Bízni a második benyomásokban és a Lélek iránymutatásában

Írta: Marie Netzler

Amikor először találkoztam Kurttel, nem az az ember volt, akivel be tudtam volna lépni a templomba. Ezek után hogyan léphettünk volna tovább a kapcsolatunkban?

2013 februárjában egy vacsorapartin megismerkedtem egy Kurt nevű sráccal. Ápolatlan külsejű, borostás és másnapos volt. Különösebben nem is foglalkoztam vele. Négy hónappal később belefutottam egy jóképű fiatal férfiba, akitől azonnal elállt a lélegzetem. A találkozásunk mindössze öt percig tartott, de ennyi idő alatt is rájöttem, hogy Kurt volt az – ugyanaz az ápolatlan külsejű srác, akivel régebben már találkoztam. Eltűnődtem, vajon mi okozhatta a változást a megjelenésében.

Két héttel később meglepve kaptam egy SMS-t, amelyben Kurt meghívott, hogy csatlakozzak hozzá és a barátaihoz egy mozizásra. Nem tudtam magamban dűlőre jutni, hogy elmenjek-e. Egyáltalán hogyan szerezte meg a számomat? Alig ismertem a srácot, az első benyomásaim sem voltak a legjobbak, és nem tűnt úgy, mintha sok közös lenne bennünk. Vonakodva, de úgy döntöttem, hogy mindezek ellenére elmegyek.

A film után Kurt meghívott vacsorázni, én pedig csak azért mondtam igent, mert farkaséhes voltam. A vacsora azonban mindent megváltoztatott. A róla alkotott első benyomásom megváltozott, amikor rájöttem, hogy olyan ember, aki őszintén képes mosolyt csalni az arcomra és megnevettetni. Könnyen lehetett vele beszélgetni, és azonnal összebarátkoztunk.

„Mit csinálunk?”

Ahogy telt-múlt az idő, a barátságunk egyre erősebb lett, ahogy az érzéseink is. Azonban még mielőtt a kapcsolat romantikussá válhatott volna, meg kellett magamban küzdenem valamivel: Kurt nem volt egyháztag. Tudtam, hogy a templomban akarok házasságot kötni, és a gyerekeimet is az evangéliumban akarom majd nevelni. Örökkévaló családot akartam. Akkor meg minek engedném, hogy tovább fejlődjön a kapcsolatunk?

Tudtam, hogy tennem kell valamit. Az egyik este, miközben hazafelé vitt engem, rákérdeztem: „Mit csinálunk?” Közöltem vele, hogy lépjünk hátra egyet, és ne engedjük, hogy a barátságunkból valami több legyen. Elmondtam, hogy sem a saját szívemet, sem az ő szívét nem akarom összetörni azzal, hogy belemegyünk egy kapcsolatba, amelynek a vége szakítás lesz, mert én templomi házasságot akarok. Azt is elmondtam, hogy az élet nem csak rólam szól vagy rólunk, hanem mindkettőnk jövőjéről és a leendő gyermekeinkről. Hozzátettem, hogy ez nyilván őrültségnek hangzik, és hogy ezzel nagyon előreszaladok, de csak két lábbal akarok állni a földön, és mindkettőnket meg akarom kímélni a jövőbeni szívfájdalomtól.

Meghallgatott, aztán meglepetésemre ezt felelte: „Elviszlek a templomba.” Kételkedtem benne. Hogy is ígérhetne ilyesmit? Ő ismét megnyugtatott és megismételte az ígéretét, miszerint elvisz engem, és azt kérte, hogy bízzak benne.

Nem igazán tudtam, hogy mit tegyek, de valószínűleg addig az életben nem imádkoztam annyi igaz szándékkal, mint akkor. Amikor csak böjtöltem és imádkoztam, mindig az a megnyugtató érzés kerített hatalmába, hogy az irány helyes, és haladjak tovább ezen az ösvényen. A korábbi kapcsolataimmal kapcsolatban is jó érzéseim voltak, de életemben először Kurttel éreztem azt, hogy minden a helyén van – nem egyszerűen jó, hanem a legjobb érzésem volt, mint aki hazaért.

A Lélek ezen megerősítése nyomán beleegyeztem, hogy megbízom Kurtben, és folytathatjuk a kapcsolatunkat. Tudtam, hogy a dolgok ennek ellenére is kudarcot vallhatnak, de azt is tudtam, hogy ragaszkodni fogok a templomi házasság melletti elkötelezettségemhez.

Bízni az Úrban és haladni tovább

Kurt elkezdett találkozgatni a misszionáriusokkal. A leckék során megtudtam, hogy már a találkozásunk előtt több mint egy évvel elkezdett érdeklődni az egyház iránt. Azt is megtudtam, hogy szándékosan nem tett fel nekem vallási kérdéseket, mert önmaga számára akarta megtudni az igazságot, és nem akarta, hogy az irántam való érzései befolyásolják.

Megkeresztelkedett, egy évvel később pedig összeházasodtunk és egymáshoz pecsételtek bennünket az Új-zélandi Hamilton templomban. Betartotta az ígéretét és elvitt a templomba, és a szövetségei ma is közel állnak a szívéhez. Hat és fél évnyi házasság után még mindig fantasztikus, ami köztünk van. Van egy fiunk, akiért odáig vagyunk, és mindennap arra törekszünk, hogy Jézus Krisztus evangéliumáról tanítsuk őt.

Örülök, hogy nem hagytam, hogy a Kurtről alkotott első benyomásaim egyúttal az utolsók is legyenek. Nem ugyanaz az ember, akivel első alkalommal találkoztam. Örülök, hogy bíztam benne és a Léleknek a kapcsolatunkra vonatkozó iránymutatásában. És hálás vagyok, amiért önmagam és a leendő családom érdekében kiálltam amellett, amiben hiszek. Tudtam, hogy templomi pecsételésben akarok részesülni, és nem azért, mert azt „úgy helyes”, hanem mert az általunk kötött szövetségek – különösen a templomiak – egy olyan ösvényen indítanak el bennünket, amelyen növekedhet, fejlődhet és örökkévalóvá válhat a családunk. Ahogy azt Russell M. Nelson elnök olyan kifinomultan megfogalmazta: „a szabadulás egyéni ügy, a felmagasztosulás családi ügy” (Szabadulás és felmagasztosulás. Liahóna, 2008. máj. 10.).