Az Úr hithű harcosai

A legenda szerint Kr. e. 480-ban 300 spártai harcos hősi halált halt a hazájáért. Bár nem csupán 300 spártai veszett oda, de több száz theszpai is, azonban ez mit sem változtat a hősies, önfeláldozó spártai katonákról kialakult képen. Életük már születésüktől fogva tele volt megpróbáltatásokkal. A csecsemőket vélt rátermettségük szerint ítélték meg, és az alkalmatlanoktól rövid úton megszabadultak. Ez a kíméletlen szemlélet kísérte végig gyermekkorukat a katonaállam lakóiként, mialatt harcedzett férfiakká váltak. „Nem vonulunk vissza. Nem adjuk meg magunkat. Ez Spárta törvénye.”

Hasonlóan bátor jellemmel rendelkezett a szentírások szerint az a 2000 ifjú is, akik Ammon népéhez tartoztak és Hélamán parancsnoksága alatt harcoltak. Őket azonban nem a könyörtelen kiképzés tette ilyenné: „És mind fiatal emberek voltak, és rendkívül hősiesek voltak bátorság tekintetében, és erő és tevékenység tekintetében is; de íme, ez még nem minden – olyan emberek voltak, akik mindig igaznak bizonyultak abban, amely dologgal csak megbízták őket. Igen, igaz és józan emberek voltak, mert megtanították őket arra, hogy tartsák be Isten parancsolatait, és járjanak egyenes derékkal őelőtte” (Alma 53:20–21).

Bár mi nem részesültünk feltétlen hasonló neveltetésben és nem kell fegyverekkel testvéreink ellen harcolnunk, hogy megvédjük a hazánkat, mégis jellemünkben hozzájuk hasonlóvá válhatunk. Hogyan érhetjük el ezt? Nagyszerű Tanítónk, Mesterünk és Szabadítónk, Jézus Krisztus példájával és tanításai által megmutatta nekünk, hogyan válhatunk az Ő hithű és igaz követőivé. Az Ő útján járhatunk a bűnbánat gyakorlásával, valamint a kereszteléskor és a templomban kötött szövetségek betartásával. Mennyei Atyánktól számos segítséget és támaszt kapunk ehhez napjainkban is.

Persze mindannyian küszködünk a legkülönbözőbb megpróbáltatásokkal, kísértésekkel és személyes gyengeségeinkkel. Ahhoz, hogy igazán helyt tudjunk állni, törekednünk kell, hogy erős bizonysággal, alázatossággal, végtelen hittel és feltétel nélküli szeretettel rendelkezzünk. Ahogy azt Hélamán beszámolójában olvashatjuk az ifjakról: „Atyánk, íme, velünk van a mi Istenünk, és ő nem fogja megengedni, hogy mi elessünk […] igen, anyáik tanították meg nekik, hogy ha nem kételkednek, akkor Isten ki fogja szabadítani őket” (Alma 56:46–47). Csodálatos ígéret ez mindannyiunk számára. Tudom, hogy néha úgy érezzük, fizikai és lelki erőnket felülmúló megpróbáltatásokkal nézünk szembe. Azt is tudom azonban, hogy mindez csak a látszat, hiszen ha követjük az Alma 13:28-ban található tanácsot, miszerint „imádkozzatok, hogy ne kísértsenek meg benneteket azon felül, amit el tudtok viselni”, akkor ez a fejlődésünket szolgálhatja. Csupán jobban ki kell nyitni szívünket.

Amióta Krisztus tana az életem részévé vált, nagyon sokat tanultam ezekről a dolgokról és rendkívül hálás vagyok az Úrnak, hogy felnyitotta a szemem. Erre azért is szükség volt, hogy ne csak a saját gondjaimmal foglalkozzak, mert nem biztos, hogy az én gondjaim a legnagyobbak. Bizonyságom van arról, hogy ha másokat szolgálunk, akkor valóban eltűnnek, vagy apróbbá, könnyebbé válnak saját megpróbáltatásaink. Szolgálat által ismerhetjük meg az embereket és kerülhetünk közelebb hozzájuk, és ez szükséges ahhoz, hogy láthassuk, milyen terhek nyomasztják a vállaikat.

Szeretnélek buzdítani benneteket arra, hogy legyetek nyitottabbak testvéreitek felé a hétköznapokban is, hogy megláthassátok szükségleteiket. Ha pedig ez megtörtént, akkor ne féljetek beállni a sorba, és Krisztus katonáiként karoljátok fel egymást. Így olyan csodás élményekben lehet részetek, melyek örökké az emlékeitekben fognak élni, melyek gyarapítani fogják bizonyságotokat és a hiteteket, és segíteni fognak, hogy soha ne vonuljatok vissza és soha ne adjátok meg magatokat a megpróbáltatások idején.