John Taylor élete és szolgálata

Amikor 1877. augusztus 29-én Brigham Young meghalt, John Taylor 68 éves volt. A rákövetkező három évben Taylor elnök vezette az egyházat a Tizenkét Apostol Kvórumának elnökeként. 1880. október 10-én egy általános konferencián támogatták prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökeként, mely hivatalban az 1887. július 25-én bekövetkezett haláláig szolgált. Az egyház történetének egyik legnehezebb időszakában nagyszerű erő és iránymutatás forrása volt a szentek számára.

Taylor elnök személyleírása

Taylor elnököt jó megjelenésűnek mondták, aki körülbelül 180 cm magas és fenséges kiállású ember volt. Hófehér volt a haja, az arcbőre pedig sötét. Nemes és méltóságteljes viselkedése miatt „nem az a fajta ember volt, akit a barátja, akármilyen bizalmas is volt, csak úgy hátba veregetett, vagy kézfogás közben kicsavarta volna a kezét; ez annyira helytelen lett volna vele szemben, mint a legbüszkébb császárral szemben”.¹ Mégsem volt jellemében semmi gőg; szívélyes volt, udvarias és mindenkihez barátságos. „A jelenlétében, akár egyénileg, akár nyilvánosan, mindenki úgy érezte, hogy egy nagyszerű, becsületes és kiváló ember előtt áll.”²

Sir Richard Burton, egy brit író és világjáró, aki találkozott Taylor elnökkel a következőképpen jellemezte őt: „keménykötésű, jóképű, némileg idős ember volt, kedves szürke szemekkel, kellemes tekintettel, és magas homlokkal, ami méltóságteljes megjelenést kölcsönzött neki.”³ Egy másik történész ezt írta: „Amikor 1884-ben bemutattak neki, Taylor úr, aki akkor hetvenhét éves volt, ott úgy lépett elém, mint … egy ősz, jóságos kinézetű, közepes magasságú és jókötésű ember, hosszúkás, ovális arccal, szürke, mélyen ülő, éles szemekkel, széles homlokkal, és határozottan összeszorított ajkakkal, amik szilárd elkötelezettséget tükröztek, és amelyeken a szomorúság derengett - olyan embereken láthatunk ilyet, akik nagyon sok megpróbáltatáson mentek keresztül.”⁴

Gyermekkora

John Taylor, aki 1808-ban született észak-nyugat Anglia Westmoreland területén, alázatos, kedves és szerető szülőkkel volt megáldva, akik megtanították neki, hogy olvassa és higgyen a Bibliában, bízzon Istenben és reménykedjen Krisztusban. Szülei, James és Ágnes Taylor, röviddel születése után megkereszteltették az anglikán egyházban. Az anglikán egyházban történt felnevelése hatalmas megbecsülést ültetett el benne a szent szövegek és zene, a hivatalos bibliai tanítások, valamint az egyéni és nyilvános ima iránt. John Taylor még gyermekkorában mély és maradandó tiszteletet és szeretetet fejlesztett ki Isten iránt. „Életem korai időszakában megtanultam Istenhez közeledni - mondta az utolsó napi szenteknek azután, hogy az egyház elnöke lett. - Sokszor mentem ki a mezőre és elbújtam egy bokor mögött, ahol lehajtottam a fejem az Úr előtt és arra kértem Őt, hogy vezessen és irányítson engem. Ő pedig meghallgatta az imámat. (…) Ilyen lelkülettel rendelkeztem kisfiúként. (…) Lelkem akkor Isten után kutatott, és még most is így érzek.”⁵

Kisfiúként egy látomásban látott „egy angyalt a mennyben, aki trombitát tartva a szájához, egy üzenetet zengett a nemzetekhez”. Jóllehet a látomás próféciái mivoltát életében csak jóval később értette meg, mégis a fiatal évei alatt állandóan közel érezte magát Istenhez. „Gyakran, amikor egyedül voltam, - írta -, és néha társaságban is, hallottam egy édes, lágy, dallamos zenét, amit mintha angyalok vagy természetfeletti lények adtak volna elő.”⁶

Körülbelül 16 éves korában elhagyta az anglikán egyházat és metodista lett. A következő évben abban az egyházban figyelmeztetőnek, más néven nem hivatásos prédikátornak nevezték ki - ritka felelősség egy ilyen fiatal embernek. Életét már akkor bizonyos meggyőződésre alapozott bátorság jellemezte - olyan meggyőződés, amit saját tapasztalataira alapozott. Életének ugyanebben az időszakában erős érzése támad afelől, hogy Isten elhívta őt arra, hogy egy nap az Amerikai Egyesült Államokban hirdesse az evangéliumot.

Kutatása Isten királysága után

1830-ban John Taylor szülei és más családtagjai a kanadai Torontóba vándoroltak ki, őt hátrahagyták Angliában, hogy adja el a családi birtokot és rendezzen el más családi üzleteket. Miután végzett, felszállt egy New York felé tartó hajóra és elhagyta Angliát. Az utazás alatt a hajó hatalmas viharba keveredett, ami a környéken már néhány hajót megrongált. A hajó kapitánya és tisztjei biztosra vették, hogy elsüllyednek, de a Szellem hangja tanúsította John Taylomak: „Még Amerikába kell menned és hirdetned kell az evangéliumot!” Taylor elnök így emlékezett: „Olyan biztos voltam a rendeltetésemben, hogy éjfélkor kimentem a fedélzetre, és a tomboló viharban olyan békességet éreztem, mintha otthon ülnék a fogadószobában. Hittem, hogy el kell érnem Amerikát és el kell végeznem a munkámat.”⁷ Biztonságban megérkezett New Yorkba, és néhány hónappal később csatlakozott szüleihez Torontóban, ahol tovább gyakorolta a metodista vallást, és elkezdte hirdetni az igét. Ez idő alatt találkozott Leonora Cannonnal, egy hithű metodistával, aki szintén nemrég vándorolt ki Kanadába Angliából. Osztozva a mély vallási meggyőződésükben, valamint a tanulás, a kultúra és egymás iránti szeretetükben, 1833. január 28-án Torontóban összeházasodtak.

Kanadában csatlakozott barátainak egy csoportjához, hogy komolyan tanulmányozza a Bibliát, és növelje az igazságról szerzett tudását. Az intenzív kutatás ideje alatt történt, hogy elder Parley P. Prattet, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagját, misszióba küldték Torontóba.

Megérkezése után, elder Pratt sok lelkésztől és városi hivatalnoktól kért engedélyt egy helyre, ahol prédikálhatott. Kérését azonban elutasították. Még John Taylor is, aki sok szóbeszédet hallott az egyházról, először elutasító volt elder Prattel szemben. A siker leghalványabb reménye nélkül elder Pratt úgy döntött, hogy elhagyja Torontót és megállt a Taylor család otthonában, hogy elbúcsúzzon. Mivel John Taylor szomszédja úgy érezte, hogy elder Pratt Isten embere, ételt és szállást ajánlott fel neki, és megengedte, hogy gyűléseket tartson. Elder Pratt elfogadta a felajánlást, és hamarosan bemutatták John Taylor barátainak, akik rendszeresen összegyűltek az igazság keresése végett.

John Taylor belekezdett az egyház tanainak alapos tanulmányozásába. „Három héten keresztül rendszeresen ezt tettem - mondta -, és követtem Parley testvért egyik helyről a másikra.” Leírta és tanulmányozta elder Pratt beszédeit, és összehasonlította azokat a szentírásokkal. Végül a Szent Szellem tanúságot tett elder Pratt üzenetének igazságáról, így John és Leonora Taylort 1836. május 9-én megkeresztelték. Később bizonyságát tette, hogy „azóta soha nem kételkedett a mormonizmus egyetlen alapelvében sem”.⁸

Egy hithű új tag és vezető

Röviddel azután, hogy csatlakozott az egyházhoz, John Taylort elhívták, hogy szolgáljon az egyház elnöklő tisztségviselőjeként Kanadában, amely pozícióban több mint egy évig ténykedett. Feladatköréhez rengeteg utazás tartozott, mégis fáradhatatlanul hirdette az evangéliumot és intézte ott az egyház számos lelki és világi ügyeit. Ez idő alatt az egyik legnagyobb vágya az volt, hogy találkozhasson Joseph Smith prófétával. 1837 márciusában Kirtlandbe, Ohio államba utazott, ahol a próféta fogadta az otthonában. Azt írta érzéseiről, „mintha áramütés” érte volna, amikor a prófétával üdvözlőleg kezet fogott.⁹ Smith-ék otthonában a próféta további igazságokat tanított neki az utolsó napi munkával kapcsolatban. A két férfi között hamar kialakultak a barátság és a bizalom szálai, melyeket soha nem lehet elszakítani.

Amíg Kirtlandben volt, John Taylor sok Joseph Smith prófétát érő kritikával találkozott. A szókimondó hitehagyottak gyakran tartottak gyűléseket, melyeken kritizálták a prófétát. Egy ilyen, a Kirtland Templomban rendezett gyűlés vége felé elder Taylor engedélyt kért, hogy szólhasson, majd bátran megvédte a prófétát. „Joseph Smith volt az, a Mindenható irányítása alatt, aki kifejlesztette az első alapelveket - mondta -, és hozzá kell fordulnunk további irányításért. Ha a szellem, amit ő kifejezésre juttat, nem hoz áldásokat, akkor - attól tartok - valószínűleg a felszólaltak által kifejezésre juttatott sem biztosítja az áldásokat. Hajdanán Izráel gyermekei, miután látták Isten erejének megnyilvánulását maguk között, fellázadtak és bálványokat imádtak. Bizonyosan nagy veszély leselkedik ránk, ha mi is így teszünk.”¹⁰ Miközben sok hitehagyott ugyanazt az utat folytatta, a hithű szenteket megerősítette elder Taylor hűsége és meggyőződése.

Apostoli elhívása és szolgálata

1837 őszén John Taylor üzenetet kapott Joseph Smith-től, hogy költözzön Far Westbe, Missouri államba, hogy betöltse a megüresedést a Tizenkét Apostol Kvórumában (hivatalosan 1838 decemberében szentelték fel). John Taylor azt mondta apostoli szolgálatának kilátásairól: „A munka hatalmasnak látszott, a kötelességek fárasztónak és felelősségteljesnek. Ereztem, hogy milyen gyenge és kicsi vagyok; de elhatároztam, hogy az Úr segítségével megkísérlem felmagasztosítani azt.”¹¹ Az Isten előtti alázat és az Ő vezetésére való elkötelezett törekvés fémjelzi elder Taylor szolgálatát. Miután az egyház elnöke lett, azt mondta a szenteknek: „Nincsenek ötleteim, csak azok, amiket Isten ad nekem; nektek se kell, hogy legyenek. Néhány ember nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy akaratuk szerint menjenek a dolgok, és hogy véghezvigyék saját, különleges elméleteiket. Ilyen gondolataim nincsenek, de megvan a vágyam, hogy ha valami történik, megtudjam Isten akaratát, majd pedig megtegyem azt.”¹²

A vértanúhalál tanúja

Apostolként elder Taylor hűséges és bizalmas társa volt Joseph Smith prófétának. Elder Taylor és a próféta közötti barátságra utalva elder Franklin D. Richards a Tizenkettektől azt mondta: „Nagyon kevés embernek sikerült ennyire bensőséges és személyes kapcsolatot kialakítani Joseph Smith prófétával egészen haláláig, amit neki sikerült, és e személyes ragaszkodás történetét azok a lövedékek tetőzték be, amiket a Carthage Börtönben kapott a prófétával.”¹³

Elder Taylor életének egyik legnehezebb eseménye Joseph Smith próféta vértanúhalála volt. Elder Taylor önként ment a Carthage Börtönbe, ahová 1844. június 25-én törvénytelenül bezárták a prófétát és a bátyját, Hyrumot. Hamarosan világossá vált, hogy a carthage-i csőcseléknek nem áll szándékában elengedni őket, és hogy veszélyben vannak. Június 27-én más egyháztagok, akik Carthage-ba jöttek Nauvooból, különböző eljárásokkal próbálkoztak, hogy segítsenek érvényre juttatni az igazságot. Délutánra már csak elder Taylor és apostol társa, Willard Richards maradt a börtönben Josephfel és Hyrummal. A tervben, miszerint összegyűjtik a Nauvoo-ban lévő testvéreket, hogy kiszabadítsák Joseph prófétát, elder Taylor azt mondta: „Joseph testvér, ha engedélyezed, csak egy szavadba kerül, és én 5 óra leforgása alatt kiszabadítalak ebből a börtönből, még ha le is kell rombolni ezt a börtönt.”¹⁴ Joseph visszautasította ezt a tervet.

Ahogy múlt június 27-e délutánja, a négy férfire nagy szomorúság nehezedett. Elder Taylort, akinek csodálatos tenor hangja volt, kétszer megkérték, hogy énekelje el az „Egy vándor, árva és szegény” című éneket, hogy segítsen felemelni a lelkűket. Röviddel azután, hogy másodszor is elénekelte a himnuszt, a csőcselék feketére mázolt arccal felviharzott a börtön lépcsőjén. Hyrum Smith és Willard Richards azonnal az ajtónak támaszkodtak, hogy megpróbálják megakadályozni a kinyitását. Az első lövések, amelyek áthatoltak az ajtón, eltalálták Hyrumot és megölték őt. A csőcselék folyamatosan tüzelt és fegyvereiket gyorsan a megnyíló ajtórésbe tolták. Elder Taylor az ajtó mellett állva egy nehéz bottal megpróbálta eltéríteni a puskacsöveket, amelyek a szobára irányultak. „Szörnyű volt a látvány - írta elder Taylor.- Olyan vastag lángcsóvák villantak fel mellettem, mint a karom, ahogy ezek az emberek tüzeltek, és … biztosra vettem, hogy meghalunk. Emlékszem, úgy éreztem, elérkezett az időm, azonban nem emlékszem, mikor voltam kritikus helyzetben nyugodtabb, higgadtabb, energikusabb, vagy mikor cselekedtem gyorsabban és határozottabban.”¹⁵

Az események közepette Joseph próféta, aki szintén megpróbált védekezni a csőcselékkel szemben, azt mondta elder Taylomak: „Jól van Taylor testvér, teljes erődből állj ellen nekik!”¹⁶ Ezek voltak az utolsó szavak, amiket a prófétától ezen a földön hallott.¹⁷ Tisztában voltak azzal, hogy nem tudták volna sokáig tartani a helyzetüket az ajtó mögött, így elder Taylor az ablakhoz ugrott. Éppen, amikor ki akart ugrani, egy lövedék a börtönből eltalálta a bal combját. Egy pillanatig tehetetlenül feküdt az ablakpárkányon, és már majdnem kiesett, amikor egy lövedék kintről eltalálta a zsebóráját a belső zsebében, visszataszítva őt a szobába. Ilyen állapotban próbált meg bemászni elder Taylor az ágy alá. Közben még három lövedék találta el. Az egyik golyó a bal térde alá fúródott, amit soha nem szedtek ki. Egy másik a bal tenyerébe csapódott. A harmadik golyó a csípőjének izomzatát találta el a bal oldalán, amiből néhány centimétert ki is szakított. Jóllehet súlyosan megsebesült és óriási fájdalmai voltak, elder Taylor túlélte a támadást és később néhány szent hazavitte őt Nauvoo-ba.

Néhány pillanattal azután, hogy elder Taylort meglőtték, Joseph Smith próféta is megpróbált kiugrani a börtön ablakából, de azonnal meglőtték és kiesett az udvarra. Elder Taylor később azt írta, hogy amikor tudomására jutott a próféta sorsa „gyászos, magányos, émelyítő érzést érzett”.¹⁸

A T&Sz 135. része tartalmaz egy beszámolót a mártírhalálról, amit elder Taylor írt. Ez a rész nem merül bele az esemény részleteibe, de erőteljes bizonyságot tesz Joseph prófétáról: „Joseph Smith, az Úr prófétája és látnoka többet tett az emberek üdvösségéért ezen a világon, mint bárki más, aki valaha a földön élt, egyedül Jézust kivéve. (…) Nagy volt életében és nagy volt halálában Isten előtt és népe szemében. És, mint a régi időkben az Úr legtöbb felkentje, ő is vérével pecsételte meg küldetését és alkotásait.”¹⁹

A hit védelmezője

A Tizenkettek Kvórumának tagjaként elder Taylor idejét és tehetségét arra szentelte, hogy hirdesse és védelmezze az evangéliumot. Az íráshoz kapott tehetségét szerkesztőként hasznosította a Times and Seasons [Idők és Évszakok], a Wasp [Darázs], és a Nauvoo Neighbor [Nauvoo-i Szomszéd] című lapoknál, melyek mind nauvoo-i folyóiratok voltak. Később, miközben az Egyesült Államok keleti részén elnökölt az egyház felett, ő szerkesztette és adta ki a The Mormon [A mormon] című New York-i hetilapot, ami bemutatta az egyház tanait. A könyvterjedelmü írásai közé tartozik két tantétel elemzése, The Government of God [Isten kormánya] és az An Examination into and an Elucidation of the Great Principle of the Mediation and Atonement of Our Lord and Savior Jesus Christ [A mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus közbenjárása és kiengesztelése nagyszerű alapelvének vizsgálata és magyarázata] (amit akkor adtak ki, amikor az egyház elnöke volt). Elder Taylor az írásban és a szerkesztésben mutatott tehetségével elnyerte a „Hit védelmezője” és az „Igazság bajnoka” címeket az egyháztagok között. Brigham Young elnök azt mondta elder Taylorról: „Amondó vagyok, hogy ő minden ember közül az egyik legnagyobb elme; hatalmas ember, rendkívüli ember. (…) Ő az egyik legjobb szerkesztő, aki valaha tollat ragadott.”²⁰

Az írott szavakkal történő evangélium-hirdetésén túl, elder Taylor négy teljes idejű missziót szolgált: kettőt Nagy-Britanniában, egyet Franciaországban és Németországban, és egyet pedig New Yorkban. Összesen több mint hét évet szolgált teljes idejű misszionáriusként. Ámbár ezek a hosszú távollétek a szeretteitől nagy áldozatot követeltek, elder Taylor az Úr munkájáról szerzett meggyőződése soha nem ingott meg. Az egyik missziójából a családjának küldött levélben ezt írta: „Mesterem dolgaival foglalkozom; Jehova szolgálója vagyok, hogy akaratát hirdessem a nemzeteknek. Elmegyek kinyitni az élet kapuját egy hatalmas nemzet számára, közreadni az élet, a fény és az igazság, az értelem és az üdvözülés alapelveit millióknak, letépni a bilincseket, felszabadítani az elnyomottakat, megtalálni az eltévedteket, kijavítani a nézeteiket, tökéletesíteni az erkölcsüket, megmenteni őket a lealacsonyodástói, a pusztulástól és a szenvedéstől, és kivezetni őket a világosságra, az életre, az igazságra és a Celesztiális dicsőségre. Lelketekben nem éreztek együtt velem? Tudom, hogy igen.”²¹

Férj és apa

A meglehetősen sok idő ellenére, amit egyházi szolgálata megkívánt tőle, John Taylor figyelmes és szerető férj valamint apa volt. Megbecsülte azt az időt, amit a családjával tölthetett, és gyakran élt a lehetőséggel, hogy élvezze a társaságukat és tanítsa is őket. Ennek eredményeképp családja nagyon szerette őt. Évekkel később fia, Moses W. Taylor azt írta: „A gyermekei annyira megbecsülték, hogy leghőbb vágyuk az volt, hogy kedvébe járjanak.”²²

Gyermekeivel tartott kapcsolatában példát mutatott a melegségről, kedvességről és jó humorról. Fia, Ezra Oakley Taylor írta le a következő élményét:

„Gyermekkoromban az volt a szokás, hogy vasárnap délutánonként gyűlést tartottak a Tabernákulumban. Mindnyájunktól elvárták, hogy ott legyünk, és később be tudjunk számolni arról, hogy ki mondott beszédet, az miről szólt, ki imádkozott és melyik himnuszokat énekeltük. Egy bizonyos vasárnapon néhányan úgy döntöttünk, hogy most az egyszer nem megyünk el, és majd később az egyik barátunk megadja nekünk a szükséges információkat. Aztán jött a [családi] tanács és természetesen apa kérdezni kezdett engem a beszédről és arról, hogy azt ki mondta. Felkészülten megismételtem a barátom szavait, aki azt mondta, hogy nem emlékezett tisztán az egészre: ,ó, csak egy öreg szószátyár volt, nem emlékszem a nevére, de rettentő unalmas volt.’ Egy villanással a szemében apa azt mondta: ,Az az öreg szószátyár az édesapád volt!’ Majd tovább folytatta a tanácsot.”²³

Apostolként, később pedig az egyház elnökeként, Taylor elnök állandóan figyelmeztette a szenteket, hogy szeressék és erősítsék a családjaikat. Arra buzdította az egyház tagjait, hogy minden héten különítsenek el egy estét családi evangéliumi tanulásra és szórakozásra, és „békét és szeretetet, tisztaságot és örömöt ígért nekik, ami ideálissá teheti a családi életüket”, ha hithűen bevezetik ezt a gyakorlatot.²⁴

Elnöklés az egyház felett

Az évek során, amíg Taylor elnök az egyházat a Tizenkettek Kvórumának elnökeként, majd az egyház elnökeként vezette, nagy energiával és odaadással szolgált azon igyekezetében, hogy tanítsa a szenteket.

Rend és igazlelkü’ség a papságban

Az egyik legjelentősebb munka, amit elnökként végzett, az volt, hogy rendet teremtett a papság kvórumaiban és felszólította őket, hogy teljesítsék a kötelességeiket. Arra utasította a püspököket, hogy hetente tartsanak papsági gyűléseket az egyházközségekben, és azt tanácsolta a cövekelnököknek, hogy havonta tartsanak papsági gyűléseket. Elder B. H. Roberts ezt írta: „Ki nem emlékezne, hogy a konferenciákon és más nyilvános gyűléseken milyen komolysággal és erőteljesen buzdította a cövekelnököket és az egyházközségek püspökeit, hogy teremtsenek rendet a felügyeletük alatt álló papságban és intézményekben?”²⁵

Egy kinyilatkoztatásban, amit Taylor elnök 1882 októberében kapott, az Úr arra utasította a szenteket, különösen a férfi testvéreket a papságban, hogy szervezzék meg magukat és járjanak megszentelve Őelőtte. A következő bekezdések részletek ebből a kinyilatkoztatásból:

„A cövekek elnökei is tisztítsák meg magukat, továbbá a papságot és az embereket a cövekben, melyekben elnökölnek, majd szervezzék meg a papságot a különböző cövekekben a törvényem szerint, a különböző hivatalokat azokban: a főtanácsokban, az elderkvórumokban, a püspökségekben és a tanácsaikban, a papok, a tanítok és a diakónusok kvórumaiban, hogy az összes kvórum teljesen az én egyházam rendje szerint legyen megszervezve. (…)

A papságom alázza meg magát előttem, és ne a saját akaratukat keressék, hanem az én akaratomat; mert amennyiben a papságom, akit én választottam ki és hívtam el, és akiket felruháztam különböző elhívásaikban a szellemmel és az ajándékokkal, és azoknak az erejével, nem ismer el engem, én sem fogom elismerni őket, mondja az Úr; mert az én papságom engem tiszteljen és nekem engedelmeskedjen!

És azután felszólítom a papságomat és egész népemet, hogy bánják meg minden bűnüket és hibájukat, a kapzsiságukat és büszkeségüket, és önfejűségüket, és minden gonoszságukat, melyben vétkeztek ellenem; és teljes alázattal törekedjenek törvényem betartására papságomként, szentjeimként és népemként; és én felszólítom a családfőket, hogy tegyék rendbe otthonaikat Isten törvénye szerint, és lássák el az ezzel kapcsolatos különböző kötelességeket és felelőségeket, és tisztítsák meg magukat előttem, és irtsák ki otthonaikból a bűnt. És én megáldalak titeket és veletek leszek - mondja az Úr. Gyűljetek össze a szent helyeiteken, ahol engem szólítotok, és olyan dolgokat kérjetek, melyek helyesek, és én meghallom az imáitokat és az én szellemem és erőm lesz veletek, és az áldásom nyugszik majd rajtatok, családjaitokon, a lakhelyeiteken és otthonaitokon, a nyájaitokon, a csordáitokon és legelőiteken, a gyümölcsöseiteken és szőlőiteken és mindazon, amitek van, és ti legyetek az én népem és én leszek a ti Istenetek.”²⁶

A szentek tökéletesítése

Taylor elnök negyedévente cövekkonferenciát ütemezett be egyházszerte, hogy növelje a szentek evangéliumi tudását és meggyőződését. Amikor csak lehetett, jelen volt ezeken a konferenciákon. Ha nem tudott elmenni, akkor elküldte a Tizenkettek Kvóramának egy tagját. Elder B. H. Roberts, a hetvenek egy tagja e gyakorlatra utalva ezt írta: „A szentek sok tanítást és utasítást kaptak az apostoloktól, talán többet, mint az egyház történetének bármely korábbi időszakában. Ennek a szentek nagy szellemi ébredése lett az eredménye.”²⁷ Egy másik jelentős esemény, ami az elnökségének elején történt, az Elemi megszervezése volt 1878-ban, a gyermekek egyházban történő hatásosabb tanítása érdekében. Taylor elnök a misszionáriusi munka fontosságát is folyamatosan kihangsúlyozta, és az elderek száma, akiket elküldték az evangéliumot hirdetni, jelentősen megnőtt.

Értekezéseiben Taylor elnök folyamatosan figyelmeztette a szenteket, hogy lássák el a kötelességeiket az élet minden területén, mind családtagként, mind egyháztagként, mind pedig szomszédokként vagy állampolgárokként. Azt tanította a szenteknek, hogy ha engedelmesek és bíznak az Úrban, akkor semmitől nem kell félniük. Azt tanította, hogy „Isten Izráel oldalán lesz, ha Izráel a jó oldalon lesz”.²⁸

A szabadság védelmezése

Annak ellenére, hogy milyen erős volt elder Taylor meggyőződése, ő mindig tisztelte és megvédte az egyéni szabadságot. Nauvoo-ban az apostoli évei alatt a „Szabadság bajnokának” hívták, majd az egyház elnökeként továbbra is kiérdemelte ezt a címet. Abban az időben, amikor a szentek döntő többségben voltak Utah-ban, Taylor elnök gyakran felszólalt mindenki vallásszabadsága és lelkiismereti szabadsága mellett. Azt mondta: „Néha elhamarkodott érzéseink támadnak azokkal szemben, akik nem úgy gondolkodnak, ahogy mi. Joguk van ahhoz, hogy a kedvük szerint gondolkozzanak, ahogy nekünk is. Ezért, ha egy ember nem abban hisz, amiben én, az nem tartozik rám. És ha én nem abban hiszek, amiben ő, az pedig nem tartozik rá. Megvédenél egy embert, aki nem abban hisz, amiben te? Igen, a végsőkig. Igazságának egyenlőnek kell lenni az enyémmel, és akkor elvárom, hogy jogaimban megvédjenek.”²⁹

Elder Taylor szerint a szabadság fontossága az egyházon belül is érvényes volt. A tanácsokon arra buzdította a tagokat, hogy szabadon osszák meg gondolataikat. Annak ellenére, hogy ő teljesen értette az egység fontosságát, úgy érezte, hogy az igazi egységet a szabadságon keresztül lehet elérni.

Megpróbáltatások ideje

A szentek számára az Egyesült Államokban a szabadság szeretete kihívásokkal járt a fennálló körülmények miatt. Az Úr irányításával többnejűséget gyakoroltak az egyházban Joseph Smith nauvoo-i napjaitól kezdve. Az 1860-as és az 1870-es évek folyamán az Egyesült Államok kormánya törvénytelennek nyilvánította a többnejűséget, és megtagadta az államiságot és más jogokat Utah tartománytól és annak polgáraitól. Az egyház meggyőződve arról, hogy ez a törvény megszegte az alkotmányban szereplő vallásszabadságot, a tekintélyét felhasználva az ügyet az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé vitte. 1879-ben mindössze két évvel azután, hogy Taylor elnök átvette az egyház vezetését, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága jóváhagyta a szövetségi kormány többnejűség-ellenes, 1862-ben hozott törvényét. 1882-ben, majd 1887-ben az Egyesült Államok kongreszszusa további törvényeket hozott, amely lehetővé tette a szövetségi kormánynak, hogy feloszlassa az egyházat, mint jogi személyt, és elkobozza az egyház minden tulajdonát 50 000 dollár értékben (amely magába foglalt négy, különböző építési stádiumban álló templomot, a tabernákulumot, gyülekezeti házakat, és sok más tulajdont). A törvényeket úgy szerkesztették, hogy megfosszák az egyháztagokat az alapvető polgári jogaiktól, beleértve a szavazás jogát is. Ezek a fejlemények megteremtették a törvényes lehetőségeit azon utolsó napi szentek üldözésének, akik többnejűséget gyakoroltak. Az egyház továbbra is megpróbált fellebbezni, de sikertelenül.

A többnejűség feletti növekvő Viszálykodás közepette Taylor elnök úgy értesült, hogy a kormány hivatalnokai közeli letartóztatását tervezik. Miután minden fellebbezést megpróbált, el kellett döntenie, hogy Istennek vagy embernek engedelmeskedik. Az utolsó nyilvános beszédében azt mondta a szenteknek, hogy „tisztességes emberként nem szegülhetek ellen Istenemnek …, és nem tiporhatom lábbal ezeket a szent és örökkévaló törvényeket, amiket Isten adott nekem, hogy megtartsak, és amelyek hatással vannak az örökkévalóságra”.³⁰ A beszéd elmondásának napjától a majdnem két és fél évvel később bekövetkező halálának napjáig Utah különböző helyein bujkált. Ahelyett, hogy elfordult volna az Úr utasításától a többnejűséget illetően, Taylor elnök inkább a bujkálást választotta az Úr iránti engedelmességből, és azt remélte, hogy így csökken az egyházat érő üldöztetés. Elder B. H. Roberts azt írta: „Amikor Taylor elnök 1885. február 1-jén az esti órákban visszavonult a nyilvánosságtól, azt nem személyes biztonságának, megkönnyebbülésének vagy kényelmének érdekében tette, hanem a közjó érdekében, a békesség kedvéért.”³¹

A nyilvánosságtól távol Taylor elnök továbbra is irányította az egyházat levelekben és bizalmas barátoknak adott szóbeli utasításokon keresztül. Az elszigeteltségnek, a családtól és a barátoktól való elsza-kításnak, és a feladatai okozta stressznek azonban meglett a következménye. 1887 elején egészsége romlani kezdett. Néhány hónapig ellenállt a betegségnek, és bár azt mondta másoknak, hogy hamarosan felépül, júliusra kiderült, hogy állapota súlyos. 1887. július 25-én este Taylor elnök békésen elhunyt Thomas Roueché otthonában, a utah-i Kaysville-ben.

Taylor elnök tiszteletére

A legmegfelelőbb leírások közül néhányat azok adtak, akik vele szolgáltak, és akiket ő tanított. Elder Franklin D. Richards, a Tizenkettek Kvórumából azt mondta Taylor elnök temetésén: „Taylor elnök nemes ember volt és bátran kiállt az igazságért. Nem ismert félelmet. (…) Amikor ő és én Európában voltunk együtt a missziónkon, ő Franciaországban munkálkodott. (…) Szorgalmasan dolgozott a környéken; és egy alkalommal számos lelkész összegyűlt, hogy véget vessenek ennek az eretnekségnek, ahogy ők a munkáját nevezték. Taylor elnök azzal a bátorsággal, ami oly annyira jellemző volt rá, beleegyezett, hogy találkozzon egy csoportjukkal. (…) Ellenállt nekik és előhozta az igazságot.”³²

Elder Dániel H. Wells, aki Brigham Young tanácsosaként szolgált, a következőképpen beszélt Taylor elnökről: „Félelem nélküli, nemes és Istenhez hasonló életet élt - mindazok, akik még élnek, törekedjenek az ő nemes példája követésére. (…) Az emberi jogok bajnoka, a függetlenség, a szabadság és az igazság bajnoka volt. Nemes és hasznos életet élt, tisztelettel és becsülettel volt maga és a családja iránt, megelégedettséggel az emberek, és dicsőséggel Isten iránt. Örömömre szolgál, hogy bizonyságot tehetek Taylor elnök hithűségéről és odaadásáról, Isten iránti becsületességéről és népe iránti szeretetéről.”³³

Angus M. Cannon, a Salt Lake cövek elnöke volt az utolsó beszélő Taylor elnök temetésén, aki a következő tiszteletteljes beszédet mondta arról az emberről, akivel nagyon sok évig dolgozott együtt Isten királyságának megalapításán: „Megszabadult a fájdalmaitól. Istenben nyugszik; és én lelki szemeimmel látom, ahogy a menny kapuja megnyílik és ő bemegy azon. Taylor testvér magával vitte azt a bizonyságot, amit Joseph adott neki, amit Jézus vitt Joseph-nek, amit Isten rendelt el Joseph-nek, hogy azt szeretett Fia szájából hallja - és ezeket a jó híreket megosztotta idegen földön, és az ott kijelentett szavakkal megdobogtatta a szívünket. Azt mondom, hogy óriási az öröm és az örvendezés, amivel Taylor elnököt fogadták a szolgatársai a fátyolon túl, Jézus Krisztus apostolai körében.”³⁴