Mit tegyek, ha nem állíthatom, hogy „tudom”?

Kép

fiatal férfi az erdőben előretekint

Az én bizonyságom két részből áll: olyan dolgok, amelyekről tudom, hogy igazak, és olyanok, amelyekről hiszem, hogy igazak.

Tudni és hinni: mindkét szót használom, amikor megosztom a bizonyságomat.

Ezek a szavak nagyon fontosak számomra – nemcsak azért, mert ez a változatos nyelvhasználat hűen tükrözi a hitemet, hanem azért is, mert arra emlékeztet, hogy nincs szükségem tökéletes tudásra minden egyes tanról, vagy tökéletes válaszra minden egyes egyháztörténeti kérdésre ahhoz, hogy vallást tegyek a Jézus Krisztus visszaállított evangéliumába vetett hitemről.

Mindenki számára van hely az egyházban, a bizonyságuk erejétől függetlenül. Ennek ellenére néhányan az egyházban hajlamosak vagyunk mások bizonyságához hasonlítani a sajátunkat – különösen, amikor olyan kérdésekkel vagy kételyekkel küszködünk, amelyekről mások meggyőződéssel tesznek bizonyságot. Néha, amikor azt hallom, hogy a szószéknél álló egyháztagok kijelentik valamiről, miszerint tudják, hogy az igaz, olyankor elgondolkozom a saját bizonyságomon – illetve általában a bizonyságokról.

Mit tegyek, ha nem állíthatom, hogy „ tudom”?

Mi van, ha kérdéseim, sőt kételyeim vannak az evangélium bizonyos szempontjait illetően?

Van számomra hely az egyházban?

Egy újszövetségi történet rendkívüli bizonyosságot ad nekem arról, hogy az evangélium áldásai mindazok számára elérhetőek, akik Jézus Krisztusba vetik a hitüket. Egy férfi Jézushoz vitte a beteg gyermekét, és így kérlelte: „ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk”.

Jézus azt felelte: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.”

A férfi pedig egy különös választ adott, mely arról tanúskodott, hogy a hitével együtt egy bizonyos mértékű hitetlenség is élt benne: „A gyermek atyja pedig azonnal kiáltván, könnyhullatással monda: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.”

Ezután pedig Jézus meggyógyította a gyermeket. (Lásd Márk 9:14–27.)

Jézus nem követelt a férfitól tökéletes tudást, mielőtt csodát tett volna. Sőt, még megingathatatlan hithez sem ragaszkodott. A férfi, aki gyermeke számára a Szabadító gyógyító érintéséért esedezett, kifejezte a hitét, és ahol az hiányos volt, a hit iránti vágyát.

És ez elegendő volt Jézusnak.

Ez a lecke mindnyájunkra vonatkozik, akik napjainkban Krisztus gyógyító hatalmát keressük az életünkben. Miként az újkori próféták és apostolok emlékeztettek minket, a hit utáni vágyakozás kezdésnek jó lesz.¹ Igen, a bizonyságunk megerősítésére törekszünk; célunk az olyan erős hit, amely tökéletes tudássá növi ki magát (lásd Alma 32:21–22, 26–34). Addig is azonban a remény, miszerint Jézus Krisztus evangéliumának ígéretei igazak, valamint az abba vetett hit utáni vágyakozás, hogy az evangélium visszaállíttatott a földre újkori próféták által, elegendőek ahhoz, hogy hittel haladjuk előre.

Tehát mit tehetsz akkor, ha úgy érzed, nem állíthatod, hogy „tudom”? Biztos lehetsz abban, hogy van számodra hely Jézus Krisztus egyházában. Magabiztosan kifejezésre juttathatod a bizonyságodat azt illetően, amiről hiszed, hogy igaz – sőt, azt illetően is, amiről reméled, hogy igaz –, miközben az evangélium összes áldásában részesülsz. Mindannyian rendszeresen szólíthatjuk imában Istent, azt mondva, hogy „légy segítségül az én hitetlenségemnek”, és tanúi lehetünk annak, ahogy a Ő szeretete beárad az életünkbe, valamint az Ő csodái feltárulnak.