Míg újra találkozunk
Érvek az élő próféta mellett
1939-ben, még a 2. világháború kitörése előtt, Brown testvért meghívta az angol képviselőház egyik tagja, hogy jogi érvekkel támassza alá azt az állítását, miszerint Joseph Smith próféta volt. A Brigham Young Egyetemen 1955. október 4-én tartott beszédében, melynek A prófétai profil címet adta, Brown elnök beszámolt kettejük beszélgetéséről (lásd speeches.byu.edu).
Illusztráció: James L. Johnson
Azzal kezdtem, hogy megkérdeztem: […] „Ön azt mondja, hogy az abba vetett hitem, miszerint Isten ebben a korban egy emberhez szólt, képzelgő és különös.”
„Számomra az.”
„Hisz-e Ön abban, hogy Isten szólt valaha is bárkihez?”
„Bizonyosan. A Bibliában mindenhol látjuk ennek bizonyítékát.”
„Szólt-e Ádámhoz?”
„Igen.”
„Énókhoz, Noéhoz, Ábrahámhoz, Mózeshez, Jákóbhoz, Józsefhez és sorban a többi prófétához?”
„Hiszem, hogy mindegyikükhöz szólt.”
„Hisz-e Ön abban, hogy Jézus földi megjelenésével megszűnt a kapcsolattartás Isten és ember között?”
„Nem. Az ilyen kapcsolattartás abban az időben érte el a tetőfokát, a csúcspontját.”
[…] „Hisz-e Ön abban, uram, hogy Jézus feltámadását követően egy bizonyos ügyvéd – aki egyben sátorkészítő is volt és a tarzuszi Saulnak hívták –, útban Damaszkusz felé beszélt azzal a názáreti Jézussal, akit korábban keresztre feszítettek, aki feltámadt és felment a mennybe?”
„Hiszek.”
„Kinek a hangját hallotta Saul?”
„Jézus Krisztus hangja volt, hiszen így mutatkozott be.”
„Akkor tehát… teljes komolysággal Ön elé terjesztem azt, hogy a bibliai időkben megszokott eljárás volt Istentől, hogy szólt az emberhez.”
„Azt hiszem, ezt elfogadom, de ez abbamaradt röviddel a keresztény időszámítás szerinti első évszázadot követően.”
„Mit gondol, miért maradt abba?”
„Nem tudom megmondani.”
„Gondolja, hogy Isten azóta nem szólt?”
„Biztos vagyok benne, hogy nem.”
„Muszáj, hogy legyen ennek valami oka. Tudna nekem egy okot mondani?”
„Nem tudom.”
„Felvethetnék néhány lehetséges okot? Talán Isten azért nem szól többé az emberhez, mert nem képes rá. Elveszítette ehhez az erőt.”
Ezt mondta: „Ez természetesen istenkáromlás lenne.”
„Rendben. Akkor, ha Ön ezt nem fogadja el, talán azért nem szól az emberhez, mert már nem szeret minket és többé nem érdeklik az emberi ügyek.”
„Nem – felelte. – Isten minden embert szeret és Ő nem személyválogató.”
„Rendben. Akkor, ha Ő képes szólni, és szeret minket, akkor a meglátásom szerint az egyetlen lehetséges válasz az, hogy már nincs szükségünk Őrá. Oly sebes léptekkel haladunk a tudomány terén, és annyira képzetté váltunk, hogy nincs többé szükségünk Istenre.”
És akkor ő így szólt (és a hangja megremegett, ahogy a küszöbön álló háborúra gondolt): „Mr. Brown, soha nem volt még a világ történelmében olyan időszak, amikor akkora szükség lett volna Isten hangjára, mint amekkora szükség most van rá. Talán Ön meg tudja mondani nekem, hogy Ő miért nem szól.”
A válaszom így hangzott: „Dehogynem szól. Mindig is szólt. De az embereknek hitre van szükségük ahhoz, hogy meghallják Őt.”