Mit tanított nekem a lányom fogyatékossága az irgalomról?

A második lányom, Caroline, sürgősségi császármetszéssel jött világra. Egy megmagyarázhatatlan vérveszteség oda vezetett, hogy nem jutott elég oxigén az agyába, amely így súlyosan károsodott.

Tizenöt évvel később Caroline továbbra is egy három hónapos csecsemő fejlődési szintjén van megrekedve. Nem képes járni, kúszni vagy átfordulni. Nem képes beszélni, és nem tudjuk biztosan, hogy mennyit ért meg.

A jó hír az, hogy Caroline imádnivaló. Az ő mosolya a legszélesebb, a nevetése a legszebb. Nagyon szereti érezni az öleléseket és a puszikat, a hűvös szelet az arcán, és az autópálya zajcsíkjait. Aranyos, halk „ááh” hangokat és igazán hangos „ÁÁH” hangokat hallat – gyakran az éjszaka közepén.

Amikor Caroline ötéves volt, egy időben sok éjszakán át folyamatosan felébredt hajnali 2 és 3 között. Az egyik éjszaka, ez után a kéretlen ébresztő után ezt írtam:

Ahogy az előbb kicseréltem a pelenkáját, szórakozottan az egyik [elemis] éneket énekeltem, amelyről Lizzy (a másik lányunk) kijelentette, hogy ezentúl minden este ezt fogjuk énekelni lefekvéskor. […] „Nagy áldás a család. Segít azzá válnunk, mit Isten elvár.” Lenéztem Caroline-ra, és hirtelen tudatosultak bennem ezek a szavak.

Isten azért adott nekem családot – benne ezzel a hajnali kettőre állított „vekkerrel” –, hogy segítsen azzá válnom, akivé szeretné, hogy váljak. […] „A családunk oly drága, jó Atyánk ajándéka” – mondja a refrén.

Azon az éjjelen egy rövid időre áldott, bensőséges kapcsolatot éreztem Istennel; megerősítést arról, hogy Ő, ott, abban a pillanatban személyesen gondol rám és Caroline-ra és a családunkra. Szeret bennünket. És Ő, az én Atyám bátorítást adott nekem azzal, hogy megtanította nekem, miért szembesülünk ilyen kihívásokkal: ez „segít azzá válnunk, mit Isten elvár”.

Caroline istentiszteleten is gyakran hallat harsány „AAH” hangokat. Amikor különösképpen szomorú és hangos, akkor a feleségem vagy én kitoljuk az előtérbe, ahol a kerekesszékében tologatjuk, mert a mozgatás megnyugtatja.

Az egyik vasárnap egy kifejezetten szomorú Caroline-t tolva érkeztem istentiszteletre, és azt gondoltam, hogy talán csak az úrvacsora idejére maradunk. Miközben az előtérben sétálgattam, és Caroline továbbra is szomorú maradt, már abban is kételkedni kezdtem, hogy az úrvacsoráig kihúzzuk. A megnyugtatására irányuló összes erőfeszítésem hiábavalónak tűnt.

Aztán elkezdődött az úrvacsorai himnusz. Közel hajoltam Caroline-hoz és énekelni kezdtem neki. Elcsendesedett és figyelt. Az aznapi úrvacsorai himnusz a Reverently and Meekly Now [Most áhítattal és alázatosan] (Hymns, no. 185) volt, amely úgy van megírva, mintha maga a Szabadító énekelné. Bevallom, Caroline-ra figyeltem, nem a himnuszra – amíg el nem értünk a negyedik versszakig, amikor is azon kaptam magam, hogy e szavakat éneklem a lányomnak:

Belenéztem Caroline nagy kék szemébe, és mélyen átéreztem e szavak gyengéd, személyes igazságát. Jézus Krisztus, a világ Megváltója szereti Caroline-t – olyan szerettel, amely „el nem fogy”. Amikor szomorú vagy fáj valamije, amikor a szülei tanácstalanok, és képtelenek megvigasztalni őt, van Valaki, aki az ő Örök Barátja, aki tudja, hogy mit érez és hogyan segítse meg őt.

A családunkban nemrégiben a hajammal kapcsolatban élcelődtünk – pontosabban annak hiányáról, mivelhogy kopasz vagyok. Arról győzködtem őket, hogy a feltámadáskor fel sem fognak ismerni a göndör fürtjeimmel.

Lizzy habozás nélkül rávágta: „Szerintem túlságosan el leszünk foglalva azzal, hogy Caroline csacsog.”

Ezen mind nevettünk, ugyanakkor engem meg is érintett a szavaiban rejlő mélyreható igazság: a Nagy Megváltónkon keresztül elérhető szabadítás mindent magában foglal, beleértve a hajamat és Caroline agykárosodását, és emellett minden mást is. Jézus Krisztus irgalma bámulatos; gyógyító hatalma nem ismer határokat.

Caroline örökkévaló mivoltát nem a halandóságbeli fogyatékossága határozza meg: Jézus Krisztusnak köszönhetően gyönyörűséges és dicsőséges jövő vár rá.