A templomi szövetségek betartásából származó öröm és erő

Írta: Kathryn Thomas

A Segítőegylet Általános Tanácsadó Testületének a tagja

Néha talán nehéz egyedül menni a templomba, de amikor igyekszünk tiszteletben tartani a templomi szövetségeinket, Mennyei Atya eltölt bennünket az Ő tiszta szeretetével, maradandó hatalmával és örökkévaló örömével.

Megjegyzés: Ezt a cikket áttekintette a Templomi Osztály.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.

Az egyház egyik házasulatlan tagjaként már 18 éve vagyok felruházva anélkül, hogy lenne egy társam, aki elkísérne a templomba. Néhányunknak, akik ebben a helyzetben vagyunk, valamint azoknak, akik elváltak, megözvegyültek vagy házasok ugyan, de a társuk nem rendelkezik érvényes templomi ajánlással, gyakran kihívást jelenthet a templomban való szolgálat és hódolat. Az örökkévaló házasságról és családról szóló, szertartásokat átszövő üzenetek miatt lehetséges, hogy fokozódik bennünk az egyedüllét érzése. Bár időnként átérzem e küzdelmes érzéseket, rájöttem, hogy ahelyett, hogy arra összpontosítanék, megkaptam-e a templomban megígért összes áldást, összpontosíthatok inkább arra, hogy mindent felajánljak, amit a templomban – és azon kívül – adhatok Mennyei Atyának és Jézus Krisztusnak.

Kép

Simeon találkozása a gyermek Krisztussal

Simeon Reverencing the Christ Child [Simeon kifejezi hódolatát a gyermek Krisztus iránt]. Készítette: Greg K. Olsen

Öt éven keresztül alkalmazásban álltam a Salt Lake templomban a templomelnök titkáraként. Az asztalom mellett a falon a Simeon kifejezi hódolatát a gyermek Krisztust iránt című gyönyörű festmény lógott. Máriát és Józsefet ábrázolta, amint Jézust bemutatják a templomban, és Mózes törvénye szerint egy pár gerlét ajánlanak fel, az egyiket bűnáldozatul, a másikat pedig égőáldozatul (lásd 3 Mózes 12:6, 8).

Minden alkalommal, amikor elmentem a festmény mellett, úgy tűnt, mintha a madarak egyenesen rám tekintenének a szemükkel, és úgy éreztem, mintha az Úr ezt a jelképes ábrázolást használva azt kérdezné tőlem: „Te mit tudsz felajánlani, amikor elém járulsz?”

Gyakran úgy éreztem, hogy én vagyok az áldozat, melyet be kell mutatni Őneki. Végül is az egész életem – az Ővele kötött szövetségeim iránti egyéni engedelmességem – az én ajándékom és felajánlásom, az én szentségem az Úrnak.

Pál apostol így buzdított bennünket: „…szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Rómabeliek 12:1; kiemelések hozzáadva). Ez én esetemben az Istennek adott ezen élő áldozatom részét képezheti az a felajánlásom, mely szerint

megtartom az Őneki tett ígéreteimet, melyeket templomi szövetségeim által tettem;
igyekszem tiszteletben tartani a parancsolatokat és engedelmeskedni azoknak;
„enged[em], hogy Isten uralkodjon”¹ azáltal, hogy a mindennapokban Őt teszem az első helyre;
természetes és gondoskodó módokon nyújtok szolgálattételt másoknak, ahogyan azt Krisztus tenné;
hálát tanúsítok azokért a lehetőségekért, amelyeket Mennyei Atya adott nekem arra, hogy részt vegyek az Ő munkájában a földön; és
kész vagyok bízni az Úrban, miközben életem során azokra az ösvényekre terelget engem, melyeket nekem tartogatott.

Amikor kinyilatkoztatásra törekszünk és megszívleljük azt, tudom, hogy Mennyei Atya segíteni fog tudnunk, milyen felajánlásokat tehetünk Neki minden egyes nap és az egész életünk során.

Az Úr szeretete és ígéretei

Miközben igyekszem szent felajánlást tenni Istennek a választott életvitelem során, teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy ez csak a Szabadítóm és az Ő végtelen áldozata által lehetséges. Mert „nem adatik más név, sem valamely más út vagy mód, mely által szabadulás jöhetne…, csakis Krisztus… nevében és azáltal” (Móziás 3:17). Ez az alapvető tudás arra sarkall, hogy nagyobb erőbedobással gyarapítsam az Ővele meglévő személyes kapcsolatomat.

Amikor Krisztus a feltámadása után eljött az amerikai földrészre, a nefiták „egyenként… [oda]mentek, és a szemükkel láttak, és a kezeikkel éreztek, és biztosan tudták…, hogy ő az, …[akinek el kell jönnie]” (3 Nefi 11:15, kiemelés hozzáadva).

Én is hasonló, édes bizonyosságot éreztem azon a napon, amikor beléptem a templomba, hogy részesülhessek a felruházásomban. Miközben odakísértek az előkészítő szertartás helyére, a szívem nagyon nyugodt és csendes volt (akárcsak a környezetem). A szertartás minden egyes része emlékeztetett arra, hogy mennyire egyéni a szabadításom, és hogyan mutatkozik meg Krisztus gyengéd szeretete egyenként. Arra késztetett, hogy elgondolkodjam a szövetségeim jelentőségén.

Azóta ragaszkodom ahhoz az erőhöz, amelyet abból a folyamatos vágyból merítek, hogy megtartsam a Neki tett ígéreteimet, és különösen ragaszkodom az Ő ígéreteihez, amelyeket cserébe nekem tett.

Például az előkészítő szertartás során a házassággal kapcsolatban megígért néhány konkrét áldás még nem adatott meg nekem. Tudom, hogy korlátozott halandó szemlélettel rendelkezve időnként természetes lehet a küszködés, ugyanakkor én maradéktalanul hiszek abban, hogy az Úr mindent úgy lát maga előtt, mint ami már a jelenben létezik² – még azokat a vágyainkat is, amelyeknek a hőn áhított valóra váltása számunkra még a jövő zenéje.

Amikor a Szabadító szól hozzánk, bízhatunk abban, hogy Ő be fogja teljesíteni az ígéreteit, mert Ő mindig megbízható. És az Ő mindentudó és örökkévaló szemszögéből már be is teljesedett a szövetség Őrá eső része.

Az egyik kedvenc szentírásom így szól:

„Isten olyan hatalmas, hogy minden szavát betölti.

Mert minden ígéretét be fogja tölteni, amit majd neked tesz” (Alma 37:16–17, kiemelés hozzáadva).

Ez a mélyreható kijelentés mérhetetlen örömet és erőt ad nekem ahhoz, hogy továbbhaladjak!

Öröm a boldoguláshoz

Ha hiszünk és bízunk ezekben az ígéretekben – még a „távoliakban” is (vö. Zsidók 11:13) –, akkor még nagyobb képességet kaphatunk arra, hogy boldoguláshoz való örömünk legyen a mostani és a későbbi életünkben. Az élet nem lesz mentes a kihívásoktól, függetlenül a jelenlegi körülményeinktől. A megpróbáltatások Mennyei Atya szabadítástervéhez tartoznak – de a boldogság is!

Könnyen lehet, hogy jelenleg egyedülálló egyháztagokként társra és összetartozásra vágyunk a halandóság eme utazásán, amely olykor magányos és kietlen világnak érződik. Ám ha közel maradunk Krisztushoz, az erőt és örök boldogságot képes hozni nekünk.

Alma erre emlékeztetett bennünket: „…az Úr gondoskodott róluk, hogy ne éhezzenek, és ne is szomjazzanak; igen, és erőt is adott nekik, hogy ne szenvedjenek el semmiféle megpróbáltatást, csakis olyanokat, melyek feloldódtak Krisztus örömében” (Alma 31:38, kiemelés hozzáadva).

Hálás vagyok azért, hogy amikor a Neki való felajánlásomként tiszteletben tartottam a keresztelési és templomi szövetségeimet, Krisztus gondoskodott – és továbbra is gondoskodni fog – a szükségleteimről, legyen az lelki, fizikai vagy érzelmi. Elteltem „az Istennek békesség[ével is], mely minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7), és amely lehetővé teszi számomra, hogy örömmel tartsak ki az életem utazásán.

Amint azt Russell M. Nelson elnök tanította: „örömöt érezhetünk, függetlenül attól, hogy mi történik – vagy mi nem történik – az életünkben. Az öröm [Jézus Krisztustól] származik, és Őmiatta van benne részünk. Ő minden öröm forrása.”³

A szentség felajánlása

Minden alkalommal, amikor a gerlés festményre gondolok, az újra és újra emlékeztet engem arra, hogy a szövetség szerinti életem által felajánljam magam Krisztusnak. Különösen hálás vagyok azokért az ígéretekért, melyeket a templomi szövetségeim betartásán keresztül nyújt nekem.

Ha még nem részesültél a saját szabadító szertartásaidban a templomban, vagy valamilyen oknál fogva egy ideje nem vettél részt személyes templomi hódolaton, szeretettel arra kérlek, hogy tegyél félre minden múltbéli vagy jelenlegi akadályt, és tedd meg az ahhoz szükséges erőfeszítést, hogy átléphesd e legszentebb hely küszöbét. Ha így teszel, akkor elnyerheted azt az erőt és örömet, melyet Mennyei Atya és Jézus Krisztus a templomi hódolat és a szövetségek révén kínál nekünk.

Tudom, hogy a templom olyan hely, amely képes megváltoztatni minket – nem magának a szent építménynek köszönhetően, hanem annak köszönhetően, akit jelképez, és ahogyan Jézus Krisztus felé irányít bennünket. Úgy érzem, hogy amikor belépünk a szent templomba, mintha mindegyikünk lelki olajjal töltené meg a lámpását, miközben a Szabadító visszatérésére készülünk (lásd Máté 25:1–13). Keresztelési és templomi szövetségeink megkötése és megtartása felkészít minket mindannak a befogadására, amit az Atya számunkra tartogat.

Bízom benne, hogy amikor megtartjuk a szövetségeinket, Mennyei Atyánk és a Szabadítónk meg fogják tölteni az életünket nagyobb erővel ahhoz, hogy hittel cselekedjünk, és megvilágosító örömmel, hogy azt az életet élhessük, melyet Isten oly nagylelkűen adott nekünk.