Ha menni kell – Krisztusi szolgálattétel azoknak, akik elhagyni kényszerülnek a lakhelyüket

Az utolsó napi szentek számára a lakhelyüket elhagyni kényszerülő embereknek többet kell jelenteniük a hírekben megjelenő történeteknél: felebarátainkként kell tekintenünk rájuk (lásd Máté 22:39), akikkel közös a történelmünk, akárcsak a Szabadítónak. „Az ő történetük tényleg a mi nem is oly régi történetünk” – mondta Patrick Kearon elder a Hetvenek Elnökségéből.²

Nem kell nagyon messzire visszatekintenünk ahhoz, hogy meglássuk azt az időszakot, amikor az utolsó napi szenteket erőszakkal fosztották meg az otthonuktól és a megélhetésüktől. Azt is láthatjuk, mit jelentett, hogy volt néhány felebarátjuk az utazásuk során. Amikor a szenteket elűzték Missouri államból, az Illinois állambeli Quincy lakosai befogadták és segítették őket. Azok az emberek a krisztusi szolgálatot példázták, és „olyan nagyobb veszteségektől mentették meg az utolsó napi szenteket, amelyeket máskülönben elszenvedhettek volna”³.

Halandó élete során a Szabadító is megtapasztalta, milyen menekültnek lenni. Az Utolsó Napi Szent Szeretetszolgálat részéről Brett Macdonald ekképpen fogalmazott a világ menekülttáboraiban tett látogatásaival kapcsolatban: „Jézus és a szülei egy ideig menekültek voltak Észak-Afrikában; az ember érzi az Ő hatását és átható érdeklődését azok életében, akik szenvednek.”⁴

Napjainkban lehetőségünk van felkarolni másokat és megadni nekik ugyanazt a segítséget, melyet annak idején a XIX. századi egyháztagok kaptak a felebarátaiktól. Csakhogy a lakhelyüket napjainkban elhagyni kényszerülő fivéreinknek és nővéreinknek nem csupán forrásokra vagy pénzre van szükségük, hanem tartalmas kapcsolatokra és krisztusi szolgálattételre is.

Számos emberbaráti szervezet, beleértve az Utolsó Napi Szent Szeretetszolgálatot is, olyan emberbaráti etikai kódexet követ, amely képes segíteni nekünk abban, hogy szolgálattételt nyújtsunk azoknak, akik elhagyni kényszerülnek a lakhelyüket. Bár a kódex általánosságban vonatkozik az emberbaráti munkára, vannak benne olyan evangéliumi tantételek, amelyek segíthetnek nekünk eredményesebben „emel[ni] fel a lecsüggesztett kezeket, és erősít[eni] meg az ellankadt térdeket” (Tan és szövetségek 81:5).

Az emberiesség tantétele azt tanítja, miszerint a szolgálattételünk közben azon dolgozunk, hogy minden egyes emberre Isten gyermekeként tekintsünk. Ez elég egyszerűnek hangzik, de esetleg nehéz felidézni akkor, amikor az embereknek tőlünk eltérő a kinézetük, a cselekedeteik, a beszédük vagy a hitük.

Segít meglátnod minden emberben azt, ami isteni, ha felteszed magadnak a kérdést: „Hogyan változna meg az, ahogy ezt az embert látom, ha ő az egyik családtagom vagy szerettem lenne?”

Ez a kérdés igen személyessé vált egy utolsó napi szent nő számára, amikor a Segítőegylete babavárót tartott a közösségükben élő egyik menekült kismama számára.

A Segítőegylet elnöksége felvette a kapcsolatot a menekültek letelepítésével foglalkozó helyi ügynökséggel, hogy rajtuk keresztül találjanak egy segítségre szoruló kismamát. Miután létrejött a kapcsolat a kismamával és a családjával, az elnökség meglátogatta őket az otthonukban, hogy megtudakolják, miként segíthetnének nekik a legjobban. (Az emberiesség tantételének fontos része a menekült önrendelkezésének tiszteletben tartása. Ennek részeként meg kell őt kérdezni, hogy miben van szüksége segítségre, majd őszintén meghallgatni a választ.)

A Segítőegylet elnöke babavárót javasolt és elmagyarázta, hogy így szokták ünnepelni egy új gyermek érkezését, illetve olyan ajándékokat adni, amelyekre a babának és az édesanyának szüksége lehet. A menekült család egyetértett azzal, hogy ez hasznos lenne számukra.

Amikor az egyházközség elkezdte tervezni a babavárót, az egyik nővér rájött, hogy miután örökbe fogadott egy kisbabát Guatemalából, különösen érzékennyé vált azok iránt, akiknek új otthonra kellett lelniük. A hosszú örökbefogadási eljárás során ez a nővér azzal foglalta el magát, hogy takarót készített a leendő kisbabájának. Amikor magában összehasonlította a saját örökbe fogadott fia és a menekültek leendő kisbabájának helyzetét, szerette volna nekik ajándékozni ezt a takarót, így alakítva ki velük egy kapcsolatot.

A babavárón ez a nő elmagyarázta a menekült kismamának ezt a kapcsolatot, vagyis hogy annak idején az ő kisfia is új otthonra talált, és hogy milyen nagy örömmel bugyolálták ebbe a takaróba, amikor megérkezett. E szavakkal adta át a takarót: „Remélem, hogy a te kisbabád is nagyon fogja szeretni.”

Russell M. Nelson elnök ezt tanította:

„Isten egyik rasszt sem szereti jobban a másiknál. [M]indenkit hív, hogy jöjjön Őhozzá: »feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt« [2 Nefi 26:33]. […]

A mai napon arra kérem a tagjainkat mindenhol, hogy járjanak élen az előítéletes hozzáállás és cselekedetek elhagyásában.”⁵

Nelson elnök szavai segítenek elmagyarázni a pártatlanság tantételét. Szolgálattételünk során ne tegyünk semmiféle különbséget nemzetiség, rassz, nem, vallási meggyőződés, társadalmi osztály vagy politikai vélemények alapján. Akkor is szolgálunk másokat, ha különböznek tőlünk.

A pártatlanság példáját látjuk a Lukács 10-ben, Krisztusnak az irgalmas szamaritánusról szóló példázatában. A szamaritánus, aki kulturálisan kitaszítottnak számított a zsidók között, nem habozott segíteni egy eltérő hátterű emberen. Még a sebesült ember jövőjére is gondolt, és igyekezett megtenni mindent, ami annak biztosításához kellett, hogy sikeresen felépüljön.

E példázat elmondását követően Krisztus azt tanította a tanítványainak, hogy a jóravaló szamaritánus a sebesült ember felebarátjaként cselekedett, amikor irgalmat tanúsított iránta. Majd pedig Krisztus erre utasított: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél!” (Lukács 10:37).

Az emberbaráti segítségnyújtás során a függetlenség azt jelenti, hogy egyéni előfeltevésektől mentesen segítünk. Úgy helyes, ha a szolgálat során ehelyett függetlenségre és önellátásra bátorítunk. Ez jelentheti azt, hogy segítünk az otthonukat elhagyni kényszerült embereknek megtalálni, hogyan hasznosíthatnák a készségeiket az új közösségükben, vagy segítünk új készségeket elsajátítani, mint amilyen egy új nyelv vagy éppen a helyi kulturális mércéken alapuló kapcsolattartás. Ahogy az emberek egyre önállóbbá válnak, egyre jobban képessé válnak saját döntéseket hozni, és a készségeikkel jobban hasznára tudnak lenni a közösségnek.

Nicole, az egyház Amerikai Egyesült Államokban élő egyik tagja, megkérdezett néhány menekültet a környéken, hogy mit szeretnének tanulni annak érdekében, hogy önállóbbak lehessenek a közösségben. Azt válaszolták, hogy szeretnének megtanulni amerikai ételeket készíteni. Nicole olyan alkalmakat szervezett, amikor az egyházközségben lévő más nővérek házi kenyeret és zsemlét sütni tanították a menekülteket, valamint ellátta őket eszközökkel ahhoz, hogy ezt otthon is megtehessék. A menekülteket önálló ételkészítésre tanítva, Nicole azzal segített nekik a függetlenedésben, hogy alkalmazkodni tudtak a számukra új konyhai eljárásokhoz.⁶

Azzal is előmozdíthatjuk az önállóságot, ha lehetővé tesszük, hogy a rászorulók egymásnak segítsenek. Természetesen nyújthatunk támogatást, de ha a rászorulók maguk veszik kezükbe a kezdeményezést saját maguk és mások megsegítésére, azzal köteléket alakítanak ki mindazokkal, akikkel együtt munkálkodnak. Ez segít nekik a közösségük kialakításában és egymás erősítésében.

Amint azt az elnöklő püspök, Gérald Caussé püspök mondta: „Mindannyian, akik e gyönyörű bolygón élünk, osztozunk abban a szent felelősségben, hogy gondoskodjunk Isten minden gyermekéről…, bárkik és bárhol legyenek is ők.”⁷ A legtartalmasabb szolgálat gyakran olyankor történik, amikor a közösségünkben élő egyénekre összpontosítunk.

Az egyik egyháztag, aki rálelt a menekültekkel kialakított személyes kapcsolatok áldására, így fogalmazott: „Már önmagában annak is nagy hatása tud lenni, hogy készek vagyunk feléjük fordulni, segíteni és szeretni őket. Amikor aztán megismer az ember egy családot, ráébred arra, hogy mindenkinek megvan a saját története.”⁸ Ha megismerjük mások történetét, az segíteni fog nekünk abban, hogy Isten gyermekeiként lássuk őket, és még inkább úgy szolgáljunk, ahogy a Szabadító tenné.