Az úrvacsora gyönyörűséges ajándéka

Ez az Atya és a Fiú egységes üzenete. Azt szeretnék, ha Mennyei Atya minden gyermeke követné Krisztus tanát. Na már most, csak hogy ne legyen zavar, a „Krisztus tana” kifejezés ugyanazt jelenti, mint Krisztus evangéliuma.

Kihangsúlyozandó az Atya és Fiú egységét a Krisztus tanát illető üzenetükben, vessünk egy pillantást erre a táblázatra.

Tudjuk, hogy az itt feltüntetett fejezetek (2 Nefi 31; 3 Nefi 9; 3 Nefi 11; és 3 Nefi 27) Krisztus tanát tartalmazzák. E fejezetek gyakran említik a hitet, a bűnbánatot, a keresztelést, a Szentlelket és a mindvégig kitartást. Összesítve lett, hogy ezek hányszor kerülnek említésre. Amint azt láthatjátok, a hitet 8-szor, a bűnbánatot 16-szor, a keresztelést 26-szor, a Szentlelket 17-szer, a mindvégig kitartást pedig 6-szor említik.

Ami azonban talán meglepő lehet, hogy az Atyára is sok hivatkozás történik ezekben a fejezetekben. Tulajdonképpen 64 alkalommal említik Őt konkrétan, vagyis többször, mint a keresztelést.⁴ Ebből tudhatjuk, hogy Krisztus tana egyaránt az Atya és a Fiú tana is.

Nézzünk meg közelebbről az Atyára vonatkozó néhány utalást:

„És az Atya azt mondta: Tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjetek meg Szeretett Fiam nevében!

És a Fiú hangja is szólt hozzám, mondván: Aki az én nevemben megkeresztelkedik, annak fogja megadni az Atya a Szentlelket, úgy mint énnekem; kövessetek tehát, és tegyétek azon dolgokat, amiket engem megtenni láttatok. […]

És [én, Nefi,] hallottam egy hangot az Atyától, mondván: Igen, az én Szeretettem szavai igazak és hűek. Aki mindvégig kitart, az meg lesz szabadítva” (2 Nefi 31:11–12, 15).

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tanúsítja, hogy ez az egyetlen út.

Az Atya és a Fiú azt közli velünk – a Máténál elhangzó szavakat visszhangozva –, hogy Krisztushoz kell jönnünk, és magunkra kell vennünk az igáját, mert az általunk viselt terhek könnyűvé tétethetnek, és megnyugvásra lelhetünk. Mindannyian hordozunk terheket. Lehet, hogy bűn, bánat, függőség, betegség, bűntudat vagy szégyen terhel minket. E nehézségek során a Krisztusra tekintés gyógyulást és reményt és vigaszt nyújt.

Krisztus tanának – hit, bűnbánat, keresztelés, illetve a Szentlélek ajándéka – nem az a célja, hogy egy egyszer átélendő esemény legyen. Hitrendszerünk azt tanítja nekünk, hogy akkor válunk tökéletessé, ha újra és újra teljességgel Krisztus tanára és érdemeire támaszkodunk (lásd 2 Nefi 31:19). Ez azt jelenti, hogy egész életünk során Krisztus tanának lépéseit ismételgetjük. Minden egyes lépés az azt megelőzőre épül, ezek sorozatának pedig az a célja, hogy újra és újra megtapasztaljuk azt.

Amikor gyakoroljuk a hitet, az erősödik. Amikor folyamatosan bűnbánatra törekszünk, fejlődünk. Képesek vagyunk a saját erőfeszítéseink révén eljutni a Szentlélekkel való alkalomszerű élményektől addig, hogy Ő az állandó társunk lesz. Ráadásul, ahogy haladunk keresztül az életünkön, tanulhatunk Jézus Krisztus jellemvonásairól, és mi is kifejleszthetjük ugyanezen tulajdonságokat.⁵ Ahogy egyre inkább hasonlóbbá válunk Őhozzá, a szívünk megváltozik, és képesek vagyunk mindvégig kitartani (lásd például 2 Nefi 31:2–21; 3 Nefi 11:23–31; 27:13–21; Moróni 4:3; 5:2; 6:6; T&Sz 20:77, 79; 59:8–9).

Könnyű belátni, hogy miként ismételhetők a Krisztus tanában foglalt lépések, és miként lehet rájuk egy életen át építeni. De mi a helyzet a keresztelkedéssel? Elvégre saját magunkért csupán egyszer keresztelkedünk meg.

Kép

passing the sacrament

E kérdés megválaszolásához érdemes áttekinteni a The Articles of Faith [A hittételek] című hittudományi mesterművet, melyet James E. Talmage elder (1862–1933), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja írt. Először 1899-ben adták ki, és az egyházra, valamint az egyház alapvető tanításaira vonatkozó kérdéseket válaszolt meg nemzedékek azon sora számára, akik olvasták és tanulmányozták.

A tartalomjegyzékből azt látjuk, hogy a bevezető fejezeten kívül mindegyik fejezet a tizenhárom hittétel valamelyikéhez kapcsolódik.⁶ Némelyik hittétel több fejezetben is felbukkan, de minden egyes fejezet elsősorban egy bizonyos hittétellel foglalkozik.

Érdekes módon a 9. fejezet, melynek címe Az úrvacsora szentsége, rögtön a Szentlélekről szóló fejezet után következik.⁷ Talmage elder ezt a fejezetet a negyedik hittételhez társítja.

A 9. fejezet elején Talmage elder így fogalmaz: „Az evangéliumnak a negyedik hittételben megadott tantételeire és szertartásaira irányuló tanulmányaink folyamán igen helyénvalóan követel magának figyelmet az úrvacsora szentségének témája, lévén e szertartás megtartása megköveteltetik mindazoktól, akik Krisztus egyházának tagjaivá váltak a hit, a bűnbánat, valamint a víz és a Szentlélek általi keresztség követelményeinek való engedelmesség révén.”⁸

E szavak fényében érthetővé válik, hogy Talmage elder miért társítja az úrvacsorát a negyedik hittételhez. Az úrvacsora az a soron következő szertartás, melyre mindenkinek szüksége van, miután az egyház tagjává konfirmálják.

Az úrvacsora az a soron következő szertartás, melyre egy férfinek szüksége van, miután megkapja a melkisédeki papságot.

Az úrvacsora az a soron következő szertartás, melyre az egyénnek szüksége van, miután felruházzák a templomban.

Az úrvacsora az a soron következő szertartás, melyre egy házaspárnak szüksége van a pecsételésüket követően.

Az úrvacsora az a soron következő szertartás, melyre nekünk szükségünk van. Az úrvacsora kulcsfontosságú szerepet játszik a Jézus Krisztusba vetett hitben, a bűn megbánásában, és abban, hogy érezni tudjuk a Szentlélek hatását az életünkben. Ez az az eljárás, melyen keresztül megújítjuk a keresztelési szövetségeinket és az áldásainkat.

A 2. kézikönyv leszögezi: „Az egyháztagok azt a parancsolatot kapták, hogy gyakran gyűljenek össze, hogy vegyenek az úrvacsorából, és ezáltal mindig emlékezzenek a Szabadítóra, valamint megújítsák a keresztelési szövetség[ei]ket és áldásaikat.”⁹ „Milyen áldásokat?” – tehetitek fel a kérdést. A Szent Lélekkel való folyamatos felruházás nyilvánvalóan a keresztelés egyik áldása. De vajon megújul-e a keresztelkedés egyik legcsodálatosabb áldása, a megtisztító hatása is?

Gondolkodjatok el Dallin H. Oaks elnöknek, az Első Elnökség első tanácsosának következő kijelentésén: „Azt a parancsolatot kaptuk, hogy bánjuk meg bűneinket, és megtört szívvel és töredelmes lélekkel jöjjünk az Úrhoz, és vegyünk az úrvacsorából. [T]anúságot teszünk arról, hogy készek vagyunk Jézus Krisztus nevét magunkra venni, Őrá mindenkor emlékezni, és a parancsolatait betartani. Amikor eleget teszünk ennek a szövetségnek, az Úr megújítja keresztelésünk megtisztító hatását. Tisztává tétetünk, és a Lelke mindig velünk lehet.”¹⁰

Vigyázzunk azonban! „Az úrvacsora nem úgy lett bevezetve, mint a bűnbocsánat megszerzésének valamiféle sajátos eszköze”¹¹. Más szavakkal: nem követhettek el szándékosan bűnöket szombat este, és számíthattok arra, hogy csodálatos módon megbocsátást nyertek, ha vasárnap magatokhoz vesztek egy darab kenyeret, és isztok egy kis vizet. A bűnbánat ennél összetettebb folyamat, amely megbánást és a bűn elhagyását igényli. Az előre eltervezett bűnbánat visszataszító a Szabadító szemében.

Akkor válunk jogosulttá Jézus Krisztus megtisztító hatalmára, amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából.¹² Ily módon tartjuk meg magunkat „szeplőtelennek a világtól” (T&Sz 59:9). Az utolsó napi szentek tökéletesség felé vezető fejlődésében Krisztus tanának ismétlődő alkalmazása során a keresztelkedést joggal követi az úrvacsora szentsége.

Ezt az ösvényt kell követnünk, amelyen az úrvacsora a keresztelkedést és a Szentlélek elnyerését követő szertartássá válik. Az úrvacsorára való felkészülés előre gondolkodást és odafigyelést igényel. Nem várhatjátok, hogy lelki élmény legyen az úrvacsora, ha közben ide-oda kapkodtok, üzeneteket küldtök a telefonotokon, vagy más módokon terelődik el a figyelmetek.

Érkezzetek hát idejekorán az istentiszteletre! Amint elkezdődik az úrvacsorai himnusz, ügyeljetek arra, hogy a gondolataitokat a Szabadítóra, az Ő engesztelésére, az Ő szeretetére és az Ő könyörületére összpontosítsátok. Imádkozzatok azért, hogy megújíttassatok, amikor vesztek az úrvacsorából és emlékeztek Őrá.

1994-ben iszonyatos népirtás zajlott le Ruandában. Mindössze két-három hónap alatt 600-900 ezer embert mészároltak le.

Később az egyház létrehozott egy gyülekezetet a fővárosban, Kigaliban. A gyülekezet jól működött, bár nem voltak benne teljes idejű misszionáriusok. 2011-ben az Afrika Délkeleti Területen szolgáltunk, amikor szomorúan értesültünk arról, hogy érvénytelen az egyházként való bejegyzésünk Ruandában, ami azt jelentette, hogy egyházként jogellenes a működésünk. Azt is megtudtuk, hogy a gyülekezeti házunk, amely egy kétszintes lakóházból lett átalakítva, nem a megfelelő övezetben fekszik ahhoz, hogy ott egyházi gyűléseket lehessen tartani. A Területi Elnökség megtanácskozta a helyzetet a Tizenkettek Kvórumának azon tagjával, aki elsődlegesen felelt értünk, és azt a gyötrelmes döntést hozták, hogy a gyülekezetet be kell zárni. A tagjaink többé nem járhattak egyházi gyűlésekre.

Kigaliban, Salt Lake Cityben és a dél-afrikai Johannesburgban is lázasan dolgoztak a jogászok azon, hogy megoldják a gondokat. Mindeközben a szentek egyre azt kérdezgették, hogy mikor gyűlhetnek össze ismét. Hónapok teltek el megoldás vagy előrelépés nélkül.

Mintegy 10 hónap elteltével elrepültünk Kigaliba, hogy meglátogassuk ezeket a szenteket, és lelkileg támogassuk őket. Indulás előtt azt kértük, hogy az ügyet írják fel az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma heti gyűlésének templomi imalistájára.

A Johannesburgból Kigaliba való tervezett elindulásunk előtti kedden arról kaptunk hírt, hogy a kormány meglepetésszerűen engedélyezte az egyház ideiglenes bejegyzését Kigaliban. Majd két nap múlva csütörtökön az övezeti besorolásokért felelős bizottság kivételes felmentést adott az övezeti korlátozás alól. Kigali szentjei ismét a törvény megszegése nélkül gyűlésezhettek az épületünkben.

Ez csoda volt! Az egyháztagokat gyorsan értesítették arról, hogy vasárnap ismét találkozni fog a gyülekezet. Mi magunk pénteken érkeztünk, és mi is meghívtuk a tagokat istentiszteletre. Amikor elérkezett a vasárnap, minden – minden! – egyháztag eljött, és még a barátaik közül is sokan. Korán érkeztek, nagyon várva már azt, hogy ismét együtt lehessenek. Amint az úrvacsora megáldásra és kiosztásra került, mindannyian egy rendkívüli módon megújító, felfrissítő és megtisztító lelkiséget tapasztaltunk meg.

Jól emlékszünk rá, hogy a gyűlés alatt azon tűnődtünk, miért nem érezzük ugyanezt a lelkiséget minden vasárnap, amikor az úrvacsorából veszünk. Körbehordoztuk a tekintetünket a szenteken, és rájöttünk, hogy az úrvacsorára éhezve és szomjazva jöttek. A hitük, a szorgalmuk és a türelmük mindannyiunknak áldást hozott. Megfogadtuk, hogy amikor csak veszünk majd az úrvacsorából, emlékezni fogunk erre az élményre, melyet Kigali szentjeivel éltünk át. Amellett is elköteleztük magunkat, hogy mi is éhezni fogunk az úrvacsoravételből fakadó áldásokra.

Emlékezhettek arra, hogy miután a Szabadító bevezette az úrvacsorát a nefiták között, elmondta nekik, hogy az úrvacsora jelenti a kulcsot ahhoz, hogy az Ő kősziklájára építsék fel magukat. Azt mondta:

„És parancsolatot adok nektek, hogy tegyétek meg ezeket a dolgokat [vegyetek az úrvacsorából]. És áldottak vagytok, ha mindig megteszitek ezeket a dolgokat, mert akkor az én sziklámra építettetek.

De aki közületek többet vagy kevesebbet tesz ennél, az nem az én sziklámra épít; hanem homokos alapra épít; és amikor esik az eső, és jön az ár, és fújnak és verik őket a szelek, akkor elbuknak” (3 Nefi 18:12–13).

Az úrvacsora gyönyörű ajándék, melyet vasárnaponként kapunk, és amely segít a földi fejlődésünkben. Az úrvacsora által Krisztus tanának egy fontos összetevőjét tapasztaljuk meg, amely közelebb visz bennünket a Szabadítónkhoz és ahhoz, hogy megtapasztalhassuk az életünkben az Ő szeretetét és megbocsátását. Hétről hétre hálásak vagyunk ezekért a pillanatokért, melyek segítenek abban, hogy folyamatosan a Szabadítóra összpontosítsunk.

Egy dél-afrikai barátunk megosztotta velünk, miként ismerte ezt fel. Amikor Diane még új megtért volt, egy Johannesburg határában lévő gyülekezetbe járt. Egyik vasárnap, miközben a többi egyháztag között ült, a kápolna kialakítása miatt az egyik diakónus az úrvacsora osztása közben nem vette őt észre. Diane emiatt csalódott volt ugyan, de nem szólt semmit. Egy másik egyháztag észrevette a mulasztást, és a gyűlés után meg is említette a gyülekezeti elnöknek. A vasárnapi iskola kezdetével Diane-t egy üres osztályterembe invitálták.

Bejött egy papságviselő. Letérdelt, megáldott egy darab kenyeret, majd pedig átadta neki. Diane elfogyasztotta. A papságviselő újra letérdelt, megáldotta a vizet, majd átadta neki a kis poharat. Diane megitta. Diane-nek rögtön két gondolatata is támadt: „Ó, [ez a papságviselő] ezt pont értem tette meg”, majd pedig: „Ó, [a Szabadító] ezt pont értem tette meg”. Az úrvacsora során Diane érezte Mennyei Atyánk pont feléje irányuló szeretetét.

Kép

sacrament tray

Azon felismerése, hogy a Szabadító áldozata pont neki szólt, segített neki közelebb érezni magát Hozzá, ami pedig mindent felülmúló vággyal töltötte el, hogy ezt az érzést minden egyes nap megőrizze a szívében, ne csupán vasárnap. Felismerte, hogy bár a gyülekezet többi tagjával együtt vett az úrvacsorából, az általa minden vasárnap megújított szövetségek személyesen az övéi voltak. Az úrvacsora segített – és továbbra is segít – Diane-nek abban, hogy érezze az isteni szeretet hatalmát, felismerje az Úr kezét az életében, és közelebb kerüljön a Szabadítóhoz.¹³

Mi is hívunk, ahogy Moróni tette:

„Igen, jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé, és tartóztassátok meg magatokat minden istentelenségtől, és ha minden istentelenségtől megtartóztatjátok magatokat, és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szeretitek Istent, akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy kegyelme által tökéletesek lehessetek Krisztusban; és ha Isten kegyelme által tökéletesek vagytok Krisztusban, akkor semmiképpen nem tagadhatjátok Isten hatalmát.

Továbbá, ha Isten kegyelme által tökéletesek vagytok Krisztusban, és nem tagadjátok az ő hatalmát, akkor szenteltettek meg Krisztusban, Isten kegyelme által, Krisztus vérének ontásán keresztül, mely az Atya szövetségében foglaltatik, bűneitek bocsánatára, hogy szentek legyetek és szeplőtlenek” (Moróni 10:32–33).

Ez akkor következik be, ha alkalmazzuk Krisztus tanát, és az úrvacsorára a keresztelkedést és a Szentlélek elnyerését követő szertartásként tekintünk. Ily módon „teljesen annak érdemeire támaszkod[hatunk], akinek hatalmában áll megszabadítani” (2 Nefi 31:19). Oly hálásak vagyunk az úrvacsoráért! Azért, ahogy hétről-hétre arról tanít és arra emlékeztet minket, hogy mit tett értünk a Szabadító. Oly hálásak vagyunk Neki, mert tudjuk, hogy egyenként pont értünk hozott engesztelést!

Amikor a Szabadító a nefitákhoz szólt, azt mondta, hogy amikor eljön az eső, a szél és az ár. Nem azt mondta, hogy ha. Az eső, a szelek és az ár valóban mindenkit megtalál. Ő azonban elmondta nekünk, hogy úgy építkezünk az Ő sziklájára, ha Őrá tekintünk, amikor veszünk az úrvacsorából (lásd 3 Nefi 15:9; 18:1).

Mindegyikünk életében el fog jönni az idő, amikor habozni fogunk istentiszteletre menni és venni az úrvacsorából. Ha ez még nem történt meg, akkor majd fog. De tudnotok kell: ha követitek a Szabadító útmutatását, és megtört szívvel és töredelmes lélekkel vesztek az úrvacsorából, akkor olyan áldások fognak kiáradni rátok, melyek állhatatosan és biztosan tartanak meg titeket a Jézus Krisztus jelentette szilárd alapon. Az a döntésetek, hogy így tesztek, hatással lesz az örökkévalóságra. Jézus Krisztusra fogtok építkezni, aki hitünk szerzője és beteljesítője.