Tévelygés a Tiltott Városban

Kép

lost in the forbidden city

Illusztráció: Vlad Gusev

Éppen a kínai fővárosban, Pekingben voltam, ott is a Tiltott Város kellős közepén. Alig néhány perccel korábban még körülöttem voltak a barátaim és a tanáraim, most viszont teljes egészében egyedül voltam.

Azonnal felfogtam, mekkora veszélyben vagyok. Egy magányos 15 éves amerikai diák igencsak kilógott a palotamúzeumban tolongó tömegből. Osztálykirándulás keretében érkeztem Kínába több középiskolai osztálytársammal, és a tanáraink és az idegenvezetőink számos alkalommal figyelmeztettek minket arra, hogy milyen veszélyeket hordozhat magában egy külföldi út, ha óvatlanok vagyunk.

Körbejártam hát azt a részt, kínai és külföldi turistacsoportokon furakodtam keresztül, és lábujjhegyen állva próbáltam felfedezni valahol a csoportunk tagjai által viselt piros-fehér egyenpólókat. De nem láttam semmit. A csoportom valahogy felszívódott, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy melyik irányba mentek. Leültem, és szemmel tartottam a be- és kijáratokat. Eltelt tíz perc. Aztán fél óra. Háromnegyed óra. Senki nem tűnt fel a csoportomból.

Valaki megragadta a kezemet. Felnéztem, és egy alacsony nőt láttam, akinek egy kissé zavarodott tekintete és hosszú körmei voltak. A kezemnél fogva húzni kezdett. „Kövess engem – mondta tört angolsággal. – Szép kislány, kövess engem.”

Elszorult a gyomrom. „Hagyjon békén!” – kiáltottam, és elrántottam a kezemet. Mielőtt újra megragadhatta volna, kiszaladtam az egyik kijáraton, és átfutottam a palotaváros másik részébe.

Addig rohantam, amíg a korábbinál is jobban eltévedtem. Leültem egy lépcsőre a közelben, a látogatók csoportjaitól távol, és elsírtam magam. Tudtam néhány szót kínaiul, de annyit azért nem, hogy útbaigazítást kérjek a szállodánk felé, valahol a hatalmas területen elterülő Peking túlfelén. Ezen a ponton pedig már abban sem voltam biztos, hogy hol lehetnek a kijáratok.

Könnyek között imádkozni kezdtem. Elismertem, hogy butaság volt akár csak egy pillanatra is elkószálni a csoporttól, és azért könyörögtem Mennyei Atyához, hogy segítsen visszatalálni a csoportomhoz.

Felálltam, és elindultam nagyjából abba az irányba, amerről jöttem. Nem kaptam azonnali kinyilatkoztatást – abban sem voltam biztos, hogyan hangozna vagy milyen érzés lenne egy ilyen kinyilatkoztatás, már ha egyáltalán kapnék. Éreztem már korábban is a Lelket – melengető érzés volt, miután szolgáltam valakit, vagy hallottam egy-egy beszédet az istentiszteleten –, de soha nem éreztem semmi konkrét dolgot, és főleg nem azt, hogy melyik irányba sétáljak. Elkezdtem bizonytalanul sétálni előre, miközben a szívemben továbbra is imádkoztam.

Végül egy útelágazáshoz értem. Elindultam volna jobbra, amikor egy suttogó hangot hallottam: „Állj!”

A hang annyira szelíd volt, hogy majdnem teljesen figyelmen kívül hagytam, mintha csak a saját gondolatom lett volna. Volt azonban benne valami határozottság, ami engem akkor egészen biztosan nem jellemzett. „Ülj le arra a padra!” – mondta a hang. Felnéztem, és egy padot láttam az útelágazás közepén. Odamentem, leültem. Három perc telt el, amikor egy ismerős piros-fehér póló jelent meg a tömegben, és a viselője nekem integetett. Az aznapi idegenvezetőnk volt.

Felugrottam a padról, amelyen ültem. Annyira boldog voltam, hogy majdnem megöleltem a nőt.

„Már egy órája keressük! – közölte. – Hol járt?”

Miközben visszakísért a csoportomhoz, elmagyaráztam neki, hogy merre jártam, kezdve a csoporttól való leszakadásommal, egészen addig, hogy úgy döntöttem, inkább leülök, mint hogy elsétáljak jobbra az útelágazásnál.

„Maga nagyon szerencsés! – mondta. – Ha ott jobbra fordul, azzal csak még messzebb került volna a csoporttól. A város olyan nagy, hogy soha nem találtam volna meg magát.”

Néhány héttel később elutaztam Kínából, és többször már nem tévedtem el az út során, de azóta is sokszor eszembe jut a pillanat, amikor a Lélek hangját hallottam suttogni hozzám. Nem olyan késztetés volt, mint amilyeneket korábban kaptam, viszont az Úr tudta, hogy ez az, amire épp szükségem van ahhoz, hogy nehogy a rossz ösvényre lépjek. Arra is rájöttem, milyen könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni, ha nem figyelek.

Azóta a nap óta sokszor és sokféle módon hallottam már a Lelket, aki fizikai és lelki veszélyre egyaránt figyelmeztetett. Néha azt is megláttam – mint akkor először a Tiltott Városban –, hogy milyen következményekkel jár a hang követése vagy nem követése. De a legtöbbször nem láttam, hogy mit eredményez. Azt viszont megtanultam, hogy amikor alázatossá válok és kész vagyok odafigyelni, az Úr segíteni fog felismerni a Lélek késztetéseit, és vissza fog vezetni engem oda, ahol lennem kell. Vele soha nem vagyok egyedül.