„A Te gyermeked vagyok?”

Bár csak néhányszor voltam istentiszteleten, a házitanítóm hűségesen látogatott. Egy este felhívott és megkérdezte, hogy volna-e kedvem megosztani pár gondolatot az örökkévaló családokról a következő Evangéliumi tantételek órán.

„Persze, nagyon szívesen” – feleltem.

Másnap reggelig nem is foglalkoztam ezzel különösebben. Akkor jöttem csak rá, hogy beleegyeztem, hogy az örökkévaló családokról beszéljek egy csoport olyan ember előtt, akik valószínűleg már mindent tudnak erről. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék nekik.

Az évek során olyan döntéseket hoztam, amelyek miatt eltávolodtam az evangéliumtól. Hogy oszthatnám meg a gondolataimat olyasmiről, amivel kapcsolatban még abban sem voltam biztos, hogy én magam hiszek benne? Zavarodottságot éreztem. Aztán eszembe jutottak az Isten gyermeke vagyok című himnusz szavai (Himnuszok, 189. sz.). Bár már évek óta nem hallottam, kívülről tudtam a szövegét. Hirtelen rádöbbentem: meg kell kérdeznem Istent, hogy valóban az Ő gyermeke vagyok-e.

Éppen a hálószobámat rendeztem át, így aztán letérdeltem a szoba közepére ferdén betolt ágyam mellé, és vártam, hogy előjöjjenek a szavak. Ugyan mit is mondhatnék Istennek? Még abban sem voltam biztos, hogy létezik. Aztán abban a pillanatban a szívem leghőbb vágya ezeket az egyszerű szavakat adta a számba: „Isten, ott vagy igazán? És ha ott vagy, a Te gyermeked vagyok?”

A válasz azonnal megérkezett. Olyan volt, mintha csak arra várt volna, hogy feltegyem a kérdést. Éreztem, ahogy Isten ezt mondja: „Igen, Camille, itt vagyok, és te a gyermekem vagy.”

Amikor kinyitottam a szememet, még mindig a felforgatott hálószobámban voltam. Körülöttem nagy volt a rendetlenség, de azt éreztem, hogy az életemben tökéletes lett a rend. Tudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, és más nem számított.

Vasárnap az órán egyszerűen csak elmeséltem a saját történetemet arról, miként tudtam meg, hogy én Isten gyermeke vagyok. „Ha pedig én az Ő gyermeke vagyok – mondtam, – akkor mindenki más is az.”

Eltartott még további három és fél évig, amíg megtettem az összes szükséges változtatást a jó irányba, de az életem már akkor megváltozott. Attól a naptól fogva soha nem kételkedtem abban, hogy ki vagyok. Tudom, hogy Mennyei Atya mindig ott van. Szeret engem, mert a gyermeke vagyok.