2017
Felkészülés egy új utazásra
April 2017


Felkészülés egy új utazásra

A szerző Brazíliában, Paraná államban él.

Az ismeretlenbe kihajózó Nefihez hasonlóan nekem is hitet kellett gyakorolnom az Úrban a családalapítást illetően.

Kép
sail boat on the water

Fénykép © Getty Images

A házasságkötésemet és templomi pecsételésemet megelőző hetekben elkezdtem egy kicsit idegeskedni amiatt, hogy mi mindent kell még elintéznem, mielőtt családot alapítanék. Az alkalommal járó minden öröm ellenére is nagy nyomást éreztem a mindennapjaink megszervezése, a pénzügyeink rendbetétele, a holmijaink tárolására alkalmas raktárhelyiség keresése, illetve a feleségként majd rám háruló összes új feladat miatt. Mindenképpen úgy akartam intézni, hogy helyesen indítsuk a házasságunkat, helyet szorítva tevékenységeink között az olyan fontos teendőknek is, mint a parancsolatok betartása és a férjként és feleségként – a zsúfolt napjaink ellenére is – eltöltött közös idő.

Ahogy közeledett az esküvő napja, váratlanul több rémálmom is volt, amelyek a családokat érintő mindenféle gondokról szóltak. Mivel egy szeretetteljes, ámde csapásokkal sújtott családból jövök, amelyet állandó és heves viták és szívfájdalmak fenyegetnek, ezek a rossz álmok a kelleténél jobban megviseltek. Az egyik este aztán, amikor verejtékben úszva ébredtem egy hasonló álomból, úgy döntöttem, hogy követem azt a tanácsot, amelyet a Szívünk átengedése Istennek című beszédében (Liahóna, 2015. nov. 30–32.) fogalmazott meg Neill F. Marriott nőtestvér, aki második tanácsos a Fiatal Nők általános elnökségében. Lehunytam a szememet és imádkoztam: „Drága Mennyei Atyám! Mit tehetek, hogy távol tartsam ezeket a rossz dolgokat magamtól és a családomtól?”

A válasz olyan gyorsan és erősen jött, mintha valaki ajtót nyitott volna a fejembe és berakta volna oda a gondolatot. A halk és szelíd hang így ösztönzött: „Csak tedd, amit tenned kell. Légy hithű minden lépésben.” A Lélek még konkrét tanácsokat is suttogott, én pedig úgy éreztem, hogy ha megteszem azokat, minden rendben lesz.

Elmosolyodtam, és melegség öntötte el a bensőmet. Hirtelen minden aggodalomról elfeledkeztem, mert tudtam, hogy ez igaz. Korábban is éreztem már a Szentlelket, de soha nem olyan erősen, mint azon az éjjelen. Éreztem, hogy körülvesz Mennyei Atyánk és a Szabadítónk szeretete, és tudtam, hogy a családom nyugalma és szabadulása Nekik is annyira fontos, mint nekem.

További megnyugtatás gyanánt felötlött az emlékeimben egy szentírásbeli történet: az a pillanat, amikor az Úr megparancsolta Nefinek, hogy építsen hajót: „És lőn, hogy az Úr szólt hozzám, mondván: Állíts össze egy hajót, oly módon, ahogy azt majd megmutatom neked, hogy keresztülvihessem népedet ezeken a vizeken” (1 Nefi 17:8; kiemelés hozzáadva).

Nefi és családja akkor már évek óta volt a vadonban, elszenvedve mindenféle megpróbáltatást. Félhetett is volna kihajózni és átkelni a tengeren, és engedhette volna, hogy a félelmei eluralkodjanak a hitén. De nem engedte. Elfogadta Isten útmutatását és engedelmeskedett azoknak. Hit benne, hogy az Ő ígéretei be fognak teljesedni. Az Úr soha nem mondta Nefinek, hogy nem lesznek viharok, vagy hogy nem fogják hullámok dobálni a hajót. Azt viszont elmondta neki, hogy ha követi az útmutatásait, akkor képes lesz biztonságban átvinni a családját az óceánon a megígért földre.

Rájöttem, hogy én is sok éven át vándoroltam a vadonban, de ezúttal ott álltam a tenger partján, egy új utazásra – a házasságra – készülve. Arra lettem elhíva – és szerintem ez a helyzet minden utolsó napi szent család esetében –, hogy építsek egy hajót, Isten útmutatásait követve.

Miután a férjemmel összeházasodtunk, valóban jöttek a gondok. Megbetegedtem, továbbá küszködés volt egyensúlyban tartani a pénzügyeinket, valamint gyakorolni mindazokat a jó szokásokat, amelyek követésére elszántuk magunkat.

A tanács azonban, amelyet azon az éjjelen kaptam, megmaradt a szívemben. Mindennap megpróbáltuk Isten szavait tanulni és kincsként felhalmozni a szívünkben, a drága vezetőink – köztük Krisztus – jó példáját követni, és egyre jobbá válni a viselkedésben is. Erősebb bizonyságot szereztem az imáról, és valóban megízleltem az Atya irántunk való szeretetét. Elkezdtem jobban bízni és kevésbé félni. Rájöttünk, hogy a minket ért nehézségek a fejlődés lépcsőfokaivá váltak. Mára az otthonunk a mennyország egy darabkájának tűnik.

Még mindig az utazásunk elején tartunk, de a házasság és családalapítás a valaha meghozott legjobb döntésem volt. A szívem csordultig van örömmel, amikor az általunk elnyert templomi szertartásra gondolok és tudom, hogy az Isten felhatalmazása által lett megpecsételve. Minél jobban értem a család fontosságát Mennyei Atya tervében és az általunk megkötött szövetség szent voltát, annál jobban szeretnék segíteni más családoknak is részesülni ugyanebben a szertartásban.

Megtanultam, hogy szükségtelen aggódnunk amiatt, hogy mi fog történni, mert „nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2 Timótheus 1:7). Egyszerűen csak engedelmesnek kell lennünk, követnünk kell a szentírások és az újkori próféták szavain keresztül adott útmutatásokat, és imában kell további személyes útmutatást kérnünk. Ha megtesszük ezeket, akkor azzal a meggyőződéssel kelhetünk át eme utolsó napok óceánján, hogy bármilyen gondok érjenek is, a szeretteink biztonságban lesznek.