Ó, emlékezzetek, emlékezzetek!

Hálás voltam a kórus ma reggeli műsoráért, mely a Szabadítóról szólt, és hálás voltam azért, hogy láthattam, hogy az „Ő Krisztusunk” című énekük szövegét James E. Faust elnök írta. Mikor leültem Newell testvér mellé, odahajoltam és megkérdeztem tőle: – Hogy vannak a gyermekeid? Ezt felelte: – Mikor még Faust elnök ült ebben a székben, ő is mindig ezt kérdezte. Ez nem lep meg, hiszen Faust elnök mindig is tökéletes példája volt a mai Zene és a megszólaltatott ige által jellemzett tanítványnak. Mindig úgy éreztem, hogy ha felnövök, olyan szeretnék lenni, mint Faust elnök. Talán még van egy kis időm rá.

Amikor gyermekeink még nagyon kicsik voltak, elkezdtem minden nap leírni néhány dolgot abból, ami aznap történt. Hadd mondjam el, hogyan kezdődött. Egy nap késő este érkeztem haza egy egyházi megbízásból. Már besötétedett. Az apósom, aki nem messze lakott tőlünk, meglepett, miközben a házunk bejárata felé haladtam. Néhány csövet cipelt a vállán, nagyon sietett, és munkásruhába volt öltözve. Tudtam, hogy egy vízpumpa-rendszeren dolgozik, ami felszivattyúzza az alattunk csörgedező patakból a vizet a birtokunkra.

Elmosolyodott, halkan mondott valamit, majd továbbsietett a sötétben, hogy folytassa a munkát. Tettem néhány lépést a ház felé, elgondolkodva azon, mit meg nem tesz értünk, majd ahogy az ajtóhoz értem, a következő szavakat hallottam az elmémben, de nem a saját hangomon szólva: „Nem csak miattad adom neked ezeket az élményeket. Írd le őket!”

Bementem a házba. Nem bújtam ágyba. Bár fáradt voltam, elővettem néhány lapot, és elkezdtem írni. Közben pedig megértettem az üzenetet, amit az elmémben hallottam. Le kell jegyeznem azokat a gyermekeim számára, hogy valamikor a jövőben elolvashassák, miként láttam Isten kezét megáldani a családunkat. Nagyapának nem volt kötelező megtennie, amit tett értünk. Megkérhetett volna valaki mást, hogy végezze el a munkát, vagy egyáltalán nem is kellett volna vele foglalkoznia. Ő azonban szolgált minket, a családját, ahogyan azt Jézus Krisztus szövetséges tanítványai mindig is teszik. Tudtam, hogy ez igaz. Így hát leírtam, hogy a gyermekeim is emlékezzenek erre, amikor szükségük van rá.

Évekig minden nap leírtam néhány sort. Egyetlen napot sem hagytam ki bármilyen fáradt is voltam, vagy bármilyen korán is kellett kezdenem a következő napot. Mielőtt bármit is írtam volna, elgondolkodtam a következő kérdésen: „Láttam ma Isten kezét megérinteni minket, a gyermekeinket vagy a családunkat?” Miközben folytattam e szokásomat, valami elkezdődött. Amikor végiggondoltam a napot, megláttam, Isten mit tett valamelyikünkért, amit máskülönben nem vettem volna észre a nap elfoglalt pillanataiban. Amikor ez történt – és gyakran megtörtént –, rájöttem, hogy az, hogy megpróbálok emlékezni, lehetőséget adott Istennek, hogy megmutassa nekem, mit tett.

A hálánál valami sokkal több kezdett el növekedni a szívemben. Bizonyság született. Egyre bizonyosabb lettem a felől, hogy a Mennyei Atyánk meghallja az imákat, és válaszol rájuk. Még nagyobb hálát éreztem a Szabadító Jézus Krisztus engeszteléséből származó meglágyító és megtisztító erőért. És bizonyosabb lettem abban, hogy a Szentlélek minden dolgot az eszünkbe tud juttatni – még olyan dolgokat is, amelyeket nem veszünk észre, vagy amelyekre nem figyelünk, amikor megtörténnek.

Teltek-múltak az évek. A fiaim már felnőtt férfiak. Egyszer-egyszer egyik-másik meglep, amikor azt mondja, „Apu, olvastam ma a naplóból arról, amikor…”, és ezután elmondja, hogy egy régi esemény elolvasása hogyan segített neki felismerni valamit, amit Isten aznap tett érte.

Az a célom, hogy arra buzdítsalak benneteket, hogy találjatok módot arra, miként ismerjétek fel Isten kedvességét, és emlékezzetek rá. Ez erősíteni fogja a bizonyságunkat. Talán nem fogtok róla naplót vezetni. Talán nem osztjátok meg a feljegyzéseiteket azokkal, akiket szerettek és szolgáltok. De ti és ők áldottak lesztek, amikor emlékezetetekben tartjátok, mit tett az Úr értetek. Emlékeztek arra a dalra, melyet néha énekelni szoktunk: „Számold össze, hány áldás ért tégedet, meglásd akkor, mit ér az Úr ereje”²?

Nem lesz könnyű emlékezni. Egy olyan élet során, amikor fátyol takarja el a szemünket, nem emlékszünk, milyen volt Mennyei Atyánkkal és az Ő Szeretett Fiával, Jézus Krisztussal lenni a halandóság előtti világban; ugyanígy fizikai szemünkkel vagy csupán értelemmel nem láthatjuk Isten kezét az életünkben. Az ilyen dolgok észrevételéhez a Szentlélekre van szükség. És nem könnyű érdemesnek lenni a Szentlélek társaságára egy gonosz világban.

Ezért van az, hogy Isten elfelejtése már a világ kezdete óta állandó problémát jelentett a gyermekei számára. Gondoljatok Mózes idejére, amikor Isten mannával táplálta őket, és csodával határos és látványos módon vezette és védelmezte gyermekeit. Mégis a próféta figyelmeztette a népet, akik oly áldottak voltak, ahogyan a próféták mindig figyelmeztettek, és mindig is fognak: „Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, a melyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben”³.

Az emlékezés pedig mindig azok számára volt a legnehezebb, akik bőséges áldásban részesültek. Azokat, akik hűségesek Istenhez, megvédik és felvirágoztatják. Ez Isten szolgálatának és az Ő parancsolatai betartásának eredménye. Ezen áldásokkal azonban kísértés is érkezik, hogy felejtsük el a forrást. Könnyű azt gondolni, hogy az áldásokat nem egy szerető Istentől kaptuk, akitől függünk, hanem azok a saját képességeink eredményei. A próféták újra és újra elismételték e panaszt:

„És így láthatjuk tehát, hogy milyen hamis, és milyen álhatatlan az emberek gyermekeinek szíve; igen, láthatjuk, hogy az Úr nagyszerű, végtelen jóságában megáldja és felvirágoztatja azokat, akik belé helyezik a bizalmukat.

Igen, és láthatjuk, hogy amint felvirágoztatja népét, igen, mezeik, nyájaik és csordáik megszaporításával, és arany, és ezüst, és mindenféle értékes dolog tekintetében, minden fajtából és alkotásból; és megóvja az életüket, és kiszabadítja őket ellenségeik keze közül; meglágyítva ellenségeik szívét, hogy ne üzenjenek ellenük háborút. Igen, egyszóval, amint mindezen dolgokat megteszi népe jólétéért és boldogságáért; igen, akkor jön el az ideje annak, hogy megkeményítik a szívüket és elfeledkeznek az Úrról, Istenükről, és lábuk alá tapossák a Szentet – igen, és ez gondtalanságuk és rendkívül nagy jólétük miatt van.”

Majd így folytatja a próféta:

„Igen, mily gyorsan emelkednek fel a kevélységben; igen, mily gyorsan kérkednek és tesznek mindenféle gonoszságot; és mily lassan emlékeznek az Úrra, Istenükre, és hallgatnak tanácsaira, igen mily lassan járnak a bölcsesség ösvényein!”⁴

Sajnos a jómód nem az egyetlen oka annak, hogy az emberek megfeledkeznek Istenről. Akkor is nehezünkre eshet emlékezni rá, amikor rosszul megy a sorunk. Amikor nyomasztó szegénységgel küzdünk, mint oly sokan, vagy amikor az ellenségeink győzedelmeskednek felettünk, vagy amikor nem gyógyulunk ki egy betegségből, lelkünk ellensége azt a gonosz üzenetet küldheti, hogy Isten nem létezik, vagy ha létezik is, nem törődik velünk. Akkor nehéz lehet a Szentlélek számára, hogy emlékezetünkbe juttassa, mennyi áldást kaptunk az Úrtól csecsemőkorunktól kezdve, és gyötrelmeink közepette, egész életünkön át.

Létezik egy egyszerű gyógymódja annak a szörnyű betegségnek, hogy megfeledkezünk Istenről, az Ő áldásairól és az Ő nekünk szóló üzenetéről. Mielőtt Jézus Krisztust keresztre feszítették, feltámadott és elvitetett tőlük, hogy dicsőségben felemelkedjen az Atyjához, ígéretet tett a tanítványainak. Azt szerették volna tudni, hogyan fognak tudni kitartani, amikor Ő már nem lesz velük.

Ezt az ígéretet kapták. Ez akkor beteljesedett számukra. És ez ma is beteljesedhet mindannyiunk számára:

„Ezeket beszéltem néktek, a míg veletek valék.

Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek”⁵.

Azon emlékezés kulcsát, mely elhozza és megtartja a bizonyságot, a Szentlélek társaságának elnyerése jelenti. A Szentlélek az, aki segít nekünk meglátni, mit tett Isten értünk. A Szentlélek az, aki segíthet azoknak, akiket szolgálunk, meglátni, mit tett Isten értük.

Mennyei Atyánk adott számunkra egy egyszerű módszert, amely által nem csupán egyszer, hanem folyamatosan is elnyerhetjük a Szentlelket mindennapjaink zűrzavarában. E módszert az úrvacsoraimában ismétlik el újra és újra: Megígérjük, hogy mindig emlékezni fogunk a Szabadítóra. Megígérjük, hogy magunkra vesszük a nevét. Megígérjük, hogy betartjuk a parancsolatait. Majd ígéretet kapunk arra, hogy ha megtesszük, akkor Lelke mindig velünk lesz.⁶ Ezek az ígéretek csodálatos módon működnek együtt abban, hogy megerősítsék a bizonyságunkat, és idővel, az engesztelés által megváltoztassák a természetünket, miközben betartjuk az ígéret ránk eső részét.

A Szentlélek az, aki bizonyságot tesz arról, hogy Jézus Krisztus Mennyei Atyánk Szeretett Fia, aki szeret minket, és azt akarja, hogy a családunkkal együtt örök életünk legyen Ővele. Már e bizonyság kezdeti szakaszában is vágyat érzünk arra, hogy szolgáljuk Őt, és betartsuk a parancsolatait. Amikor kitartóan tesszük ezt, elnyerjük a Szentlélek ajándékait, amelyek erőt adnak a szolgálatunkhoz. Világosabban felismerjük Isten kezét; oly világosan, hogy idővel nem csupán emlékezünk Őrá, hanem megszeretjük Őt, és az engesztelés hatalma által mindinkább olyanná válunk, mint Ő.

Talán felteszitek a kérdést: „De hogyan kezdődhet el ez a folyamat egy olyan emberben, aki semmit sem tud Istenről, és azt állítja, hogy nem voltak semmilyen lelki élményei?” Mindenkinek voltak lelki élményei, melyeket talán nem ismert fel. Minden embernek megadatott Krisztus Lelke, amikor megszületett erre a világra. Moróni könyvében leírják, hogyan működik ez a Lélek:

„Mert íme, Krisztus Lelke minden embernek megadatott, hogy különbséget tehessen jó és gonosz között; megmutatom tehát nektek, hogy mi módon ítélkezzetek; mert minden dolog, mely jócselekedetre hív, és arra ösztönöz, hogy higgyünk Krisztusban, azt Krisztus hatalma és ajándéka küldi, tehát tökéletes tudással tudhatjátok, hogy Istentől való.

Ám amely dolog arra veszi rá az embereket, hogy gonosz dolgokat cselekedjenek és ne higgyenek Krisztusban, hanem tagadják meg őt és ne szolgálják Istent, arról tökéletes tudással tudhatjátok, hogy az ördögtől való; mert ily módon munkálkodik az ördög, mert ő senkit nem vesz rá arra, hogy jót cselekedjen, nem, senkit; és angyalai sem; és azok sem, akik az ő alattvalói. […]

Könyörgök tehát nektek, testvéreim, hogy szorgalmasan kutassatok Krisztus világosságánál, hogy különbséget tehessetek jó és gonosz között; és ha minden jó dolgot megragadtok, és nem kárhoztatjátok ezeket, akkor biztosan Krisztus gyermekei lesztek”⁷.

Így hát még azelőtt, hogy az emberek elnyernék a jogot a Szentlélek ajándékaihoz, amikor az egyház tagjává konfirmálják őket, és még azelőtt, hogy a Szentlélek megerősítené számukra az igazságot a keresztelés előtt, már részesülnek lelki élményekben. Krisztus Lelke már gyermekkoruktól kezdve arra ösztönzi őket, hogy cselekedjenek jót, és figyelmezteti őket a gonosz ellen. Vannak emlékeik ezekről az élményekről még akkor is, ha nem ismerték fel azok forrását. Ezek az emlékek újra eszükbe jutnak, amikor meghallgatnak minket, amint mi vagy a misszionáriusok tanítjuk nekik Isten szavát. Emlékezni fognak az örömre vagy a bánatra, amikor az evangélium igazságait tanítják nekik. A Krisztus Lelkére való emlékezés pedig meglágyítja a szívüket, hogy lehetővé tegye a Szentléleknek, hogy bizonyságot tegyen nekik. Ez arra indítja majd őket, hogy betartsák a parancsolatokat, és akarják magukra venni a Szabadító nevét. És amikor ezt teszik a keresztelővízben, és amikor a konfirmáció e szavait hallják, „fogadd be a Szentlelket”, Isten egy felhatalmazott szolgája által szólva, azon hatalom, hogy mindig emlékezzenek Istenre, növekedni fog.

Tanúságomat teszem nektek, hogy azok a meleg érzések, melyeket a konferenciai beszédek során elhangzott igazságokat hallgatva éreztetek, a Szentlélektől érkeztek. A Szabadító, aki megígérte, hogy a Szentlélek eljön, Mennyei Atyánk szeretett, megdicsőült Fia.

Ma és holnap este talán a következő kérdést feltéve imádkoztok és gondolkodtok el magatokban: Vajon Isten üzent-e valamit nekem? Láttam-e az Ő kezét az életemben vagy a gyermekeim életében? Én ezt fogom tenni. Majd pedig megtalálom a módját, hogyan őrizzem meg azt az emléket arra a napra, amikor nekem és a szeretteimnek szüksége lesz rá, hogy emlékezzünk, Isten mennyire szeret minket, és nekünk mekkora szükségünk van Őrá. Tanúságomat teszem, hogy Ő szeret és megáld minket; jobban, mint azt a legtöbben már felismertük volna. Tudom, hogy ez igaz, és örömmel tölt el, ha emlékezhetek Őrá. Jézus Krisztus nevében, ámen.