Gordon B. Hinckley élete és szolgálata

Amikor Gordon Bitner Hinckley 1910. június 23-án megszületett, édesanyja első gyermeke volt, azonban nyolc idősebb testvér köszöntötte őt a családban. Gordon édesapja, Bryant Stringham Hinckley, az első felesége, Christine halála után vette feleségül Ada Bitnert. Adának és Bryantnak még négy gyermeke született Gordon után, és szeretettel nevelték fel nagy családjukat, nem téve különbséget testvérek és féltestvérek között. Gordon már egészen korán megtanulta értékelni a családját.

Gordont a keresztneve és a középső neve is nemes örökségére emlékeztette. Hinckley ágon az ősei között olyan pilgrimek, vagyis zarándokok is voltak, akik a korai időkben jöttek erre a földre, melyből később az Amerikai Egyesült Államok lett. Voltak, akiket az 1600-as években keresztény hitelveik miatt száműztek ide. Mások a Mayflower, az egyik első olyan hajó utasai között voltak 1620-ban, mely kivándorlókat szállított Európából Észak-Amerikába. Két évszázaddal később Gordon apai nagyapja, Ira Nathaniel Hinckley a korai utolsó napi szent úttörők közé tartozott. 1843-ban az éppen árvaságra jutott, 14 éves Ira az illinois-i Nauvooban csatlakozott az egyházhoz, miután hallotta, amint Joseph és Hyrum Smith prédikál. Gordon dédmamája, Anna Barr Musser Bitner Starr, szintén úttörő volt. Fia, Breneman Barr Bitner, Gordon anyai nagyapja később azt mondta 1849-ben megtett útjukról a Sóstó-völgybe: „[11 évesen] két pár ökör húzta, súlyosan megrakott szekeret hajtottam át sivatagok, folyók és hegyek forróságán és hidegén át ebbe a völgybe.”⁷

Bryant Hinckley gyakran emlékeztette gyermekeit és unokáit gazdag örökségükre. Egyszer ezt mondta a Mayflower pilgrimjeinek veszélyes útjáról és a megérkezésüket követő hosszú, kemény télről: „Amikor a Mayflower tavasszal készen állt a hazaútra, csak 49 túlélő maradt [a 102 utasból]. De senki nem ment vissza [Angliába]. Ez a lelkület bennetek is születésetek óta ott van – annak lelkülete, hogy soha nem fordulunk vissza.”⁸ Gordon hű maradt ehhez az alapelvhez, és olyan lehetőségeket kapott a tanulásra, a szolgálatra és a bizonyságtételre, amelyeket azelőtt el sem tudott volna képzelni.

Kisgyermekként Gordon Hinckley nem az az energikus, robusztus személyiség volt, akit később az emberek megismertek benne. „Cingár, törékeny fiú” volt, könnyen megbetegedett.⁹ Amikor a kétéves Gordon „elkapta a szamárköhögés egy súlyos változatát, …egy orvos azt mondta Adának, hogy az egyetlen gyógymód a tiszta, vidéki levegő. Bryant erre vásárolt egy bő két hektáros tanyát, …és épített egy kis nyaralót.”¹⁰ A tanya, mely a Sóstó-völgyben található East Mill Creek nevezetű területen volt, az egész család számára áldásnak bizonyult. A gyermekek teret kaptak a barangoláshoz és a játékhoz, a közös munka pedig értékes tanulságokkal szolgált számukra.

Ada és Bryant Hinckley derűlátó, szorgalmas szülők voltak, akik lehetőséget adtak gyermekeiknek a fejlődésre és a sikerre. Már akkor elkezdtek családi estet tartani, amikor a program 1915-ben bevezetésre került. Olvastak esti mesét, gyakran a szentírásokból. Otthonuk egyik szobáját könyvtárnak rendezték be, ahol a gyerekek jó könyveket olvashattak. Azzal buzdították fegyelemre a gyermekeiket, hogy biztatták őket, és elvárták tőlük, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek.

Szülei hitének állandó hatása táplálta a felnövekvő Gordon egyre gyarapodó hitét. Aztán egy napon olyan élményben volt része, mely segített megalapozni bizonyságát Joseph Smith prófétáról:

„Gyermekkoromban, tizenkét évesen édesapám elvitt engem annak a cöveknek a papsági gyűlésére, melyben laktunk. Én a hátsó sorban ültem, míg ő cövekelnökként az emelvényen. A gyűlés kezdetén, mely az első ilyesfajta gyűlés volt, melyen valaha is részt vettem, felállt három- vagy négyszáz ember. Hátterük és foglalkozásuk nagyon különböző volt, azonban mindannyiuk szívében ott volt ugyanaz a meggyőződés, melyből adódóan együtt énekelték e nagyszerű szavakat:

Valami történt bennem ama hittel teli férfiak éneke hallatán. Gyermeki szívembe meggyőződés költözött arról – a Szent Lélek tette oda –, hogy Joseph Smith valóban a Mindenható prófétája volt.”¹¹

Kép

young Gordon B. Hinckley

Gyermekkorában Gordon először még nem élvezte az iskolát, mert jobban szeretett kint lenni, mintsem az osztályterem falai közt és padjaiban. Viszont ahogy egyre érettebbé vált, éppen annyira megtanulta értékelni a könyveket, az iskolát, valamint az otthoni könyvtárat, mint kisfiúként a mezőket, melyeken mezítláb szaladgálhatott. 1928-ban érettségizett, és ugyanebben az évben elkezdte tanulmányait a Utah Egyetemen.

Ez a négy egyetemi év szinte leküzdhetetlen kihívásokat támasztott. 1929-ben összeomlott az Amerikai Egyesült Államok értéktőzsdéje, és az országon, valamint a világon átsöpört a nagy gazdasági világválság. Salt Lake Cityben 35 százalék körül volt a munkanélküliség, de Gordon szerencsés volt, mert karbantartó munkásként dolgozva tudta fizetni a tandíját és az iskolai felszerelését. Bryant, aki az egyház tulajdonában álló Deseret Gym ügyvezetőjeként dolgozott, lecsökkentette a saját fizetését azért, hogy a többi alkalmazottnak is megmaradhasson az állása.¹²

A pénzügyi feszültségek tetőzéseként kiderült, hogy Gordon édesanyja rákos. 1930-ban halt meg, 50 éves korában, amikor Gordon 20 éves volt. Gordon saját elmondása szerint édesanyja halálával „mély és fájdalmas” sebek jártak.¹³ Ez a személyes megpróbáltatás, világi elképzelésekkel és a kor cinizmusával párosulva nehéz kérdések feltevésére késztették őt. „A rettenetes csüggedés időszaka volt ez – idézte fel Gordon –, és ez nagyon érződött az egyetem környékén. Én is éreztem. Elkezdtem megkérdőjelezni bizonyos dolgokat, talán némiképp még a szüleim hitét is. Ez nem szokatlan az egyetemi diákoknál, de ebben az időszakban a légkör is különösen feszült volt.”¹⁴

Gordon felmerülő kérdései nyugtalanítók voltak, de nem rendítették meg a hitét. „Támaszkodhattam a szeretet azon alapjára, melyet nagyszerű szülők, jó család, csodálatos püspök, odaadó és hithű oktatók, valamint azok a szentírások építettek ki, melyeket olvashattam és átgondolhattam” – idézte fel. Ennek az időszaknak az őt és kortársait érintő kihívásairól azt mondta: „Bár fiatalon sok mindent még nem nagyon értettünk, a szívünkben ott volt valami Isten és nagyszerű munkája szeretetéből, mely átemelt minket a kételyeinken és a félelmeinken. Szerettük az Urat, és szerettük a jó és tiszteletre méltó barátokat. Ebből a szeretetből hatalmas erőt merítettünk.”¹⁵

Gordon 1932-ben diplomázott a Utah Egyetemen, a fő szakja az angol volt, a mellékszakja pedig az ősi nyelvek. Egy évvel később válaszúthoz ért. Szeretett volna továbbtanulni, hogy újságíró lehessen. A válság ellenére is összegyűjtött némi pénzt, hogy fizetni tudja az iskoláit. Azt is fontolgatta, hogy megházasodik. Ő és Marjorie Pay, az utca másik oldalán lakó fiatal hölgy, egyre inkább megkedvelték egymást.

Aztán nem sokkal a 23. születésnapja előtt Gordon találkozott a püspökével, John C. Duncannel, aki megkérdezte tőle, hogy gondolt-e már arra, hogy missziót szolgáljon. Gordon számára ez „meghökkentő javaslat” volt,¹⁶ mert a válság alatt nagyon kevés fiatalember kapott elhívást misszióba. A családoknak egyszerűen nem voltak forrásaik ahhoz, hogy támogassák őket.

Gordon azt mondta Duncan püspöknek, hogy ő hajlandó a szolgálatra, de aggódik amiatt, hogy a családja hogy oldja meg ezt anyagilag. Aggodalmát növelte, amikor megtudta, hogy csődbe ment a bank, ahol a félretett pénzét tartotta. „Mindazonáltal – mondta – emlékszem, hogy apám azt mondta: »Minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy meglegyen, amire szükséged van«, és a testvéremmel együtt elkötelezték magukat a misszióm támogatása mellett. Ebben az időben jutott tudomásunkra egy édesanyám által vezetett takarékszámla, melyen az élelmiszer- és egyéb vásárlásain megtakarított pénzt tartotta. Úgy tűnt, hogy ezzel a kis segítséggel el tudok menni a missziómba.” Édesanyja pénzét szentnek tartotta. „Becsülettel vigyáztam rá” – mondta.¹⁷ Arra kapott elhívást, hogy az Európai Misszióban szolgáljon.

Bryant Hinckley érezte, hogy fia még mindig aggódik, készített tehát neki egy egyszerű emlékeztetőt az erő igazi forrásáról. „Amikor misszióba mentem – mondta később Gordon –, jó apám adott nekem egy lapot, melyre néhány szó volt írva…: »Ne félj, csak higyj« (Márk 5:36).”¹⁸ Ezek az egyszerű szavak arra késztették Gordon B. Hinckley eldert, hogy hithű, becsületes missziót szolgáljon, különösen akkor, amikor jó néhány héttel később még hat szó társult hozzájuk édesapja tollából.

Ez a további hat szó a mély elkeseredés időszakában érkezett, mely 1933. június 29-én vette kezdetét, azon a napon, amikor Hinckley elder megérkezett az angliai Prestonba. Amikor a lakásához ért, a társa tájékoztatta őt, hogy aznap este beszédet mondanak a város főterén. „Nem én vagyok a te embered” – felelte Hinckley elder, azonban pár órával később már azon vette észre magát, hogy érdektelen szemlélődőknek énekel és beszél egy emelvényről.¹⁹

Hinckley elder felfedezte, hogy sokan egyáltalán nem hajlandóak meghallgatni a visszaállított evangélium üzenetét. A pénz-ügyi világválság által kiváltott szegénység mintha beleivódott volna az emberek lelkébe, akik lökdösték őt a villamoson, és ő nem sok mindent talált, ami vonzotta volna bennük. Ráadásul testileg is pocsékul érezte magát. Így emlékezett vissza erre: „Angliában június végén, július elején van a fűfélék beporzási időszaka, és én pontosan ekkor érkeztem.”²⁰ Ez kiváltotta az allergiáját, melytől minden sokkal rosszabbnak tűnt. Hiányzott a családja. Hiányzott neki Marjorie. Hiányzott az, amit a hazájában megszokott. A munka is frusztrálta. Neki és misszionáriustársainak csak kevés lehetőségük volt érdeklődők tanítására, bár minden vasárnap tanítottak és beszédeket mondtak a kis gyülekezetekben.

Úgy érezve, hogy csak pocsékolja az idejét és a családja pénzét, Hinckley elder levelet írt az édesapjának, és kifejtette szerencsétlen helyzetét. Bryant Hinckley olyan tanáccsal válaszolt, melyet fia aztán egész életében megfogadott. „Kedves Gordon! – írta – Megkaptam a legutóbbi leveledet. Mindössze egy javaslatom van.” És itt következett az a hat szó, mely nyomatékosította a már korábban leírtakat: „Feledkezz meg magadról, és menj dolgozni!”²¹ Ez a tanács visszhangjaként szolgált egy olyan résznek a szentírásokban, melyet aznap korábban olvasott társával Hinckley elder: „Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt” (Márk 8:35).

Édesapja levelével a kezében az ifjú Hinckley elder letérdelt és megfogadta, hogy az Úrnak adja magát. A hatás majdnem azonnali volt. „Az egész világ megváltozott – mondta. – Felszállt a köd. Életemben felragyogott a napfény. Már más is érdekelt. Észrevettem ennek az országnak a szépségét. Megláttam, mily nagyszerűek az emberek. Kezdtem otthon érezni magam ezen a csodálatos földön.”²²

Kép

Elder Gordon B. Hinckley

E napokra visszaemlékezve Gordon azt is kifejtette, hogy az édesanyjától is segítséget kapott. Érezte az ő vigasztaló jelenlétét, különösen a sötét és csüggesztő időszakokban. „Megpróbáltam, és azóta is próbálom úgy élni az életemet és úgy végezni a kötelességemet, hogy az tiszteletre méltóvá tegye a nevét – mondta. – Fájdalmas volt annak gondolata, hogy esetleg nem felelek meg édesanyám elvárásainak, és ez olyan fegyelem gyakorlását tette lehetővé számomra, melynek egyébként esetleg híján lettem volna.”²³

Céltudatos, buzgó misszionáriussá vált. Missziója első nyolc hónapjának feljegyzéseiből kiderül, hogy bár senkit nem keresztelt meg, kiosztott 8785 füzetet, bő 440 órát töltött az egyháztagokkal, részt vett 191 gyűlésen, 220 evangéliumi beszélgetést folytatott, és konfirmált egy személyt.²⁴

1934 márciusában Hinckley elnök Prestonból Londonba került, ahol a Brit és Európai Missziók felett elnöklő, a Tizenkét Apostol Kvórumához tartozó Joseph F. Merrill elder segéde lett.²⁵ Missziója hátralevő részét itt töltötte, napközben az irodában dolgozott, esténként pedig az evangéliumot tanította. Nem volt sok megtért keresztelő, de Bryant és Ada Hinckley fiának szívében már lángra kapott a megtérés szikrája.

Amikor Gordon visszatért a missziójából, azt mondta: „Soha többé nem akarok utazni. Jártam már olyan messze, amennyire csak valaha is el akarnék menni.”²⁶ Két misszionárius társával hazafelé bejárták Európát és az Amerikai Egyesült Államokat – ez akkoriban szokás volt –, és elfáradt. Amikor a családja nem sokkal később nyaralni ment, ő otthon maradt. Kimerültsége ellenére némi megelégedettséget érzett, amikor visszagondolt az utazásaira, mert úgy érezte, hogy látta beteljesedni a pátriárkai áldása egy részét. Sok évvel később azt mondta:

„Gyermekként kaptam pátriárkai áldást. Ebben az áldásban az állt, hogy az igazságról bizonyságot tevő hangommal szólok majd a föld nemzeteihez. Hosszú ideig munkálkodtam Londonban, és sokszor bizonyságomat tettem ott. [Elmentünk Amszterdamba], ahol egy gyűlésen lehetőségem nyílt néhány szót szólni és bizonyságot tenni. Aztán elmentünk Berlinbe, ahol hasonló lehetőség várt. Aztán elmentünk Párizsba, ahol hasonló lehetőség várt. Aztán elmentünk az Amerikai Egyesült Államok fővárosába, Washingtonba, ahol az egyik vasárnap hasonló lehetőség várt. Amikor hazaértem, fáradt voltam. […] Azt mondtam: »…teljesítettem áldásomnak [ezt a] részét. Szóltam az emberekhez a világ nagy fővárosaiban…« És tényleg így is éreztem.”²⁷

Mielőtt Gordon teljesítettnek vehette volna a misszióját, el kellett végeznie még egy megbízást. Joseph F. Merrill elder arra kérte őt, hogy kérjen időpontot az egyház Első Elnökségénél, és tegyen nekik jelentést a Brit és Európai Missziók szükségleteiről. 1935. augusztus 20-ának reggelén, szűk egy hónappal hazatérte után Gordont bevezették az Egyházi Adminisztrációs Épület tanácstermébe. Kezet fogott az Első Elnökség minden egyes tagjával: Heber J. Grant, ifj. J. Reuben Clark és David O. McKay elnökkel, és hirtelen túl nagynak érezte a kapott feladatot. Grant elnök így szólt: „Hinckley testvér, tizenöt percet kapsz rá, hogy elmondd nekünk, mit szeretne tudatni velünk Merrill elder.”²⁸

A következő tizenöt percben a nemrég visszatért misszionárius eléjük tárta Merill elder aggodalmait, hogy a misszionáriusoknak jobb nyomtatott anyagokra van szükségük a munkájukhoz. Erre Grant elnök és tanácsosai kérdést kérdésre halmoztak, és a gyűlés végül egy órával tovább tartott, mint tervezték.

A gyűlésről hazafelé Gordon nem is gondolta volna, hogy milyen hatással lesz életére ez a 75 perc. Két nappal később felhívta őt McKay elnök, és állást ajánlott neki, hogy legyen az újonnan alakuló Egyházi Rádió-, Tájékoztatási- és Misszionáriusi Kiadványok Bizottság végrehajtó titkára. Ez a bizottság, mely a Tizenkettek Kvórumának hat tagját foglalta magában, kapta feladatul azoknak a szükségleteknek a kielégítését, melyeket Gordon az Első Elnökséggel tartott gyűlésen felvázolt.²⁹

Kép

Gordon B. Hinckley

Gordon újra feladta a diploma utáni képzésre és az újságírói karrierre vonatkozó terveit. Munkához látott: szövegkönyveket írt rádióműsorokhoz és diafilmekhez, füzeteket írt a misszionáriusok számára, szakmai kapcsolatokat alakított ki a média úttörőivel, valamint kutatott és írt az egyház történetéről. Hozzájárult az egyháztagok hitének építését és az egyházon kívüli emberekkel való kapcsolattartást célzó üzenetek létrejöttéhez. Egy barátja egyszer levélben megdicsérte őt egy rádiós szövegkönyv kapcsán, és megkérdezte tőle, honnan van ilyen tehetsége az íráshoz és a beszédhez. Gordon azt válaszolta:

„Ha van tehetségem a beszédhez vagy az íráshoz, akkor azért rendkívül hálás vagyok Mennyei Atyámnak. Szerintem ebből nagyon kevés velem született tehetség, inkább minden, amit tudok, azon lehetőségek által jött, melyek megnyíltak előttem.”³⁰

Gordon bizottsági munkája pallérozta az írói képességeit. Arra is értékes lehetőséget adott, hogy apostoloktól és prófétáktól tanuljon. Gordon látta, hogy a Tizenkettek hat tagja hogyan fontolja meg a döntéseket és hogyan tanítják egymást, jobban megértette ezen egymástól nagyon is különböző emberek szent elhívását, és a közös tanácskozásukat kísérő kinyilatkoztatási folyamatot.

A bizottság elnöke Stephen L. Richards elder volt, aki később első tanácsosként szolgált az Első Elnökségben. Gordon így jellemezte őt: „Megfontolt, körültekintő és bölcs. Soha nem kapkodja el, inkább óvatosan körülnéz, mielőtt lépne. Megtanultam, hogy legjobb óvatosan lépni előre ebben a munkában, mert a meghozott döntésnek szerteágazó, sok ember életét érintő hatásai vannak.”³¹

A bizottság öt másik tagja Melvin J. Ballard, John A. Widtsoe, Charles A. Callis, Alonzo A. Hinckley (Gordon nagybátyja) és Albert E. Bowen elder volt. Róluk azt mondta Gordon:

„Nagyon jól kijöttem ezekkel a nagyszerű emberekkel, akik nagyon kedvesek voltak hozzám. De azt is megtanultam, hogy ők is csak emberek. Voltak gyengeségeik és gondjaik, de ez nem zavart. Tulajdonképpen még jobban becsültem őket azért, mert láttam a halandón felülemelkedő isteni részt, vagy legalábbis azt, hogy annak a hatalmas törekvésnek szentelik magukat, mely első helyen áll az életükben. Láttam az életükben működő sugalmazást. Nem volt kétségem prófétai elhívásuk vagy annak ténye felől, hogy az Úr szól és cselekszik általuk. Láttam az emberi oldalukat, a gyarlóságaikat – mindannyiuknak volt ezekből néhány. Azonban hitük és az Úr iránti szeretetük mindenen átívelő erejét is láttam, és azt, hogy teljes mértékben hűek a munkához és a beléjük fektetett bizalomhoz.”³²

Természetesen Gordonnak nem csak a munkán járt az esze. Angliából visszatérve tovább udvarolt Marjorie Paynek. Távozása Marjorie számára is nehéz volt, nem csak neki. „Bármennyire izgatott is voltam amiatt, hogy missziót szolgálhat – mondta Marjorie később –, soha nem fogom elfelejteni, milyen ürességet és magányt éreztem, amikor az a vonat kifutott az állomásról.”³³

1929 őszén, négy évvel azelőtt, hogy Gordon Angliába ment volna, Marjorie felvett néhány órát a Utah Egyetemen, de aztán megtudta hogy édesapja a nagy gazdasági világválság miatt elvesztette az állását. Azonnal törölte az óráit, és titkárnőként helyezkedett el, hogy segítsen eltartani a szüleit és öt fiatalabb testvérét. Ez az erőfeszítése még akkor is folyamatban volt, amikor Gordon 1935-ben hazatért a missziójából. Később aztán már nem volt lehetősége az iskolai továbbtanulásra, de elhatározta, hogy a tanulást nem hagyja abba, így hát olvasással képezte magát.

Marjorie vidám természete, munkamorálja és az evangélium iránti mély elkötelezettsége megszerettette őt Gordonnal, akinek a jósága és a hite pedig őrá tett jó benyomást. „A házasságunk közeledtével – mondta –, teljesen biztos voltam benne, hogy Gordon szeret. Azonban azt is tudtam, hogy soha nem leszek számára én az első. Tudtam, hogy csak a második leszek az életében, és hogy az Úr lesz az első. És ez rendben is volt így.” Így folytatta: „Úgy véltem, hogy ha valaki érti az evangéliumot és ittlétünk célját, akkor olyan férjet akar, aki az Urat teszi az első helyre. Biztonságban éreztem magam annak tudatában, hogy ő ilyen ember.”³⁴

Gordon és Marjorie 1937. április 29-én házasodtak össze a Salt Lake templomban, és Hinckley-ék nyaralójába költöztek East Mill Creekben. Felállítottak benne egy kályhát, tettek még néhány szükséges átalakítást ahhoz, hogy egész évben lakható legyen, gondozták a gyümölcsöst és a kertet, és egy szomszédos telken elkezdték felépíteni saját otthonukat. Így az a vidék, melyet Gordon gyermekkora nyarain oly nagyon szeretett, vált azzá a hellyé, ahol Marjorie-vel otthont teremtettek és felnevelték gyermekeiket: Kathleent, Richardot, Virginiát, Clarkot és Jane-t.

Kép

Marjorie Pay

Gordon és Marjorie a szeretet, a kölcsönös tisztelet, a kemény munka és az evangélium szerinti élet otthonát hozták létre. A napi családi ima olyan ablakkal szolgált a gyermekek számára, melyen keresztül láthatták szüleik hitét és szeretetét. Amikor együtt imádkozott a család, a gyermekek is érezték Mennyei Atyjuk közelségét.

A Hinckley-otthon olyan hely volt, ahol kevés volt a szabály, ám nagyok az elvárások. Marjorie azt mondta, hogy vannak dolgok, melyek miatt nem érdemes harcolni. Azt mondta arról a szülői hozzáállásról, melyet a férjével közösen tanúsítottak: „Megtanultam, hogy meg kell bíznom a gyermekeimben, így hát megpróbáltam soha nem mondani nemet akkor, ha módomban állt igent mondani. A gyerekek felnevelése idején mindig csak túl kellett élnünk az adott napot, és közben egy kicsit szórakoztunk is. Láttam, hogy úgysem tudok minden döntést meghozni a gyermekeim helyett, ezért megpróbáltam nem is aggódni minden kis dolog miatt.”³⁵ Szüleik bizalmából adódóan a gyermekek megbecsültnek érezték magukat, tapasztalatokat és önbizalmat nyertek. És amikor a válasz nemleges volt, a gyermekek megértették, hogy nem önkényes tiltásról van szó.

A Hinckley-otthon a nevetésnek is bővében volt. Marjorie egyszer azt mondta: „Az életen csak úgy juthatunk át, ha átnevetjük vagy átsírjuk magunkat. Vagy nevetni kell, vagy sírni. Én inkább nevetni szeretek. A sírástól megfájdul a fejem.”³⁶ Mivel a szüleik képesek voltak nevetni magukon és megtalálni a mindennapi élet humorát, a gyermekek örömteli menedéknek tartották az otthonukat.

Az egyházi szolgálat mindig is része volt Gordon és Marjorie életének. Gordon a cövek Vasárnapi Iskola főfelügyelőjeként szolgált, majd elhívták a Vasárnapi Iskola általános testületébe, ahol kilenc éven keresztül szolgált. Később szolgált tanácsosként a cövekelnökségben, majd cövekelnökként, miközben Marjorie szolgált az Elemiben, a Fiatal Nőknél és a Segítőegyletben. Gyermekeik örömteli kiváltságnak látták az egyházi szolgálatot, és ez olyan példát állított eléjük, melyet felnőtt életében mindegyikük követett.

Marjorie és Gordon házasságának első hat évében Gordon továbbra is az Egyházi Rádió-, Tájékoztatási- és Misszionáriusi Kiadványok Bizottságánál dolgozott. Munkájában odaadó volt, a projektek és a határidők gyakran sodorták őt képességei és tapasztalatai határára – és még azon is túl. Egy barátjának küldött levelében azt írta:

„Sok a tennivaló. Ennek a hosszú nevű bizottságnak a munkája egyre bővül, egyre bonyolódik és egyre érdekesebb lesz. […]

A rádió, a filmek és a mindenféle szöveges kiadványok kapcsán …folyamatosan imádkozom, alázatos vagyok, elfoglalt, és hosszú órákat dolgozom. […] Mindezek révén most már kicsit jobban függök a szemüvegemtől, …egy kicsit sokoldalúbb vagyok, egy kicsit megállapodottabb, és egy kicsit még jobban elönt a csodálat az iránt, hogy mindez hova vezet.”³⁷

Az 1940-es évek elején a II. világháború változást hozott Gordon munkájába. A háború miatt tulajdonképpen megtorpant a teljes idejű misszionáriusi munka, így hát kevésbé volt szükség a munkájára, mely anyagokat biztosított a misszionáriusoknak. Mivel felelősséget érzett a háborús erőfeszítésekben való részvételre, jelentkezett az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének tisztképzőjébe. Azonban az allergiái miatt nem vették fel. „Elcsüggesztett az elutasítás – ismerte be később. – Folyt a háború, és mindenki segített valamivel. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon nekem is részt kell vennem ebben.”³⁸ Ez a vágy indította arra, hogy jelentkezzen a Denver és Rio Grande Vasút főellenőr-helyettesi állására. Mivel a vasút elengedhetetlen szerepet játszott a háborúba induló csapatok és készletek mozgatásában, Gordon úgy érezte, hogy ez az állás segíteni fog neki szolgálni a hazáját. A cég 1943-ban szerződtette őt, és a Salt Lake Cityben található állomásukon dolgozott, míg 1944-ben át nem költöztették őt és családját a Colorado állambeli Denverbe.

A vasúttársaságnál főnökeit lenyűgözte Gordon munkavégzése, és amikor 1945-ben véget ért a háború, állandó állást kínáltak neki, fényesnek kínálkozó szakmai jövővel. Ugyanekkor Stephen L. Richards elder felhívta Gordont és arra kérte, hogy térjen vissza a teljes idejű egyházi alkalmazásba. Bár a vasúttársaság jelentősen magasabb bért ajánlott, mint az egyház, Gordon a szívére hallgatva visszatért Salt Lake Citybe.³⁹

Kép

Gordon B. Hinckley

Gordon foglalkozása az egyház központjában hamarosan kibővült a korábbi feladataihoz képest. 1951-ben kinevezték az Általános Misszionáriusi Bizottság végrehajtó titkárának, és megbízták az újonnan alakult Misszionáriusi Osztály mindennapos ténykedésének felügyeletével. Ez az osztály felügyelt mindent, aminek köze volt az evangélium terjesztéséhez, beleértve ebbe a misszionáriusok által használt anyagok létrehozását, fordítását és terjesztését; a misszionáriusok és a misszióelnökök képzését; és a társadalmi kapcsolati médiát, melynek segítségével hidakat építettek és eloszlatták az egyházzal kapcsolatos mítoszokat.⁴⁰

1953 őszén David O. McKay elnök behívta Gordont az irodájába, és arra kérte, hogy vegyen fontolóra egy kérdést, mely nem kapcsolódik közvetlenül kötelezettségeihez a Misszionáriusi Osztálynál. „Hinckley testvér – kezdte –, amint tudod, templomot építünk Svájcban, mely különbözni fog a többi templomunktól abban, hogy különböző nyelveken beszélő egyháztagokat kell majd kiszolgálnia. Szeretném, ha módot találnál arra, hogy a templomi tanításokat Európa különböző nyelvein úgy adjuk át, hogy közben csak minimális számú templomszolgát használunk.”⁴¹

McKay elnök biztosított Gordon számára egy helyet, ahol sugalmazást kereshet és elmenekülhet a Misszionáriusi Osztályon rá háruló munkateher elől. Hétköznap esténként, szombatonként és néha vasárnap is Gordon a Salt Lake templom ötödik emeletének egy kis szobájában dolgozott. McKay elnök sok vasárnap reggel csatlakozott hozzá, hogy megbeszéljék az ötleteiket, közelről szemügyre vegyék a felruházás bemutatását, és útmutatásért imádkozzanak.

Elmélkedés, imádkozás és kinyilatkoztatásra törekvés után Gordon azt javasolta, hogy a felruházás bemutatását tegyék filmre, és a szent tanítások szavainak hanganyagát több nyelven is szinkronizálják hozzá. McKay elnök és mások is jóváhagyták ezt a javaslatát, és megbízták őt a film elkészítésével. Gordon tehetséges és hithű szakemberek csapatával dolgozva együtt 1955 szeptemberében zárta le a projektet. Ezt követően személyesen vitte el a filmeket a Svájci Bern templomba, és felügyelte az első felruházási szertartásgyűlések műszaki előkészületeit.⁴²

Gordont megérintette, hogy munkája örömöt okozott a szenteknek Európában: „Amikor láttam ezeket a tíz nemzetből származó embereket a templomi szertartásokra gyülekezni; amikor láttam a vasfüggöny mögül származó idős embereket, akik a rájuk zúduló háborúkban elveszítették a családjukat, és tanúja voltam a szívből jövő örömkönnyeknek és az öröm kifejezésre juttatásainak a kapott lehetőségekért; amikor láttam ifjú férjeket és feleségeket a családjukkal – okos és szép gyermekeikkel –, és láttam ezeket a családokat örök kapcsolatban egyesülni, akkor minden addiginál biztosabban tudtam, hogy [McKay elnöknek] az Úr sugalmazta és diktálta azt, hogy hozza el ezeket a megfizethetetlen áldásokat az Európa nemzeteiből összegyűlt hívő férfiak és nők életébe.”⁴³

Húsz év telt el azóta, hogy Gordon visszatért a missziójából, és még nem teljesült az álma, hogy tudományos fokozatot szerezzen és újságíró legyen belőle. Megtanulta viszont egy új műszaki megoldás használatát Isten igéjének terjesztésére, pozitív kapcsolatokat hozott létre más hitű emberekkel, tanulmányozta az egyház történetét és írt róla, és segített előkészíteni az utat utolsó napi szentek ezrei számára a templom áldásainak elnyeréséhez. Ezek a tapasztalatok alapként szolgáltak ahhoz a szolgálathoz, melyet ezt követően élete végéig végzett.

1958. április 5-én, szombaton, Gordon és Marjorie fia, Richard, felvette a telefont. A hívó fél nem mutatkozott be, de Richard felismerte David O. McKay elnök hangját, és sietett, hogy szóljon az apjának. Miután röviden beszélt McKay elnökkel, Gordon gyorsan lezuhanyozott, átöltözött, és elhajtott az egyház elnökének irodájához. Mivel már korábban is kapott feladatokat McKay elnöktől, arra számított, hogy a segítségét kérik valamiben a másnapi általános konferencia ülésének előkészítéséhez. Megdöbbenten értesült róla, hogy McKay elnöknek valami más jár a fejében. Barátságos üdvözlés után McKay elnök arra kérte Gordont, hogy szolgáljon a Tizenkettek segédjeként. Az ebben a hivatalban szolgáló fivérek – mely hivatal 1976-ban megszűnt – az egyház általános felhatalmazottai voltak. Gordon épp az East Mill Creek cövek elnökeként szolgált, amikor McKay elnök átadta neki ezt az elhívást.

Másnap Gordon B. Hinckley elder támogató szavazatot kapott az általános konferencián. Bár első konferenciai beszédében elismerte, hogy „nagyon is alkalmatlannak” érezte magát, a rá jellemző hittel és buzgalommal vetette magát bele új feladatába.⁴⁴

A Tizenkettek segédjeként Hinckley elder egyik fő feladata az egyház munkájának felügyelete volt Ázsia-szerte. Nem sokat tudott az ott élő emberekről, és egyik általuk beszélt nyelvet sem ismerte, de gyorsan megszerette őket, és ők is megszerették. Tanaka Kendzsi, egy japán utolsó napi szent, ezt mondta Hinckley elder első Japánban tartott gyűléséről: „Hinckley elder csillogó szemén látszott, milyen lelkes. Az első hozzánk intézett szava a Szubarasí volt. [»Csodálatos!«] A gyűlés légköre, mely először merev volt és hivatalos, barátságosra váltott, közel éreztük őt magunkhoz, és eluralkodott a szívélyesség.”⁴⁵

Ahová csak ment Ázsiában, mindenütt ilyen érzéseket keltett. Segített az embereknek meglátni, hogy az Úrba vetett hittel nagy dolgokat vihetnek véghez és segíthetik az egyház növekedését a szülőföldjükön. A teljes idejű misszionáriusokhoz is közel maradt, tudva, hogy az ő szorgalmuk közvetlen hatással lesz az általuk szolgált emberekre.

Egy másik szombaton, 1961. szeptember 30-án, megint olyan telefonhívás érkezett, mely megváltoztatta az életét. Ez alkalommal Marjorie hallotta meg McKay elnök ismerős hangját a telefonban. Gordon B. Hinckley újra elsietett az egyház elnökének irodájához. Ismételten meglepődött és lenyűgözte őt, amikor megtudta látogatása indokát. Amikor megérkezett, McKay elnök így szólt hozzá: „Úgy éreztem, téged kell kineveznem a Tizenkét Apostol Kvórumában lévő üresedés betöltésére, és szeretnénk téged támogatni ma a konferencián.”⁴⁶ Hinckley elder újra hittel és lelkesedéssel lépett tovább annak ellenére, hogy alkalmatlannak érezte magát.

Apostolként Hinckley elder további feladatokat kapott. Alkalmanként találkozott kormányzati vezetőkkel és más méltóságokkal. Gyakran megkérték, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható bírálatok és kulturális nyugtalanság lecsillapítására szólaljon fel nyilvánosan az egyház nevében. Élére állt azoknak az erőfeszítéseknek, melyek meg kívánták erősíteni az egyház műsorsugárzási lehetőségeit és azt, hogy világszerte az evangélium terjesztésének szolgálatába állítsák a technikát. Egyre bővülő szerepköreiben sem veszítette soha szem elől azt, hogy az ő feladata az egyének és a családok hitének megerősítése. Akár egy emberhez szólt, akár tízezrekhez, mindig volt annak egy személyes felhangja, és ez vált szolgálata ismertetőjegyévé: egyesével hozni Krisztushoz az embereket.

Hinckley elnök a következő hét évben tovább felügyelte az ázsiai munkát, és örömmel szemlélte ottani barátai fejlődését. Azt mondta: „Lelkesítő megtapasztalni, …tanúja lenni annak, ahogyan az Úr hatalmas tervének szőttesét elkészíti …a föld e szegleteiben.”⁴⁷

A Tizenkettek Kvórumában kiosztott feladatok változásával Hinckley eldernek a világ más részein is lehetősége nyílt a szolgálatra. Bárhová ment, mindig kimutatta az egyén iránti törődését. 1970-ben, amikor az egyház Dél-Amerikában folyó munkáját felügyelte, elnökölt egy perui cövekkonferencián, majd Chilébe utazott. Két nappal Chilébe érkezése után megtudta, hogy pusztító földrengés rázta meg Perut, és négy misszionáriusról nem tudják, hol van. Azonnal megtervezte, hogyan térhet vissza Peruba, bár ez késleltette a hazatérését. „Nem tudok tiszta lelkiismerettel hazamenni, amíg még vannak hiányzó misszionáriusok” – mondta.⁴⁸

Másnap reggel érkezett meg a perui Limába. Amikor a hiányzó misszionáriusok találtak egy amatőr rádióst, fel tudták hívni Limát, és Hinckley elder beszélt velük. A misszionáriusok más túlélők társaságában egy kis szobában voltak, és a beszélgetésüket hangszóró továbbította. „Amikor a hangszóróban meghallottuk Hinckley elder hangját ebben a rádióhoz hozzáférni kívánó emberekkel zsúfolt lármás helyiségben, azonnal elcsendesült a szoba. Bár angolul beszélt, a jelenlévők pedig mind spanyol ajkúak voltak, suttogva azt kérdezgették maguk között: »Ki ez a férfi?« Még a káoszban is érezhető volt az, hogy ez a hang nem hétköznapi emberé.”⁴⁹

Az első két évében annak, hogy Dél-Amerikában felügyelte az egyházat, Hinckley elder minden missziót bejárt; új missziókat hozott létre Kolumbiában és Ecuadorban; segített új cövekeket létrehozni a perui Limában és a brazíliai São Paulóban; és segített megoldani azon misszionáriusok vízumproblémáit, akik arra kaptak elhívást, hogy Argentínában szolgáljanak. További tennivalók közepén járt éppen, amikor 1971 májusában azt a megbízást kapta, hogy felügyeljen nyolc missziót Európában.⁵⁰

Hinckley elder gyakran érezte a szigorú időbeosztásból eredő kimerültséget. Mindig boldogan tért haza és töltött időt Marjorie-vel és a gyermekekkel. Marjorie azonban tudta, hogy ha túl sokáig marad távol a munkától, akkor nyughatatlanná válik. Apostoli elhívását, mely szerint „Krisztus neve különleges tanú[ja legyen] az egész világon” (T&Sz 107:23) soha nem veszítette szem elől.

1981. július 15-én, amikor már majdnem 20 éve szolgált a Tizenkettek Kvórumában, Hinckley elnök újabb meglepő elhívást kapott. Spencer W. Kimball elnök, az egyház akkori elnöke, felkérte őt, hogy N. Eldon Tanner és Marion G. Romney elnök mellett szolgáljon tanácsosként az Első Elnökségben. Ez szokatlan, de nem példátlan eltérés volt attól a felállástól, hogy két tanácsos van. Kimball elnök és tanácsosai nem örvendtek jó egészségnek, és további segítségre volt szükségük az Elnökségben.⁵¹

Az új feladatkörének betöltése utáni első általános konferencián azt mondta Hinckley elnök: „Csupán arra vágyom, hogy hűen szolgáljak ott, ahová csak elhívnak. Ez a szent elhívás tudatosította bennem a gyengeségeimet. Ha bárkit bármikor megsértettem, elnézést kérek, és remélem, hogy megbocsátotok nekem. Legyen bár ez a megbízás hosszú vagy rövid, fogadom, hogy szeretettel és hittel minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.”⁵²

Kimball, Tanner és Romney elnök egészségének romlásával szükség is volt minden tőle telhető erőfeszítésre. Az elnökség napi munkájának nagy része Hinckley elnökre hárult. A nagyobb erőfeszítések, például a Utahi Jordan River templom felszentelésének felelőssége is az ő vállát nyomta. Ráadásul a nyilvánosság kritikusan fordult az egyház, valamint annak múltbéli és ekkori vezetői felé. Az 1982. áprilisi általános konferencián ezt tanácsolta:

„Bírálatból táplálkozó társadalomban élünk. […] Arra buzdítalak benneteket, hogy lássátok meg a kép egészét, és ne aggódjatok az apró foltok miatt. […] Ezek eltörpülnek az [egyházi vezetők] szolgálatához, nagyszerű eredményeikhez képest.”⁵³

Tanner elnök 1982. november 27-én hunyt el, és Kimball elnök, valamint Romney elnök egészsége annyira megromlott, hogy az 1983. áprilisi általános konferencián Hinckley elnök, akit addigra elhívtak második tanácsosnak az Első Elnökségben, két üres szék mellett ült az emelvényen. Nagyon is személyesen érezte át azt, amit egykor úgy nevezett: „a vezetés magányossága”.⁵⁴

Kép

President Gordon B. Hinckley

Hinckley elnök óvatosan és imádságos lélekkel haladt előre, nem akart a próféta elé vágni. Az egyház napi ügyeinek intézésében segítséget kért a Tizenkettek rangidős tagjaitól, különösen Ezra Taft Benson eldertől, aki a kvórum elnöke volt. Hinckley elnök kéz a kézben dolgozott a Tizenkettek Kvórumával, és mindig Kimball elnök tanácsai irányították őt. Mindazonáltal hatalmas teher nehezedett rá.

Bár Hinckley elnök feladatai az Első Elnökségben nagyrészt Salt Lake Cityben tartották őt, alkalmanként elutazott, hogy a világ más részein is szolgálja az egyháztagokat és a misszionáriusokat. 1984-ben újra ellátogatott a Fülöp-szigetekre. Tizennyolc évvel korábban szentelte fel ott az első kápolnát, most pedig az első templomot ment felszentelni. A felszentelési imában azt mondta:

„A Fülöp-szigetek országa sok szigetet foglal magában, melyek népe szereti a szabadságot és az igazságot, szívük érzékeny a Te szolgáid bizonyságtételére, és fogékonyak az örök evangélium üzenetére. Hála Néked a hitükért! Hála Néked áldozathozataluk lelkületéért! Hála Néked munkád előrehaladásának csodájáért ezen a földön!”⁵⁵

Az egyház folyamatos fejlődése nyilvánvalóvá vált 1984 júniusában, amikor Hinckley elnök az Első Elnökség nevében bejelentette területi elnökségek elhívását, melyek szerte a világban élő hetvenesekből állnak majd, és bizonyos földrajzi területeken felügyelik az egyház munkáját. Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvórumának irányítása alatt nagyrészt ezek a férfitestvérek elégítik majd ki területük igényeit vezetés és képzés vonatkozásában. „Nem tudunk minden döntést Salt Lake Cityben meghozni – mondta. – Hozzá kell látnunk a felhatalmazás széthelyezéséhez.”⁵⁶ Nagyjából egy évvel később Hinckley elnök azt mondta az egész világból összegyűlt egyházi vezetőknek: „Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt pár hónapban sugalmazott és hatalmas lépést tettünk előre. Biztos vagyok benne, hogy nagy megnyugvást jelent nektek ezeknek a jóravaló férfiaknak a gyakori jelenléte köreitekben. Tulajdonképpen ezek a fivérek tartják össze az egyház testének egészét.”⁵⁷

Miután 12 éven keresztül figyelemre méltó növekedést tapasztalva vezette az egyházat, Spencer W. Kimball elnök 1985. november 5-én elhunyt. A rangidős apostolt, Ezra Taft Benson elnököt választották el az egyház elnökeként. Ő Gordon B. Hinckley-t kérte fel arra, hogy szolgáljon első tanácsosként az Első Elnökségben, Thomas S. Monsont pedig arra, hogy szolgáljon második tanácsosként. Most már három egészséges tagja volt az Első Elnökségnek, és Hinckley elnök érezte, hogy könnyebbek lettek a terhei, és több lehetősége nyílt a szentek meglátogatására szerte a világon.

Kép

First Presidency

Néhány éven belül Benson elnök egészsége hanyatlani kezdett, és az egyház napi feladatainak elvégzése újra Hinckley elnökre hárult. Ez alkalommal azonban nem volt egyedül az Első Elnökségben. Hinckley elnök és Monson elnök életerőtől és energiától duzzadva egyenes pályán tartották az egyházat, mindig tiszteletben tartva Benson elnök elhívását mint próféta, látnok és kinyilatkoztató. Erős, tartós barátság és partnerség alakult ki közöttük.

Benson elnök 1994. május 30-án hunyt el, és Howard W. Hunter elnök lett az egyház elnöke. Hinckley elnök és Monson elnök újra tanácsosokként szolgáltak. Júniusban Hinckley elnök és Hinckley nőtestvér elkísérték Hunter elnököt és feleségét, Inist, valamint M. Russell Ballardot és feleségét, Barbarát, az Illinois állambeli Nauvooba, Joseph és Hyrum Smith 150 évvel korábbi vértanúhalálának megemlékezésére. Ez volt az egyetlen olyan út, melyet együtt tett meg Hunter elnök és Hinckley elnök. Hunter elnök már évek óta egészségügyi problémákkal küszködött, és az út után gyorsan romlott az egészsége. 1995. február 27-én papsági áldást kért Hinckley elnöktől. Az áldásban Hinckley elnök Hunter életéért könyörgött, de azt is kijelentette, hogy az Úr kezében van.⁵⁸ Néhány nappal később, 1995. március 3-án Hunter elnök elhunyt.

Hunter elnök halála, bár nem volt meglepő, nyomasztó volt Hinckley-ék számára. Rangidős apostolként Hinckley elnök volt a következő a sorban, hogy az egyház elnöke legyen. Hinckley nőtestvér így emlékezett vissza a pillanatra, amikor eljutott hozzájuk Hunter elnök halálhíre: „Hunter elnök eltávozott, mi pedig itt maradtunk, hogy folytassuk. Nagyon szomorú voltam, egyedül éreztem magam. Gordon is így volt ezzel. Fásult volt. És nagyon, nagyon magányosnak érezte magát. Senki nem maradt, aki megérthette volna, hogy min megy keresztül.”⁵⁹

Hunter elnök temetése után Hinckley elnök a templomban lelt vigaszra. A Salt Lake templomban az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma tanácstermében egyedül belemerült a szentírásokba és elgondolkozott az olvasottakon. Átgondolta az életét, a szolgálatát, és Jézus Krisztus engesztelését. Azután tanulmányozta a falon látható arcképeket, melyek az egyház elnökeit ábrázolták Joseph Smithtől kezdve Howard W. Hunterig. Ezt az élményt jegyezte fel a naplójába:

„Sétálgattam az arcképek előtt, és belenéztem a rajtuk szereplő férfiak szemébe. Szinte úgy éreztem, mintha beszélgethetnék velük. Szinte úgy éreztem, mintha megnyugtatóan szólnának hozzám. […] Leültem abba a székbe, melyet az elnök első tanácsosaként elfoglaltam. Jó sok időt töltöttem az arcképek nézegetésével. Szinte úgy tűnt, mintha mindegyik életre kelne. Mintha rám szegeznék a szemüket. Úgy éreztem, hogy buzdítanak engem és megfogadják, hogy támogatni fognak. Mintha azt mondanák nekem, hogy felszólaltak értem a mennyekben tartott tanácsülésen, és nem kell félnem, mert áldott leszek és támogatásban részesülök a szolgálatomban.

Térdre ereszkedtem és az Úrhoz fohászkodtam. Imámban hosszan beszéltem Vele. […] A Lélek hatalma által biztos vagyok benne, hogy hallottam az Úr hangját, nem hangosan, hanem a szívemben érzett melegség révén az imában feltett kérdéseim vonatkozásában.”⁶⁰

Később ezeket a gondolatokat jegyezte fel: „Jobban érzem magam, és a szívemben sokkal szilárdabb bizonyosság van arról, hogy az Úr az Ő akarata szerint munkálkodik a törekvésében és a királyságában, és Ő azt akarja, hogy engem támogassanak az egyház elnökeként, valamint prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként, és az Úr akaratának megfelelő hosszúságú ideig szolgáljak ebben a minőségben. A Lélek szívemben megnyilvánuló megerősítése révén most már készen állok a továbblépésre, hogy elvégezzem a tőlem telhető legjobb munkát. Nehéz elhinnem azt, hogy az Úr engem helyez ebbe a legmagasztosabb és legszentebb feladatkörbe. […] Remélem, hogy az Úr megtanított annak megtételére, amit elvár tőlem. Teljes hűséget fogadok neki, és biztosan keresni fogom az útmutatását.”⁶¹

Gordon B. Hinckley elnököt 1995. március 12-én választották el az egyház elnökeként, másnap sajtótájékoztatót tartott és újságírói kérdésekre válaszolt. Jeffrey R. Holland elder beszámolója szerint „a szívélyes, gyakran tréfálkozó, a sajtókonferencián feltett rengeteg kérdésből kialakuló, mindig meggyőző beszélgetés végéhez közeledve egy riporter azt kérdezte Hinckley elnöktől: »Mire fog összpontosítani? Mi lesz igazgatásának jelmondata?«

Ő ösztönösen így felelt: »Haladjatok tovább! Igen. Jelmondatunk az lesz, hogy haladjunk tovább azzal a nagyszerű munkával, melyet eddig az elődeink folytattak.«”⁶²

Hinckley elnök hű maradt ehhez a fogadalomhoz. Ami az őt megelőző prófétákat illeti, folytatta az általuk végzett munkát. És az Atyaistenbe és Jézus Krisztusba vetett hittel, kinyilatkoztatás révén új módokat talált e munka végzésére.

Kép

President Gordon B. Hinckley

Utazás az utolsó napi szentek között

Hinckley elnök nem szerette az utazás fáradalmait, azonban vágya, hogy szolgáljon az utolsó napi szentek között, erősebb volt annál a vágyánál, hogy otthon maradjon. Azt mondta: „arra vágyom, hogy elmenjek népünk közé, és kifejezzem nagyrabecsülésemet és bátorításomat, valamint bizonyságot tegyek az Úr munkájának isteni voltáról.”⁶⁷ Igazgatása elején ezt a megjegyzést tette: „Eltökéltem, hogy amíg van erőm, addig itthon és külhonban is kimegyek az emberek közé. […] Addig szándékozom mozgásban maradni, amíg csak tudok. Szeretnék elvegyülni az emberek között, akiket szeretek.”⁶⁸

Az egyház elnökeként végzett szolgálata során az Amerikai Egyesült Államokon belül is sokat utazott, és 90-nél több látogatást tett az Egyesült Államokon kívüli országokban. Összességében bő másfél millió kilométert tett meg az egyház elnökeként, a világ minden részén találkozva a szentekkel.⁶⁹

Kép

President Gordon B. Hinckley

Voltak olyan területek, ahol az embereknek még annál is nagyobb erőfeszítést kellett tenni azért, hogy láthassák, mint amekkorát ő tett, hogy láthassa őket. 1996-ban például Hinckley nőtestvérrel együtt ellátogatott a Fülöp-szigetekre, ahol az egyház tagsága már meghaladta a 370 000 főt. Hinckley elnök és Hinckley nőtestvér beszéde egyik este a manilai Araneta Kolosszeumban tartott gyűlésre volt betervezve. A kolosszeum a délután közepére „annyira megtelt, ami már meghaladta a befogadóképességét. Már reggel 7 órakor elkezdtek kialakulni a sorok – egy olyan gyűlésre, melynek kezdete tizenkét órával odébb volt! A hivatalos számadatok szerint mintegy 35 ezer egyháztag zsúfolódott be a kolosszeum 25 ezer ülésére, a folyosókra és az előcsarnokokba. A szentek közül sokan húsz órát utaztak hajóval és busszal, hogy Manilába érjenek. Voltak, akik számára az utazás költsége több hónapnyi fizetést tett ki. […]

Amikor Hinckley elnökhöz eljutott a hír, hogy a kolosszeum megtelt, és az épületfelelős azt kérdezi, el tudják-e kezdeni korábban a gyűlést, azonnal azt mondta: »Menjünk!« Hinckley nőtestvérrel együtt beléptek a hatalmas arénába. […] Mintha jelzést kaptak volna, az egybegyűltek önkéntelenül felálltak, tapsoltak, majd énekelni kezdték a Prófétánkat köszönjük, Atyánk című himnusz egy érzelemdús változatát.«”⁷⁰

Tudván, hogy ő és fivérei nem tudnak elmenni mindenhova, ahová szeretnének, Hinckley elnök élen járt a műszaki eszközök arra történő felhasználásában, hogy világszerte oktassa a vezetőket. Műholdas megoldásokat használva világméretű vezetőképző közvetítések felett elnökölt, melyek közül az elsőt 2003 januárjában tartották.

Bizonyságot téve a házasság és a család szentségéről

Az 1995. szeptember 23-án tartott általános segítőegyleti gyűlésen azt mondta Hinckley elnök:

„Oly sok álokoskodást adnak el igazságként, oly sok megtévesztés uralkodik a normák és értékek terén, és olyannyira kezdi lassan bemocskolni a világot a kísértés és csábítás, hogy mi úgy érezzük, óva kell intenünk és figyelmeztetnünk kell. Ennek elősegítéseként mi, az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Tanácsa, most egy kiáltványt adunk ki az egyháznak és a világnak, a családhoz kapcsolódó olyan normák, tanok és szokások kijelentése és megerősítése végett, amelyeket ezen egyház prófétái, látnokai és kinyilatkoztatói annak egész történelme folyamán mindig is kijelentettek.”⁷⁷

E bevezető sorok után Hinckley elnök felolvasta, nagyközönség előtt ekkor először, A család: Kiáltvány a világhoz elnevezésű dokumentumot.

Kép

Hinckleys with grandchildren

A házasság és a család szentsége állandóan visszatérő témája volt Hinckley elnök tanításainak. Mindenféle bántalmazást elítélt, és arra buzdította a szülőket és a gyermekeket, hogy legyenek egymással türelmesek, szeressék egymást, tanítsák egymást, és szolgálják egymást. Egy 1999. február 11-i keltezésű levélben ő és tanácsosai az Első Elnökségben azt mondták:

„Felszólítjuk a szülőket, hogy a legnagyobb igyekezetükkel tanítsák meg a gyermekeiknek az evangéliumi tantételeket, és azok szellemében neveljék fel őket, mert azok fogják közel tartani őket az egyházhoz. Az otthon az igazlelkű élet alapja, és semmi más eszköz nem helyettesítheti vagy töltheti be azon elsőrendű fontosságú feladatait, hogy előbbre vigye ezt az Istentől kapott felelősségét.

Azt tanácsoljuk a szülőknek és a gyermekeknek, hogy életükben helyezzék az első helyre a családi imát, a családi esteket, az evangélium tanulmányozását és tanítását, valamint a tartalmas családi tevékenységeket. Legyenek bármily méltóak és helyénvalóak az egyéb kötelezettségek vagy tevékenységek, nem engedhető meg, hogy elmozdítsák a helyükről azokat az Isten által kijelölt kötelességeket, amelyeket csak a szülők és a családok végezhetnek el megfelelően.”⁷⁸

Templomépítés

Kép

President Hinckley applies mortar

1910-ben, amikor Hinckley elnök megszületett, 4 működő templom volt a világban, és mindegyik Utah állam területén. 1961-re, amikor apostollá rendelték, ez a szám 12-re emelkedett. Ez az előrelépés jelentős volt, de Hinckley elder gyakran aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy világszerte sokan korlátozottan férnek hozzá a templomi áldásokhoz. 1973-ban, míg az egyház templomi bizottságának elnökeként szolgált, azt írta a naplójába: „Az egyház [sok kisebb] templomot is építhetne annak árából, amibe a[z akkor építés alatt álló] Washington templom került. Ez inkább a templomokat vinné közelebb az emberekhez, hogy ne nekik kelljen nagy távolságokat megtenni azokhoz.”⁸¹

Amikor 1995-ben az egyház elnökeként támogatták, a működő templomok száma már 47-re emelkedett, de még mindig erősen vágyott további templomokra. Azt mondta: „Módfelett vágyom arra, hogy mindenhol legyen templom, ahol csak szükség van rá, hogy népünk, bárhol legyenek is, túlságosan nagy áldozathozatal nélkül is elmehessen az Úr házába, saját szertartásaiért, és annak lehetőségéért, hogy helyettes általi munkát végezzen a halottakért.”⁸²

Az 1997. októberi általános konferencián Hinckley elnök történelmi bejelentést tett: az egyház kisebb templomokat kezd el építeni szerte a világon.⁸³ Később azt mondta: „A kisebb templomok elképzelése hitem szerint közvetlen kinyilatkoztatásként érkezett.”⁸⁴ 1998-ban bejelentette, hogy a már tervezés vagy építés alatt álló templomokon felül még 30 kisebb templommal együtt „összesen 47 templomunk lesz még azon az 51-en felül, amelyek már működnek.” A hallgatóság örömére Hinckley elnök még hozzátette: „azt hiszem, jobb, ha teszünk hozzá még kettőt, s számukat kerek százra növeljük ennek az évszázadnak a végére, amikorra kétezer év telik el »a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus testben történő eljövetele óta« (T&Sz 20:1).” Majd azt ígérte, hogy „még többre is sor kerül majd.”⁸⁵

2000. október 1-jén Hinckley elnök felszentelte a Massachusettsi Boston templomot, a 100. működő templomot. Még a 2000. év vége előtt további két templomot szentelt fel. Amikor 2008-ban elhunyt, az egyháznak 124 működő temploma volt, és további 13-nak bejelentették az építését. Hinckley elnök részt vett ezek legtöbbjének a tervezésében és kivitelezésében, ő maga 85-öt szentelt fel, és 13-at szentelt újra (ezek közül 8 már korábban általa felszentelt templom újraszentelése volt).

A Konferenciaközpont

Kép

Conference Center

Az 1995. októberi általános konferencián Hinckley elnök utalt egy elképzelésre, mely már egy ideje foglalkoztatja. A Templom téren található Tabernákulumban tartva beszédét azt mondta: „Úgy tűnik, mintha ez a nagyszerű Tabernákulum minden évben egyre csak zsugorodna. Vannak olyan regionális konferenciák, amelyeken sokkal nagyobb csoportokban gyűlünk össze egy fedél alatt.”⁸⁶ Az 1996. áprilisi általános konferencián Hinckley elnök többet is elárult erről az elképzelésről:

„Sajnálom, hogy sokan, akik itt szerettek volna lenni velünk a Tabernákulumban, nem tudtak bejönni. Nagyon sokan vannak kint az épület környékén. Ebben az egyedi és figyelemre méltó csarnokban, melyet úttörő őseink építettek és szenteltek fel arra, hogy az Úrnak hódoljunk benne, kényelmesen mintegy hatezer ember tud leülni. Néhányan, akik két órán keresztül ültök ezeken a kemény padokon, talán megkérdőjelezitek a kényelmesen jelzőt.

Fáj a szívem azokért, akik szerettek volna bejönni, de nem fértek el. Nagyjából egy évvel ezelőtt felvetettem a fivéreknek, hogy talán eljött az ideje annak, hogy megvizsgáljuk annak lehetőségét, hogy építsünk egy másik hódolatra szentelt házat, mely sokkal nagyobb, és háromszor vagy négyszer annyi ember is elfér benne, mint amennyit ebben az épületben le tudunk ültetni.”⁸⁷

1997. július 24-én, a pionírok Sóstó-völgybe érkezésének 150. évfordulóján a Templom tértől északra található telken sor került a Konferenciaközpontnak nevezendő új épület helyén található talaj feltörésére. Szűk három évvel később, 2000 áprilisában itt kerültek megrendezésre az általános konferencia első ülései, bár az épület még nem volt teljesen készen. Hinckley elnök a 2000. októberi általános konferencián szentelte fel a Konferenciaközpontot. A felszentelő ima elmondása előtt odaállt a saját kertjében általa felnevelt fekete diófából készült szószékhez, és azt mondta:

„Ma felszenteljük ezt, olyan házként, melyben Istennek, az Örökkévaló Atyának, valamint az Ő Egyszülött Fiának, az Úr Jézus Krisztusnak hódolunk. Reméljük, és imádkozunk, hogy erről a szószékről a tanúbizonyság és tan, az élő Istenbe vetett hit, és Megváltónk nagyszerű engesztelő áldozatáért érzett hála még sok kijelentése hangzik majd el.”⁸⁸