a liga mérkőzéseket, a klub elnökök összeültek, hogy megtárgyalják az indítványt. Valaki feltette a kérdést: „Megkérdezte valaki Blecket?”

Elvetették a javaslatot.

Mivel Bleck előre helyezte az Urat, nem csupán Blecket ismeri mindenki – azt is tudják, miben hisz.