Utolsó napi szentek történetei
A cserkészvezető imája
Illusztráció: Allen Garns
Cserkészvezetőként 20 fiatal férfit és két vezetőt vittem kirándulni Dél-Utahba.
Amikor ahhoz a leágazáshoz értünk, ahol a táborhely felé kellett fordulnunk, megálltam, és megvizsgáltam az előttünk elterülő sivatagot. Korábban már sokszor megtettem ezt az utat, de valamiért ezúttal semmit sem ismertem fel. Fürkészőn tekintgettem jobbra és balra, valami ismerős pont után kutatva.
Akárhány bekötőútra fordultam rá, mindegyik zsákutcának bizonyult.
Kezdett besötétedni. Végül megálltam és szóltam a többieknek, hogy maradjanak, ahol vannak. Fogtam egy zseblámpát, és közöltem velük, hogy gyalog fogom megkeresni az utat, és jelezni fogok nekik, ha megtaláltam.
Valójában viszont letérdeltem és könyörögtem Mennyei Atyához, hogy segítsen ki bennünket ebből a kínos helyzetből. Kiöntöttem Neki a szívemet: beszéltem a felkészülésemről, a srácok iránti szeretetemről, a hálámról azokért az apákért, akik velünk tartottak, és az abba vetett maradéktalan hitemről, hogy Ő gyorsan meg fogja válaszolni az imámat. Befejeztem az imámat és felálltam. Arra számítottam, hogy felállok, bevilágítok a zseblámpámmal a sötétségbe, és a fénye azonnal a helyes útra fog vetülni.
De semmi sem történt.
Némán pásztáztam a láthatárt, ameddig csak a lámpám fénysugara elért.
Továbbra is semmi.
Nem akartam elhinni. Tudtam, hogy amint felállok, látni fogom az utat. Tudtam, hogy az Úr nem fog cserbenhagyni, különösen amikor ennyien függnek tőlem.
Most pedig két dühös apával kellett szembenézzek, valamint két kisbusznyi lármás és ideges fiatal férfival, akik mind azt kérdezték: „Ott vagyunk már?”
Elnézést kértem, és megnyugtattam őket, hogy az életem során már hússzor jártam erre, tehát tudom, hogy van itt út. Csak nem látom.
Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a városig, és kiveszünk két motelszobát, szombat reggel pedig újult erővel indulunk neki.
Mivel nem rakhattunk tüzet, hogy elkészítsük a magunkkal hozott tábori vacsorát, elmentünk a város szélén látott helyi pizzériába.
A pizza fenséges volt, a srácok vidámak, én mégis bűntudatot éreztem a motel és a vacsora költségei miatt.
Miközben ettünk, azon töprengtem, hogy vajon Mennyei Atya miért nem válaszolta meg az imámat. Ekkor egy hangos dörrenést hallottam.
Felálltam, kitártam a pizzéria ajtaját, és addigi életem legnagyobb felhőszakadását láttam. Északkelet felé villámok csapkodtak – pont arra, ahol alig egy órával korábban válaszért imádkoztam. Abban a pillanatban elárasztott a Lélek és rájöttem, hogy az Úr megválaszolta az imámat!
Másnap reggel kék volt az ég, és ahogy visszafelé tartottunk a földutak útvesztőjébe, egyenesen odataláltam ahhoz a leágazáshoz, amelyet az előző este annyira kerestem. Most már tudom, hogy az imákra néha nemleges a válasz, de mindig kapunk választ.