Krisztus teljességére törekedni

E szavak közül a legmegindítóbbak annak az áldásnak a szavai, amelyet a Szabadító a tanítványainak adott, noha már a Gecsemáné és a Kálvária fájdalma és gyötrelme felé haladt. Azon az estén, a világon valaha is megtapasztalt legnagyobb szenvedés estéjén a Szabadító ezt mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14:27).

Mily bámulatos életszemlélet ezekben az oly gyötrelmes órákban! Hogy képes ezt mondani, az előtt állva, amiről tudja, hogy Rá vár? Azért tudja ezt mondani, mert az Övé a boldog végkifejletek egyháza és evangéliuma! Számunkra a győzelem már elvégeztetett. Ő hosszú távra tekint; a nagy képet láttatja.

Úgy vélem, néhányunkban azonban még mindig ott van annak a puritán örökségnek a közhelyes maradványa, amely szerint valamiképpen rossz dolog vigaszra lelni vagy segítséget kapni, és valamiért mindig nyomorultul kellene éreznünk magunkat. Elismerem, hogy bízni (lásd János 16:33), miközben „Krisztus teljessége nagyságának mércéj[ér]e” (Efézusbeliek 4:13) törekszünk, talán olyan parancsolat, amely még a máskülönben hithű utolsó napi szentek szívében is általánosan megszegésre kerül. Ennek ellenére bizonyos, hogy semmi sem lehet fájdalmasabb az Úr irgalmas szívének.

Bármennyire aggódnék is, ha az élete folyamán az egyik gyermekemnek súlyos gondja adódna vagy boldogtalanság érné vagy engedetlen lenne, mégis sokkal súlyosabb csapásként élném meg, ha azt érezném, hogy az ilyen időkben az adott gyermek nem bízik a segítségemben, vagy azt gondolná, hogy a jólléte nem fontos számomra, illetve nincs nálam biztonságban.

Ugyanebben a lelkületben szólva: meggyőződésem, hogy egyikünk sem tudja megbecsülni, milyen mélyen megsebzi az Atyaisten vagy Fia, a világ Szabadítója szerető szívét az, amikor azt látják, hogy az emberek nem bíznak az Ő gondviselésükben, nem érzik magukat biztonságban az Ő kezükben, vagy nincs bizodalmuk az Ő parancsolataikban. Barátaim, már egyedül ez okból kötelességünk, hogy jó reménységben legyünk!

Egy másik tanács Krisztus és az Ő teljessége mértékének keresését illetően azután hangzott el, hogy Jézus véghezvitte a csodát, mely során 5000 embert jóllakatott öt kenyérrel és két hallal (lásd Máté 14:13–21). (Mellesleg ne aggódjatok amiatt, hogy Krisztus esetleg kifogy a csodákból, amelyekkel megsegíthetne titeket! Az Ő kegyelme elegendő [lásd 2 Korinthusbeliek 12:9]. Ez e csodának lelki, örök tanulsága: bőségesen vannak áldásai, melyekből ha mindenki kap, még akkor is számos teli kosárral marad! Higgyetek és élvezzétek ki „az életnek ama kenyere” [János 6:35] felajánlását!)

Miután Jézus jóllakatta a sokaságot, elbocsátotta őket, a tanítványait pedig egy halászhajóra ültette, hogy keljenek át a Galileai-tenger túlpartjára. Ezután „felméne a hegyre, magánosan imádkozni” (Máté 14:23).

Amikor a tanítványok útnak indultak a bárkájukban, már esteledett, az éjszaka pedig viharos volt. A szél bizonyára kezdettől fogva vadul süvített. Valószínű, hogy a tomboló szél miatt e férfiak nem is bontottak vitorlát, hanem csak az evezőkkel dolgoztak – és micsoda munka lehetett!

Ezt abból tudjuk, hogy „az éjszaka negyedik részében” (Máté 14:25) – valahol 3 és 6 óra között – még mindig nem jutottak messzire (lásd János 6:19). Addigra a hajó igazán heves viharban hánykolódott.

De mint mindig, Krisztus most is őrködött felettük. Nehézségeiket látva a Szabadító egyszerűen a legrövidebb úton közelítette meg a bárkát: a hullámok hátán lépdelve sietett a segítségükre.

Legnagyobb szorultságuk pillanatában a tanítványok feltekintettek, és a sötétségben egy lobogó köntösű tüneményt láttak, amint feléjük tart a tenger tajtékjain. Ezt látva felkiáltottak rémületükben, azt gondolva, hogy egy kísértet jár a hullámok tetején. Akkor a viharon és a sötétségen át – amikor a tenger oly hatalmasnak, bárkájuk pedig oly kicsinynek tűnt – felhangzott Mesterüktől a békesség legfőbb, bizonyosságot nyújtó hangja: „én vagyok, ne féljetek!” (Máté 14:27).

Ez a szentírásbeli beszámoló arra emlékeztet minket, hogy a Krisztushoz jövetelben, az Ő teljessége keresésében, vagy az Ő mihozzánk jövetelében, mely során elhozza nekünk ezt a teljességet, az első lépés képes valamiféle pőre rémülettel eltölteni bennünket. Nem kellene így lennie, de olykor megesik. Az evangélium egyik nagy iróniája az, hogy a nekünk nyújtott segítségnek és biztonságnak pontosan az a forrása, amelytől mi – a saját halandó rövidlátásunk miatt – menekülnénk.

Legyen bármi is az oka, én már láttam érdeklődőket megfutamodni a keresztelkedés elől. Láttam eldereket megfutamodni a missziós elhívás elől. Láttam szerelmespárokat megfutamodni a házasság elől. Láttam egyháztagokat megfutamodni emberpróbáló elhívások elől. És láttam embereket megfutamodni az egyháztagságuktól.

Túl gyakran esik meg, hogy épp azon dolgok elől futamodunk meg, amelyek megmentenének és megnyugvással töltenének el. Túl gyakran tekintünk az evangéliumi elkötelezettségekre félni és elhagyni való dolgokként.

James E. Talmage elder (1862–1933) ezt mondta: „Minden felnőtt ember életében jönnek olyan tapasztalatok, amelyek hasonlatosak a viharban hánykolódó utazók küzdelméhez a háborgó szelekkel és a fenyegető tengerekkel; gyakorta a küszködés és a veszély éje messze előrehalad, mielőtt enyhülés érkezne; és akkor is túlságosan gyakran esik meg, hogy a szabadító segítséget összetévesztik egy még nagyobb veszedelemmel. [Azonban] amint eljött [ezekhez a tanítványokhoz] a háborgó vizek közepette, úgy jön el minden hittel munkálkodóhoz a Megváltó hangja: »én vagyok, ne féljetek!«”¹

E meghívásban, mely arra kér: fogadjuk be a Szabadítót, jöjjünk Őhozzá, és törekedjünk az Ő mértékének teljességére, az a csodálatos, hogy bárki képes megtenni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki, akit csak ismertek, be akarja tartani a parancsolatokat, vagy mindenki, akivel csak összefuttok, betartja a parancsolatokat. Azt viszont jelenti, hogy lehetséges betartani a parancsolatokat bármiféle erre képesítő különleges ajándék vagy örökség nélkül is.

Szívből esedezek olyan hitért, amely „ragyogó és fénylő és tiszta és rendíthetetlen” ahhoz, hogy Krisztust „behozza kultúránk minden egyes négyzetcentiméterébe”², és Krisztus mértéke elérje a maga teljességét az életünkben (lásd Efézusbeliek 4:13).

Az élet próbára fog tenni titeket. Nehézségek fognak érni. Szívfájdalmak fognak sújtani. Szeretteitek fognak meghalni. Így hát bármerre tartsatok is, először jöjjetek Jézus Krisztushoz! Emlékezzetek arra, hogy az Ő szenvedése és feltámadása lehetővé teszi a győzelmünket a nehézségek és a halál felett. Kössetek szövetségeket Ővele, és tartsátok be ezeket, miközben folytatjátok az utazást.

Minden gyengeségemben – melyeket készséggel elismerek – arra vágyom, hogy jussunk el „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Én szeretnék Hozzá jönni. Ha lehetséges, szeretném, hogy Ő hozzám jöjjön. És igazán szeretném ezt az áldást mindannyiótok számára.