Kép

taking a test

Illusztrációk: Matthew Shipley

Amikor a gimnáziumban beiratkoztam filozófiára, apukám aggódott egy kicsit. A filozófia mindent megkérdőjelez, beleértve Isten létezését is. A tanárunk vallásellenes, Isten létezését tagadó dolgokat tanított nekünk.

Az egyik filozófiadolgozat kérdése így szólt: „Miért jöttünk a földre?” Az elvárt válasz szerint azért, hogy elérjük az önmegvalósítást, és elfoglaljuk helyünket az élet körforgásában. Én nem ezt a választ adtam, mert nem ebben hiszek.

Ehelyett ezt írtam: „Azért jöttünk a földre, hogy próbára tétessünk, és visszatérjünk Mennyei Atyánkhoz, hogy örökre Ővele és a családunkkal éljünk.”

Ezután a tanár kihívott és megkérdezte, hogy tudom-e a jó választ a kérdésre. Mondtam, hogy igen, de nem fogok olyat írni, amiről tudom, hogy nem igaz.

Megkérdezte, hogy vallásos vagyok-e, és melyik egyházhoz tartozom. Mondtam, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja vagyok. Közölte, hogy soha nem találkozott még egyetlen olyan vallásos diákkal sem, aki elég bátor lett volna kiállni a hitelveiért, és ilyen választ írni.

„Nem adtam meg a maximális pontszámot, mert nem a jó választ írtad – mondta –, de adtam pontokat a bátorságodra, amiért azt írtad, amiben hiszel.”

Boldog voltam, amiért a meggyőződésemnek, illetve az általam ismert és megélni próbált evangéliumi igazságoknak megfelelően válaszoltam.

Kép

riding a bike with the temple in view

Egy néhány évvel ezelőtti nyáron az egyházközségem fiatal férfijai elmentek hegyikerékpározni. Egy kicsit ideges voltam, mert én akkor mentem először. A barátom, Jacob, tapasztalt kerékpáros volt, ezért úgy terveztem, hogy a közelében maradok.

A csúcson tartottunk egy rövid pihenőt, aztán visszaindultunk lefelé a hegyoldalon. Lassabban haladtam a csoport többi tagjánál, és lemaradtam, különösen azután, hogy párszor elestem, amikor élesen kellett kanyarodni. Minden alkalommal, amikor elestem, Jacob megállt és felsegített, aztán megpróbáltuk utolérni a többieket.

Ahogy lement a nap, egyértelmű lett, hogy eltévedtünk. Már több mint fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára láttuk a csoportunkat, és kezdett annyira besötétedni, hogy az ösvényt is alig láttuk. Imádkoztam, segítséget és bátorságot kérve Mennyei Atyától a továbbhaladáshoz. Aztán Jacobbal úgy döntöttünk, hogy egy bizonyos irányba tekerünk tovább. Amint az egyik helyen befordultunk, egyszer csak a legragyogóbb és leghívogatóbb látvány tárult a szemünk elé: a Utah-i Draper templom! A templomról visszatükröződő fény megvilágította az ösvényünket, és biztonságban vissza tudtunk jutni a vezetőinkhez és a barátainkhoz.

Minden alkalommal, amikor látom a templomot, eszembe jut az a békesség és segítség, amely ott a rendelkezésünkre áll. Minden egyes alkalommal, amikor úgy érzem, hogy eltévedek a világ sötétjében, a templomra tekinthetek a szükséges világosságért.

Kép

making a friend

Az ebédlőben ültem a barátaimmal, amikor észrevettem egy új fiút, Michaelt. Úgy döntött, hogy egy idősebb fiúkból álló csoporthoz ül le, akik azonban elkezdték kigúnyolni. Később megtudtam, hogy Michaelnek autizmusa van.

Megkérdeztem, hogy szeretne-e odaülni hozzám és a barátaimhoz. Nemet mondott, valószínűleg azért, mert attól tartott, hogy megint kigúnyolják.

Másnap bemutattam neki a barátaimat. Láttam, mennyire örül, amiért nem mondtam le róla. Sok mindenről mesélt. Michael fantasztikus volt!

Látszott, ahogy minden egyes nappal boldogabb ember lesz. Mindig alig várta, hogy a barátaival ebédelhessen. Hamarosan egy értékes barátság alakult ki abból, hogy ebédnél Michael mellett ültem. Ez nemcsak neki segített, hanem nekem is.

A mások szolgálatából fakadó érzés a világ egyik legcsodálatosabb érzése.