Ezt tanultam egy menekülttáborban önkénteskedve

Az egyik délután Ebrahimmal, az egyik új, iráni barátommal beszélgettem. Érdeklődött, hogy mennyi pénzt kapok, amiért a táborban segítek. Mosolyogva mondtam neki, hogy önkéntes vagyok. Nem ismerte ezt a szót, ezért elmagyaráztam. Megdöbbenve kérdezte, hogy mennyi pénzt keres a csapatvezetőm. Nevettem és elmondtam neki, hogy a táborban mindenki önkéntes.

Azt hiszem, ennek híre ment, mert az új barátaim közül egyre többen jelezték, mennyire meglepőnek tartják, hogy mindenféle viszonzás nélkül segítünk nekik. Ilyesmit addig még soha nem tapasztaltak.

Miután szörnyű, embertelen módon bántak velük, jogosan gondolták, hogy senki nem fog segíteni nekik – különösen nem idegenek. Sokan elmondták nekem, hogy fogalmuk sem volt arról, mi történik majd velük, miután európai földre lépnek. Micsoda hatalmas meglepetés lehetett a tomboló tengerről kitárt, gondoskodó karok és meleg takarók közé érkezni.

Nem sokkal azután, hogy elkezdte bejárni a tábort ezeknek a beszélgetéseinknek a híre, amelyeket rólunk, önkéntesekről folytattunk, észrevettem valami nagyon érdekeset. A menekültek elkezdtek segíteni nekem a feladataimban! Elkezdték összeszedni a szemetet. Megkérdezték, hogy segíthetnek-e forró italokat készíteni és kiosztani a fagyos éjszakákon. Segítettek az adományozott ruhák hajtogatásában, válogatásában és szétosztásában, valamint a sátrak felállításában és lebontásában. Meglepetésemre, a szolgálatom végére már alig maradt tennivalóm.

Nem tudtam úgy cipelni egy nehéz vizeskannát, hogy egy-egy férfi fel ne ajánlotta volna a segítségét. Nem tudtam úgy mosogatni, hogy a menekültek boldogan ne közölték volna velem, miszerint ők majd megcsinálják. És nemcsak hogy nem tudtam kinyitni egy szemeteszsákot anélkül, hogy egy csomó fiú sietett volna a segítségemre, de a menekültek már majdnem fel is hagytak azzal, hogy a földre dobálják a szemetet!

A változások, amelyeket a táborban láttam, tagadhatatlanok voltak.

Azon a szomorú napon, amikor búcsút kellett vennem azoktól, akiket annyira megszerettem, egy férfi felismert a kompon. Odajött, hogy megköszönje, amit tettem, és meglátta, hogy csak másodosztályra szóló jegyem van. Ragaszkodott hozzá, hogy a hosszú, 14 órás útra elcseréljem a jegyemet az ő első osztályra szóló jegyével. Elmondta nekem, hogy az önkéntesek példáját látva ő maga is megváltozott. Ő is segíteni szeretett volna valakinek, és a jegy cseréje volt a legjobb, amit abban a pillanatban tehetett.

„Kérlek! – könyörgött. – Kérlek!”

Könnyek szöktek a szemembe, amint ismét tanúja lehettem az őszinte szolgálat és szeretet továbbgyűrűző hatásának.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna, amikor azt gondoltam, hogy az általunk felszolgált kis bögre teák nem igazán számítanak senkinek.

E tapasztalatnak köszönhetően rájöttem, hogy ezeknek az embereknek valóban szükségük van ránk. Szükségük van az időnkre, szükségük van az adományainkra, szükségük van a szeretetünkre, és szükségük van a példánkra. És nekünk is szükségünk van rájuk.

Milyen gyönyörű lenne ez a világ, ha ahelyett, hogy hátat fordítanánk nekik, vagy hagynánk, hogy egyedül igazodjanak el az új körülményeik között, egyszerűen csak magunkhoz vonnánk őket, ahogy a Szabadító tenné: éreztetnénk velük a szeretetet, az összetartozást, a hálát, és elültetnénk bennük a vágyat mások szolgálatára, amikor képessé válnak rá.

A világszerte zajló menekültválságok és a kezelésükről vallott eltérő nézetek miatt gyakran jut eszembe a Móziás 4:19-ben lévő tantétel: „Mert íme, nem vagyunk-e mindannyian koldusok? Nem mindannyian ugyanattól a Lénytől, méghozzá Istentől függünk-e, mind a javainkért, melyek birtokunkban vannak, élelemért és ruházatért, és aranyért, és ezüstért, és mindazon mindenféle kincsért, mely a birtokunkban van?”

Azért imádkozom, hogy egy nap majd ráébredjünk, hogy mindannyian koldusok vagyunk. Mindannyiunknak szüksége van támogatásra ebben az életben, és én már szilárdan hiszem, hogy Mennyei Atya elvárja tőlünk, hogy tanuljunk a halandóságban körülöttünk zajló elkerülhetetlen szenvedésből. Megtanulhatjuk szeretni és szolgálni a szükséget szenvedőket.

Az olyan tapasztalatok, mint amilyen a menekülttáborban végzett szolgálat, lehetőséget adnak nekünk arra, hogy alázatosabb, megértőbb és könyörületesebb emberi lények legyünk. Ráadásul megadják nekünk azt a szent megtiszteltetést és kiváltságot, hogy kezet nyújthatunk a fivéreinknek és nővéreinknek, és valódi, tökéletes krisztusi szeretetet fejleszthetünk ki egymás iránt.

Korábban is tudtam, miszerint Isten eléggé szereti azokat a menekülteket ahhoz, hogy elküld hozzájuk szolgálni másokat. De most már értem, hogy Ő engem is éppen annyira szeret, mert lehetővé teszi számomra, hogy tanuljak tőlük.

A szolgálatom elején elcsüggedtem és haszontalannak éreztem magam, és nagyon kívántam, bárcsak minden gondot helyrehozhatnék, vagy legalább többet tehetnék annál, mint hogy teát szolgálok fel ezeknek az embereknek, akik megérdemlik. Végül azonban tanúja voltam az én ottani tényleges cselekedetem sokkal nagyobb hatásainak. Valójában mi is volt a tényleges elhívásom? Hogy reményt, jóságot és világosságot terjesszek egy sötétedő világban.

Mindannyian mennyei szülők gyermekei vagyunk, és sok mindent tehetünk azért, hogy segítsünk egymásnak, bárhol legyünk is.