Egy befejezett alkotás

Kép

mezőn álló fiatal felnőtt nő

„Nagy kár, hogy ilyen alacsony vagy, így muszáj elöl állnod – mondta a tanárom. – Te vagy a legrosszabb táncos az osztályban.”

Ezek a szavak a teljes énekkari szakköröm füle hallatára hangzottak el a középiskolás éveim alatt. Igaz, vicces megjegyzésnek szánták őket, én pedig egy erőltetett vihogással válaszoltam rájuk, de az igazság az, hogy teljesen megszégyenítve éreztem magam. A tanárom összeállított egy pár egyszerű lépésből álló táncot, amelyet az egyik fellépésünk alkalmával kellett előadnunk. Sajnálatos módon mindig is kétballábas voltam, így nagyon nehezen sajátítottam el a lépéseket. A megjegyzése pedig kioltotta az önbizalmam már egyébként is éppen csak pislákoló lángját. Amit mondott igaz volt. Tényleg túl alacsony voltam és nem tudtam táncolni. Felmerült bennem a kérdés: Vajon lehetek valaha elég jó?

Ez csak egyike volt a megannyi alkalomnak, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Az ilyen pillanatokban csak az jár a fejemben, mi az, ami nincs meg bennem, vagy amit nem tudok megtenni; ahelyett, hogy arra összpontosítanék, ami megvan bennem és amire képes vagyok. Ez Sátán egyik leghatásosabb eszköze, amelyet ellenem és megannyi más ember ellen használ.

Miután az énekkör vezetője azt mondta nekem, hogy szörnyű táncos vagyok, nagyon elcsüggedtem. Mindig bizonyítani próbáltam azáltal, hogy igyekeztem jó lenni abban, amiben mások kiemelkedően teljesítettek. De minden alkalommal kudarcot vallottam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy az egyetlen tehetségem az, hogy profi kispados vagyok. Úgy éreztem, Isten – egyedül rajtam – elfelejtette elvégezni az utolsó simításokat, mikor megalkotott.

Egy ifjúsági hitoktatási óra alkalmával az oktatóm Isten alkotásairól tanított. Káprázatos fényképeket mutatott be nekünk a világűrről. Emlékszem, ámulatba ejtettek a galaxisok, a csillagok és a bolygók képei, amelyeket bemutatott nekünk. Mindegyik egyedi, rejtelmes és gyönyörű volt a maga módján.

Ekkor ért engem a felismerés.

Minden lenyűgöző és hihetetlen dolog mellett, amelyet teremtett, Isten időt szánt arra, hogy megteremtsen engem! Egy apró, jelentéktelennek tűnő, hétköznapi embert, aki nem látta, hogy milyen rendkívüli ő valójában. Egy embert, aki egyedülálló módon különbözik mindenki mástól. Egy embert, aki kapott egy saját, egyedi tervet. Egy embert, akinek határtalan lehetőségei és isteni rendeltetése van.

Engem.

Ez volt a pillanat, amikor végre megértettem, és teljes szívemből elhittem, hogy „a lelkek értéke nagy Isten szemében” (T&Sz 18:10). Megértettem, hogy Ő igazán nagyra tart engem, és az Ő szemében nem vagyok befejezetlen.

Végül soha nem tanultam meg jól táncolni. Minden szégyenérzet nélkül, őszintén mondhatom, hogy valóban szörnyű táncos vagyok. De ez jól van így. Mert az évek során számos olyan tehetségemet és erősségemet fedeztem fel magamban, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Idővel ezek feltárultak előttem, amint az Úrra támaszkodtam és hittem abban, hogy számára elég jó vagyok. Igen, időről időre mindannyian elcsüggedünk, de amikor megpróbáljuk másképp látni a dolgokat, és valóban megérteni annak jelentőségét, hogy kik is vagyunk, a figyelemre méltó erősségeinket, az egyedi képességeinket, valamint az Úr életünket irányító kezét, akkor még inkább képessé válunk hittel, reménnyel és kivételes bizalommal kitartani ebben az életben.