Nyomtatásban nem jelenik meg
Papsági áldásra volt szüksége. Vajon képes leszek rá?
Mindig is féltem papsági áldást adni. Vajon készen fogok állni rá, ha arra kerül a sor?
Az egyik nap az édesanyámmal autóztunk hazafelé, amikor egy kerékpározó férfit láttunk közeledni egy enyhe lejtőn. A biciklis hirtelen félrekapta a kormányt, hogy kitérjen egy szembejövő teherautó elől. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat alatt a férfi az éles irányváltástól elvesztette uralmát a kerékpár felett, átrepült a kormányon, és durván beütötte a fejét az úttestbe. Azonnal félrehúzódtunk. Kétségbeesve kiszálltam a kocsiból és odarohantam hozzá. Zihált, de nem volt magánál.
Rögtön tudtam, hogy papsági áldásra van szüksége, de önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy vajon én képes leszek-e rá.
Abban a pillanatban eszembe jutottak Jeffrey R. Holland elder szavai, amelyeket még fiatal áronipapság-viselőként hallottam: „Fiatalemberek! Meg fogjátok tanulni, ha eddig nem történt volna meg, hogy az ijesztő – sőt, veszélyes – pillanatokban a hitetek és a papságotok a legeslegjobbat követeli majd meg tőletek, és a legjobbat, amit a mennyből segítségül hívhattok.
[…] Eljöhet majd a nap – sőt, biztos vagyok, hogy el fog jönni –, amikor egy váratlan helyzetben vagy az égető szükség idején, hogy úgy mondjam, be fog csapni a villám, és a ti kezetekben lesz a jövő. Legyetek készek, amikor az a nap eljön!” (vö. Szenteljétek meg magatokat! Liahóna, 2001. jan. 47., 49.).
A félelmem legyőzése
Fiatalon ezek a szavak mélyen a szívembe vésődtek és segítettek felkészülnöm arra, hogy érdemes melkisédekipapság-viselővé váljak. Azonban a papság elnyerését követően évekig nem tudtam rávenni magamat arra, hogy papsági áldást adjak másoknak, aminek a legfőbb oka a félelem volt.
Féltem, hogy nem vagyok rá érdemes, vagy valamit rosszul mondok. Ez a félelem meggátolt annak a papsági felhatalmazásnak a használatában, melyet azért bíztak rám, hogy a menny hatalmait szólítva megáldjak másokat. Legbelül azonban tudtam, hogy ha fel szeretném magasztalni a papságomat, az érzéseimnek meg kell változniuk. Le kellett győznöm a félelmeimet és a bizonytalanságaimat azzal kapcsolatban, hogy Isten hatalmát mások megáldására használjam.
Hitet gyakorolva az Úrban és a szolgái sugalmazott tanácsai szerint cselekedve még jobban az Ő tanításaihoz igazítottam az életemet. Rászántam az időt, hogy mindennap kiöntsem imában a szívemet, és a szentírások tanulmányozásakor azért imádkoztam, hogy erősebbé váljak lelkileg. Bárkivel megosztottam egy-egy szentírásverset, aki csak olvasás közben eszembe jutott. Hallgattam az általános konferenciai beszédeket. Megosztottam másokkal az evangéliumról való bizonyságomat. És böjtöltem is, amikor több erőre volt szükségem.
Miközben ezeket az alapvető útmutatásokat követtem, eltökélten arra, hogy az akaratomat Istenéhez igazítsam, jobban éreztem a Szentlelket, fokozódtak a lelki képességeim, és megerősödött a menny hatalmaival való kapcsolatom. Végül aztán elég bátorságom volt ahhoz, hogy vigasztaló és útmutató áldást adjak.
Emlékszem, eleinte ideges voltam, és aggódtam, hogy mit fogok mondani. Ahogy azonban elárasztott a Lélek, elmúlt a félelmem, az aggodalmam helyét pedig pont azok a szavak vették át, amelyeket mondanom kellett. Annyira tökéletes érzés volt, mintha mindaddig hiányzott volna egy darab belőlem.
Azóta már megszámlálhatatlanul sokszor kértek meg áldásra, és én nagyon szeretem adni őket! Minden egyes alkalommal, amikor az Úr áldását adom az Ő gyermekeire, hatalmas áldásokban van részem. A papsági áldás tényleg mindenkinek áldást jelent, aki csak részt vesz benne.
Az Úr hatalmát szólítottam, amikor tényleg számított
Pont, ahogy Holland elder megjövendölte, aznap az úton lecsapott a villám egy váratlanul megsérült kerékpáros képében. Ha a megelőző években nem dolgoztam volna azon az Úrral, hogy biztonságosabb körülmények között leküzdjem az áldások adásával kapcsolatos félelmeimet, akkor mindketten tehetetlenek lettünk volna ebben az akár életveszélyesnek is bizonyulható helyzetben. De így az Úr vezetésével és megerősítésével letérdeltem a férfi mellé, és halkan azokat a szavakat suttogtam, melyek elmondására késztetést éreztem a megáldása közben.
Amint befejeztem, felnéztem, és egy seriffhelyettes állt mellettem. Kiderült, hogy mindvégig mögöttünk haladt, és már ki is hívta a mentőt. A sérült férfi azonban hamar magához tért; állította, hogy jól van, és eltekert a biciklijén, épp mielőtt a mentő odaért. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem minden papsági áldás hoz ilyen azonnali eredményt, ez az élmény feledhetetlen maradt számomra. Nagyon hálás vagyok, hogy amikor eljött az idő, én készen álltam!