Minden keresményedBŐL szerezz értelmet

Amikor fiatal misszionáriusként Japánban küszködtem a nyelvtanulással, e nehéz nyelv egyes szavait hamar és sokat hallottam. Ilyen volt például az ohajó gozaimasz (jó reggelt) vagy a konnicsiva (jó napot). Egy másik ilyen volt a vakarimaszen, ami azt jelenti, hogy „nem értem”. Úgy tűnik, hogy ez a szó és a hozzá tartozó két széttárt kéz kedvelt válasznak számít azoknál a japánoknál, akikkel a fiatal misszionáriusok kapcsolatba lépnek és beszélgetni próbálnak.

Eleinte, amikor az „és minden keresményedből szerezz értelmet” jelentésén töprengtem, az értelemre leginkább olyan összefüggésben gondoltam, hogy az agyammal felfogom azt, amit a fülemmel hallok. A japánok vakarimaszenje járt az eszemben: értem vagy nem értem?

Amikor azonban tanulmányoztam és megvizsgáltam az értelem szónak a szentírásokban és az élő próféták által történő használatát, rájöttem egy mélyebb jelentéstartalomra. Figyeljétek meg ezeket a szavakat Robert D. Hales eldertől, a Tizenkét Apostol Kvórumából, amelyeket még az egyház elnöklő püspökeként mondott:

„Elsőként azzal az intelligenciával indulunk, amellyel megszületünk. Ehhez az intelligenciához tudást adunk, miközben válaszokat keresünk, tanulunk és műveljük magunkat. A tudásunkhoz tapasztalatot teszünk hozzá, ami várhatóan elvezet bennünket a bölcsesség bizonyos szintjéhez. A bölcsességünkhöz hozzáadjuk a Szentlélek segítségét is a hit imái által, lelki iránymutatást és erőt kérve. Ekkor – és csak ekkor – teszünk szert értelemre a szívünkben, ami pedig arra indít bennünket, hogy tegyünk mindig jót, vállalva a következményt (lásd Himnuszok, 152. sz.). Az értelmes szív érzései adják meg nekünk a megnyugvás édes lelkületét, hogy ne csak tudjuk, de a körülményektől függetlenül meg is tegyük azt, ami helyes. Ez az értelem a szívünkben a tanulmányozás és az ima szoros összefonódásából fakad.”¹

Kép

stairs

Most pedig figyeljétek meg ismét: „[É]s minden keresményedből szerezz értelmet.” Ebben az összefüggésben az értelem követi az intelligenciát, a tudást, a tapasztalatot, a bölcsességet és a Szentlélek késztetéseit – ezek pedig mind ahhoz vezetnek, hogy tudjuk és tegyük azt, ami helyes.

Közületek a legtöbben most közelednek életük döntő elágazásához vagy válaszútjához, vagy már oda is értek. Ahogy telnek az évek, egyre függetlenebbé váltok, és egyre mélyebben jártok az életeteknek az „és minden keresményedből” szakaszában. Mi is a ti minden keresményetek? Talán férjet vagy feleséget, saját családot, állást kerestek és találtok – hogy csak néhányat említsek.

Ahhoz, hogy bánni tudjunk e nagyon fontos „szerzeményeinkkel”, muszáj „értelmet” is szereznünk, amint azt a szentírás tanítja. Ez az értelem a tanulmányozás és az ima összefonódásából fakad. Más szavakkal mondva, bíznunk kell az Úr Jézus Krisztusban, és támaszkodnunk kell Őrá. Alma erről beszélt, amikor egy maghoz hasonlította az igét. Azt mondta róla, hogy „kezdi megvilágosítani az értelmemet, igen, kezd élvezetes lenni számomra” (Alma 32:28; kiemelés hozzáadva).

Thomas S. Monson elnök gyakran idézi a Példabeszédek egyik versét, amely tovább bővíti az értelem eme jelentését: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál” (Példabeszédek 3:5).²

Amikor az Úrban bízunk és Őrá támaszkodunk, nagyobb mértékben érkezik Tőle értelem a szívünkbe.

Szeretném felhozni egy erős asszony példáját, aki kulcsfontosságú szerepet játszott a visszaállításban, aki bízott az Úrban, és aki nem a saját értelmére támaszkodott.

Nem sokkal azután, hogy az egyház megszervezésre került a New York állambeli Palmyrában, Joseph Smith édesanyja, Lucy Mack Smith a New York-i Waterlooban maradt a szentek egy nagyobb csoportjával, miközben a férje, id. Joseph Smith, és fiaik közül néhányan, köztük ifj. Joseph Smith is, előrementek az ohiói Kirtlandbe. Lucy feladata az volt, hogy ezt a csoportot elvezesse Ohióba, amikor megkapja fia, a Próféta üzenetét.

Ez az üzenet 1831 kora tavaszán érkezett. Néhány fivér segítségével Lucy megkezdte a csoport átköltöztetését a New York-i Buffalóba, hogy onnan majd hajón szeljék át az Erie-tavat Ohióig. Így mesélte: „Amikor a fivérek úgy vélték, hogy a tavasz kellőképpen megnyitotta a vizet az utazáshoz, mindannyian elkezdtünk készülődni, hogy átköltözzünk Kirtlandbe. Felbéreltünk egy hajót…; és… nyolcvan lelket számláltunk.”

Azután útnak indultak az Erie-csatornán Buffalo felé, amivel kapcsolatban ezt mondta: „Ekkor összehívtam a fivéreket és a nőtestvéreket, és emlékeztettem őket, hogy az Úr parancsára keltünk útra, ahogyan Lehi atya is tette, mikor elhagyta Jeruzsálemet; és ha hűek vagyunk, mi is ugyanezen okokból várhatjuk Isten áldásait. Majd kifejeztem ama vágyamat, hogy legyenek komolyak, és folytonosan emeljék szívüket imában Istenhez, hogy felvirágoztathassunk.”

Mintegy félúton Waterloo és Buffalo között hajózhatatlanná vált a csatorna. A 80 szent körülményei kényelmetlenek voltak, és szinte azonnal elkezdődött a zúgolódás. Lucynak az Úrra támaszkodva kellett egyesítenie a hitüket. Így szólt hozzájuk: „Nem, nem, nem fogtok éhezni, fivérek, sem semmi, ami ehhez hasonlatos; csupán legyetek türelemmel, és hagyjatok fel a zúgolódásotokkal! Nincs kétségem afelől, hogy felettünk van az Úr keze.”

Amikor az indulásukat követő ötödik napon megérkeztek Buffalóba, az Erie-tóra nyíló kikötő be volt fagyva. Egy olyan férfi – Blake kapitány – hajójára szálltak fel, aki már régebbről ismerte Lucy Smitht és a családját.

Bár a hajón a feltételek nem voltak kedvezőek ahhoz, hogy mindannyian ott várják ki, amíg elindulhatnak, Lucy beszámolt arról, hogy pár nappal később „Blake kapitány arra kérte az utasokat, hogy maradjanak a fedélzeten, mivel azt kívánta, hogy attól az időtől fogva bármikor azonnal készen álljunk az indulásra; ugyanekkor kiküldött egy embert a jég vastagságát megmérendő, aki a visszatértekor úgy nyilatkozott, hogy a jég húsz láb [6 méter] magasságban torlódott fel, és a véleménye szerint még legkevesebb két héten át a kikötőben kell vesztegelnünk.”

Ez a hír lesújtotta a csoportot. Készleteik fogyatkoztak, és a körülmények nehezek voltak. Lucy Mack Smith feljegyezte a szentekhez ekkor intézett intését is: „Azt valljátok, hogy Istenbe helyezitek bizalmatokat. Hogyan kívánhattok hát ekképpen zúgolódni és panaszkodni? Oktalanabbak vagytok még Izráel egykori gyermekeinél is; hiszen ímhol vannak az én nőtestvéreim, akik a hintaszékükre áhítoznak, és a fivérek – kiktől szilárdságot és tetterőt vártam –, akik kijelentik, hogy ténylegesen úgy hiszik, éhen fognak halni, mielőtt az utazásuk végére érnének. És mindez miért? Hiányt szenvedett bármelyikőtök is? […] Hol van a hitetek? Hol van a bizodalmatok Istenben? Hát nem értitek, hogy minden dolgot ő készített, és ő uralkodik saját kezének minden munkája felett? És tegyük fel, hogy az összes itt lévő szent felemelné imában a szívét Istenhez, hogy megnyílhasson előttünk az út; mily könnyű lenne számára előidézni, hogy a jég széttöredezzen, hogy egyetlen pillanat alatt úton lehessünk!”

Kép

Saints on boat

Most pedig figyeljétek meg, kérlek, Smith anya hitét – ahogyan azt választotta, hogy az Úrban fog bízni, és ahogyan arra kérte a társaságában lévő szenteket, hogy ne a saját értelmükre támaszkodjanak:

„»Most, testvéreim, ha mindannyian a mennyek elé tárjátok azon vágyatokat, hogy a jég megtörjön és mi szabaddá váljunk, akkor amilyen biztosan él az Úr, ez így is lesz.« Abban a pillanatban egy mennydörgéshez hasonló hang hallatszott. A kapitány felkiáltott: »Mindenki a helyére!« A jég szétvált, éppen elegendő helyet hagyva a hajó áthaladásához, mégpedig oly keskenyet, hogy a hajó áthaladásakor recsegve töredeztek le a keréklapátok szélei, ami a kapitány parancsszavaival, a hajósok nyers válaszaival, a jég zajával, valamint a szemlélődők kiáltásaival és zavarodottságával elegyítve valóban szörnyű jelenetet eredményezett. Éppen csak átértünk a járaton, amikor a jég újra összezárult, és a colesville-i fivéreink Buffalóban maradtak, nem lévén képesek követni minket.

Amint kifelé haladtunk a kikötőből, az egyik bámészkodó fekiáltott: »Ott megy a ’mormon’ társaság! Kilenc hüvelykkel mélyebbre süllyedt a hajó, mint korábban bármikor, és jegyezzék meg, el fog süllyedni – mi sem biztosabb ennél!« Mi több, oly bizonyosak voltak ebben, hogy egyenest a [lapkiadói] hivatalba mentek és közhírré tették, hogy elsüllyedtünk; így hát Fairportba érkezvén a lapokból értesültünk a saját halálunkról.”³

„[É]s minden keresményedből szerezz értelmet” – avagy más szavakkal: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál” (Példabeszédek 3:5).

Magam is tanúja voltam szívfájdalomnak és személyes szerencsétlenségeknek azok életében, akik a világi „szerzésre” összpontosítottak az Úr „értelme” helyett. Úgy tűnik, hogy azok, akik a saját értelmükre vagy a „test karjára” támaszkodnak, nagyobb valószínűséggel kezdenek el aránytalan figyelemmel vagy megszállottan fordulni az anyagi gyarapodás, a tekintély, a hatalom és a pozíciók felé. Ha azonban a „szerzést” az „értelemre” vonatkozó eme szentírásbeli iránymutatásnak megfelelően kezelitek, az mérsékelni fogja a fizikai, időleges vágyaitokat. Megfelelő keretet fog adni a tevékenységeiteknek a társadalom és az Úr királysága hasznos tagjaiként.

Emlékszem, amint fiatal és célokkal teli tanulóként egy tisztelt és sikeres mentort hallgattam, aki azt javasolta, hogy törekvéseink irányítására a „tanulj, keress, szolgálj” sorrendje lenne helyénvaló. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) tanított egy mintát, mely oda vezet, hogy az Úrba helyezzük bizalmunkat, és saját magunk helyett Őrá támaszkodunk. Így fogalmazott: „Mindannyiunknak négyrétű felelőssége van. Először is: felelősek vagyunk a családunkért. Másodszor: felelősséggel tartozunk munkáltatónk felé. Harmadszor: magunkon viseljük az Úr munkájának felelősségét. [N]egyedszer: felelősséggel tartozunk önmagunknak.”

Meg kell találnunk az egyensúlyt. Hinckley elnök azt ajánlotta, hogy e négyrétű felelősségnek a családi imán, a családi esten, a családi szentírás-tanulmányozáson, a munkaadónk iránti becsületességen és hűségen, az egyházi feladataink teljesítésén, a személyes szentírás-tanulmányozáson, a pihenésen, a kikapcsolódáson és a testedzésen keresztül tegyünk eleget.⁴

Ralph Waldo Emerson amerikai filozófus és költő ezt mondta: „Ez a kor, akárcsak az összes többi, nagyon is jó, csak tudjunk vele bánni.”⁵

Szerencsére az utolsó napi szenteknek soha nem kell túl messzire tekinteniük, ha a teendőikre kíváncsiak. A szerető Mennyei Atyáról és a boldogság nagyszerű tervéről való tudásotokkal a kormánylapátotok mély vízbe merül. Most pedig merítsétek mélyre az evezőiteket is, és húzzátok azokat erősen és egyenletesen!

Egyik általános konferenciai beszédében Monson elnök a Példabeszédekből idézett, ahogyan azt korábban is tette: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.” Majd ezt mondta: „Ez volt életem története.”⁶ Mily nagyszerű élet is ez, amelyről példát vehetünk!

Nagy várakozással tekintek mindegyikőtökre, ahogyan az Atya és a Fiú is. Azzal fejezem be, amivel elkezdtem – a Példabeszédekből vett intéssel: „És minden keresményedből szerezz értelmet!”

Szerezzetek valódi értelmet! Akkor tesztek erre szert, amikor rájöttök, hogy a tanulmányozás és az ima összefonódik; amikor fenntartjátok a szolgálat iránti elkötelezettségeteket, miközben tanultok és pénzt kerestek; és amikor nem magatokra támaszkodtok, hanem az Úr Jézus Krisztusban bíztok és Őrá támaszkodtok.