Elkerülni az idegeskedést az örökkévaló társ keresése közben

2010-ben, az egyik lengyelországi konferencián ismertem meg Radut. Romániából jött. Egy kicsit beszélgettünk is, de mivel nem sokkal később misszióba ment, egészen egy három évvel későbbi FEF konferenciáig nem botlottunk újra egymásba. Ott már jutott időnk arra, hogy valamennyire megismerjük egymást, viszont ekkor meg az én misszióm következett egy hónappal később. Radu minden jót kívánt hozzá és azt mondta: „Majd levelezzünk.” Igazából nem hittem, hogy írni fog, de írt. A misszióm során mindvégig küldött leveleket. Ezeknek semmiféle szerelmes felhangja nem volt, viszont Radu az egyik legkedvesebb barátom lett. Odáig voltam azért, amilyen tisztelettel volt irántam és úgy általában a misszionáriusi munka iránt.

Amikor hazatértem, mindketten nagyon izgatottan vártuk, hogy rendesen megismerjük egymást – ennyi év után végre összehozzuk! Választottunk egy mindkettőnk számára megfizethető helyszínt a találkozáshoz (ez akkor Belgium volt), hogy ott együtt töltsünk egy kis időt. Beszélgettünk és beszélgettünk és még többet beszélgettünk.

Nem erőltettük a kapcsolatunkat. Arra összpontosítottunk, hogy erősödjön a barátságunk, és egyszerűen csak megismerjük egymást. Mindig nagyon jól telt együtt az idő, ugyanakkor nagyon jelentőségteljes és mélyenszántó beszélgetéseink is voltak a legfontosabb dolgokról. Ezt követően a barátságunk tovább erősödött. Szinte naponta skype-oltunk, és idővel elkezdtünk közös esti imát mondani. Aztán néhány havonta meglátogattuk egymás hazáját.

Egy idő után izgulni kezdtem, mert úgy éreztem, hogy a barátságunk kezd valami mássá alakulni. De hát ő Romániában él! Nem akartam távkapcsolatba kezdeni, mert egy kapcsolatból házasság lehet, ami azt jelentené, hogy az egyikünknek külföldre kell költöznie. Nem éreztem, hogy én készen állnék erre.

Egy nap, amikor különösen ideges voltam, Radu eszembe juttatott egy egyszerű, mégis erőteljes tantételt. Ezt mondta: „Imádkozzunk a kapcsolatunkról, és lássuk, mit érzünk.”

Nem is értettem, miért nem jutott eszembe hamarabb, hogy imádkozzak a kapcsolatunkról. De ez volt a legjobb tanács, amelyet akkor kaptam. Úgyhogy iránymutatásért imádkoztam.

Akkor nem vártam semmiféle konkrét választ, hanem úgy döntöttem, haladok tovább, és folytatom Radu jobb megismerését. Azt reméltem, hogy Mennyei Atya figyelmeztet majd, ha nem kellene folytatnom a kapcsolatunkat. Idővel azonban megkaptam a kért választ. Beszélgettem Raduról a családtagjaimmal és a barátaimmal, és minden beszélgetés megerősített engem abban, hogy a helyes irányba haladok.

Hamarosan különös felismerésre jutottam. Miután az egyik este egy újabb Skype-hívást folytattunk Raduval, ezt mondtam magamnak: „Ő tényleg a valaha volt legjobb barátom. Örökre a barátja akarok lenni!” Ekkor esett le! Egy hang a fejemben azonnal megválaszolta a saját megjegyzésemet: „Hát, akkor hozzá kell menned feleségül.” Tudtam, hogy Mennyei Atya mosolya kíséri a kapcsolatomat Raduval. Egyértelmű volt számomra, hogy ő a legjobb barátom, és hogy boldogok lehetünk együtt.

Így hát Romániába költöztem és hozzámentem Raduhoz. Korábban soha eszembe sem jutott volna, hogy Romániában fogok kikötni. De most már négy éve vagyunk házasok, és van egy csodás lányunk, Amelia.

Tudom, mire gondolsz: na, itt van még egy olyan fiatal egyedülálló felnőtt, aki egy FEF konferencián megtalálta a „lelki társát”, aztán onnantól ment minden, mint a karikacsapás. De ez nem igaz! Azért mesélem el neked ezt a történetet, hogy ne akarj megszakadni az örökkévaló társad megtalálásában, hanem hagyd inkább, hogy Isten vezesse a lépteidet.

Azért mentem azokra a FEF konferenciákra, hogy férjet találjak? Nem.

Gondoltam volna, hogy az ott megismert srácok egyikéből később a férjem lesz? Nem igazán.

Ehelyett kiiktattam azt a kényszert, hogy férjet akarjak találni, és simán csak azért mentem el ezekre a konferenciákra, hogy megismerjek másokat és barátokat szerezzek – és az elején pontosan ezt tettük Raduval.

Néha nagyon is valóságosnak érződik a nyomás, hogy a lehető leghamarabb rátaláljunk az örökkévaló társunkra. Csakhogy az örökkévaló kapcsolatokban nincs határidő. Felesleges emiatt idegeskedni. Az élet nem a házasságkötésről szól, hanem inkább arról, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, és engedjük Istennek, hogy véghezvigye a tervét az életünkben. Persze, mindannyiunknak ki kell mozdulnunk, el kell járnunk, össze kell jönnünk, új barátokat kell szereznünk, és ki kell lépnünk a kényelmi körünkből. De közben az járjon a fejünkben, hogy „jól fogom érezni magam és kiváló barátokat fogok szerezni”, ne pedig az, hogy „nyitva kell tartanom a szemem, hogy megtaláljam a »nagy őt«, máskülönben elszúrom az egész jól megtervezett életemet”!

Az egyik dolog, amit Radu már az eljegyzésünk idején mondott nekem, az volt, hogy ő ugyan rendszerint egy kicsit ideges szokott lenni az olyan lányok társaságában, akik tetszettek neki, de mellettem nem volt ilyen érzése. Azt mondta, hogy a barátságunknak köszönhetően mindig nyugodt tudott maradni, mindig önmagát tudta adni.

Szóval, keress jó embereket, akikkel körülveheted magadat, és örülj annak, ami most van. Csak mert őszintén szólva, amikor már nem idegeskedsz, és úgy döntesz, hogy egyszerűen csak barátságokat építesz, és megtanulod szeretni azt, aki és ahol vagy, akkor válik az élet sokkal élvezetesebbé.

Radu nem tökéletes, ahogy én sem. Igazából nem is kerestük a „tökéletes” személyt – egyszerűen csak önmagunkat adtuk. Azt figyeltem meg, hogy az a legvonzóbb mások számára, aki igazából vagy, és ahogy élsz. Amikor arra törekszel, hogy Jézus Krisztust kövesd, magadhoz fogsz vonzani olyanokat, akik szintén a tőlük telhető legjobban igyekeznek Őt követni.

Azt is megtanultam, hogy amint jobbá válunk, és teljes bizalmunk van abban, hogy Isten az ura mindennek, azzal meghívjuk a kezét az életünkbe – és amikor felismerjük a kezét, akkor nem kell félnünk a jövőtől. Emlékezz, mit tanított az Úr Nefinek: „És világosságotok is leszek a vadonban, és elkészítem előttetek az utat, ha úgy lészen, hogy betartjátok a parancsolataimat; tehát amennyiben betartjátok parancsolataimat, a megígért föld felé vezetlek benneteket; és tudni fogjátok, hogy én vezetlek benneteket” (1 Nefi 17:13).

Nem elvárás, hogy állandóan ostorozzuk magunkat, amiért nem teljesítettünk bizonyos elvárásokat vagy mérföldköveket az általunk megszabott időben. Mennyei Atya ideje tényleg eltér a miénktől – mert örökkévaló. Van számunkra egy terve, amely minden általunk keresett áldást valóra válthat. Amikor pedig a tőlünk telhető legjobban bízunk az Ő tervében, és kiteljesedünk, bármiféle helyzetben találjuk is magunkat, akkor találjuk meg az igazi boldogságot. Az Ő terve mindig jobb lesz, mint az, amelyet magunknak készítettünk.