Öleljük gyermekeinket a szívünkhöz
Írta: Jeffrey R. Holland elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Nem szabad eltávolodnunk a gyermekeinktől! Muszáj folyton próbálkoznunk, folyton felkarolnunk, folyton imádkoznunk, folyton odafigyelnünk.
Fényképek a Getty Images jóvoltából
Egyre nyilvánvalóbb, hogy muszáj személyesen tanítanunk az evangéliumot a családunknak – azon tanítások szerint élnünk az otthonunkban –, máskülönben azt kockáztatjuk, hogy túl későn fogjuk felismerni, miszerint egy Elemi tanító vagy papsági tanácsadó vagy ifjúsági hitoktató nem tudta megtenni azt a gyermekeinkért, amit mi nem akartunk megtenni értük.
Megengeditek, hogy egy kis bátorítást nyújtsak ehhez az óriási felelősséghez? Azt értékelem nagyon a kapcsolatomban [a fiammal,] Mattel, hogy az édesanyjával és a testvéreivel együtt ő a legjobb, legdrágább barátom. Sokkal szívesebben vagyok itt ezen a papsági gyűlésen ma este a fiam társaságában, mintha bármely más férfiú kísért volna el. Szeretek vele lenni. Sokat beszélgetünk. Sokat nevetünk. […] Szoktam imádkozni érte, és sírtam is már vele, és roppant büszke vagyok őrá. […]
Házasságunk korai éveiben az ifjú családommal Új-Angliában éltünk, mialatt posztgraduális képzésben szorgoskodtam egy ottani egyetemen. [A feleségem,] Pat a Segítőegylet elnöke volt az egyházközségünkben, én pedig a cövekelnökségben szolgáltam. Teljes időben tanultam és félállásban tanítottam. Akkor két kisgyermekünk volt, kevés pénz és sok teher mellett. Tulajdonképpen úgy éltünk, ahogy ti.
Amikor az egyik este az egyetemen töltött hosszú órák után hazatértem, éreztem, ahogy – amint mondani szokták – a világ terhe a vállamra nehezedik. Minden különösképpen megerőltetőnek és csüggesztőnek és sötétnek tűnt. Felmerült bennem, hogy vajon felvirrad-e valaha. Amikor azonban beléptem a kis diáklakásunkba, a szobában szokatlan csönd fogadott.
„Valami baj van?” – kérdeztem.
„Matthew szeretne mondani valamit neked” – felelte Pat.
„Mit szeretnél mondani nekem, Matt?” A fiam csendben játszott a játékaival a szoba sarkában, és nagyon igyekezett úgy tenni, mint aki nem hallott engem. „Matt! – mondtam egy kicsit hangosabban. Mondani szeretnél nekem valamit?”
Abbahagyta a játékot, de beletelt még egy pillanatba, mire felnézett. Majd ez a hatalmas, könnyes barna szempár felém fordult, és Matt egy ötéves minden fájdalmával ezt mondta: „Ma este nem fogadtam szót Anyunak, és feleseltem.” Ezután elsírta magát, és az egész kis testét rázta a zokogás. Fény derült egy gyermek meggondolatlan cselekedetére, elhangzott egy fájdalmas beismerés, egy ötéves fejlődése tovább folytatódott, és akkor itt következhetett volna az a csodálatos rész, amelyikben a szeretetteljes kibékülés van.
Talán minden valóban fantasztikus volt – kivéve engem. Elmondhatatlanul szégyellem magam amiatt, ahogy akkor viselkedtem. Kijöttem a sodromból. Nem Matt miatt – a sok száz egyéb dolog miatt, amin akkor járt az agyam. De ő ezt nem tudhatta, nekem pedig nem volt elég önuralmam ahhoz, hogy ezt bevalljam. Úgyhogy rajta töltöttem ki.
Elmondtam, mekkorát csalódtam benne, és hogy azt hittem, ennél sokkal többet várhatok tőle. […] Majd olyat tettem, amit korábban soha: közöltem vele, hogy azonnal menjen lefeküdni, és hogy aznap este nem fogok bemenni hozzá közösen imádkozni vagy mesélni neki. Szipogva és szófogadóan odament az ágyához, majd letérdelt – egyedül – imádkozni. Ezután a kis párnáját áztatta a könnyeivel, melyeket az édesapjának kellett volna letörölnie.
Bár az érkezésemkor súlyosnak éreztem a csöndet, az semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután jött. Pat nem szólt egy szót sem. Nem is volt rá szükség. Iszonyúan éreztem magam!
Amikor később letérdeltem a saját ágyunk mellé, a családomra áldást kérő erőtlen imámat elborzasztóan üresnek hallottam. Azonnal fel akartam állni, hogy odamenjek Matthez bocsánatot kérni, ám addigra ő már régóta békésen aludt.
A saját békém nem jött ilyen könnyen, de végül elaludtam, és még álmodtam is, ami ritkán esik meg velem. Azt álmodtam, hogy Mattel két autóba pakolunk egy költözéshez. Valamiért az anyja és a kishúga nem volt ott. Amikor végeztünk, odafordultam hozzá és ezt mondtam: „Rendben, Matt, te vezeted az egyik kocsit, én a másikat.”
Az ötévesem nagyon szófogadóan felmászott az ülésbe és megpróbálta átérni a terjedelmes kormánykereket. Én a másik autóhoz mentem és beindítottam. Ahogy távolodni kezdtem, odapillantottam, hogy lássam, mire jutott a fiam. Próbálkozott. De még mennyire próbálkozott! Próbálta elérni a pedálokat, de nem sikerült. Kapcsolókat tologatott és gombokat nyomogatott, hátha sikerül beindítania a motort. Alig láttam őt a műszerfaltól, de felette ismét ugyanaz a nagy, könnyes, gyönyörű barna szempár meredt rám. Miközben egyre távolodtam, ő odakiáltott nekem: „Apa! Ne hagyj itt! Nem tudom, hogy kell. Túl kicsi vagyok.” De én elhajtottam.
Röviddel ezután az álmomban egyetlen határozott, rettenetes pillanat alatt rájöttem, hogy mit tettem. Beletapostam a fékbe, kilöktem az ajtót, és futni kezdtem, amilyen gyorsan csak bírtam. Otthagytam mindent – az autót, a kulcsokat, a csomagokat – és csak futottam. Az aszfalt olyan forró volt, hogy égette a talpamat, a könnyeim miatt pedig hiába erőltettem a szememet, hátha meglátom a gyermekemet valahol a láthatáron. Futottam tovább, imádkozva, bocsánatért és azért könyörögve, hogy a kisfiamat épen és egészségesen találjam.
Az egyik kanyar után, mikor már majdnem összeestem a testi és érzelmi kimerültségtől, megpillantottam az ismeretlen kocsit, melynek vezetését Mattre bíztam. Az autót gondosan leparkolták az út szélén, ő pedig nevetve játszott a közelben. Egy idősebb férfi volt vele, akivel együtt játszottak. Matt meglátott és valami olyasmit kiáltott, hogy „szia, Apa! Gyere ide! Jókat játszunk.” Láthatóan már megbocsátotta és elfelejtette az ellene elkövetett szörnyű vétkemet.
Ám tartottam az idősebb férfi pillantásától, amellyel minden mozdulatomat figyelte. Köszönetet akartam mondani neki, de a szeme szomorúságot és csalódást tükrözött. Elmotyogtam egy kínos bocsánatkérést, mire az idegen csupán ennyit mondott: „Nem lett volna szabad magára hagynod ebben a nehéz feladatban. Tőled senki nem kért volna ilyet.”
Ezzel véget ért az álom, én pedig azonnal felültem az ágyban. Immár az én párnám volt izzadságtól és könnytől csatakos. Lerúgtam a takarót és odafutottam a kis kempingágyhoz, amelyen a fiam aludt. Térden állva és könnyek között szorítottam magamhoz és beszéltem hozzá, miközben ő aludt. Elmondtam neki, hogy minden apa követ el hibákat, de nem szándékosan teszi. Elmondtam neki, hogy nem ő tehet arról, hogy rossz napom volt. Elmondtam neki, hogy az apukák néha elfelejtik, hogy a fiuk nem 50 éves, hanem csak 5 vagy 15 éves. Elmondtam neki, hogy azt szeretném, ha még nagyon-nagyon hosszú ideig kisfiú maradna, mert úgyis olyan hamar férfivá fog cseperedni, aki már nem vár engem haza a szőnyegen játszva a játékaival. Elmondtam neki, hogy a világon mindennél jobban szeretem őt és az édesanyját és a húgát, és bármilyen kihívással nézzünk is szembe az életben, azt együtt fogjuk tenni. Elmondtam neki, hogy soha többé nem fogom visszatartani tőle a szeretetemet, sem a megbocsátásomat, és azért imádkozom, hogy ő se tartsa vissza tőlem soha. Elmondtam neki, hogy megtiszteltetés az édesapjának lenni, és teljes szívemből igyekezni fogok érdemesnek lenni erre a hatalmas felelősségre.
Ami azt illeti, eddig nem bizonyultam olyan tökéletes édesapának, mint amire azon az éjszakán fogadalmat tettem, de még mindig szeretnék az lenni, és még mindig próbálkozom vele. Hiszek Joseph F. Smith elnök bölcs tanácsában: „Ha [gyermekeiteket] karotok ölelésében közel tartjátok a szívetekhez – ha éreztetitek velük, hogy szeretitek őket…, és közel tartjátok őket magatokhoz –, akkor nem fognak nagyon messze menni tőletek”.1
Nem szabad eltávolodnunk a gyermekeinktől! Muszáj folyton próbálkoznunk, folyton felkarolnunk, folyton imádkoznunk, folyton odafigyelnünk. Muszáj a „karunk ölelésében” tartanunk őket.