David O. McKay: A hit követe

David Oman McKay 1873. szeptember 8-án született a Utah állambeli Huntsville-ben, David McKay és Jennette Evans McKay első fiaként. Amikor a kis David még csak hét esztendős volt, édesapja elfogadott egy Skóciába szólító missziós elhívást – annak ellenére, hogy McKay nőtestvér kisbabát várt, és csak kisfia tudott segítségére lenni a gazdaságban. A feleség bátorítása kétségtelenül döntőnek bizonyult. Amint elolvasta a misszionáriusi elhívást tartalmazó levelet, rögtön így szólt: „Természetesen el kell fogadnod! Ne aggódj miattam! David O. és én remekül elrendezünk mindent!”²

Jennette irányítása alatt nagyon jól működött a farm. Erős lelki gyarapodás kísérte a család fizikai boldogulását, melyet az idősebb David missziója során tapasztaltak. „A családi ima bevett szokás volt McKay-ék otthonában, és amikor Jennette egyedül maradt kis családjával, az ima még fontosabbá vált a mindennapok eseményei között. David [O.] megszokta, hogy rá is sor kerül a reggeli és esti imák során, és megtanulta, milyen fontosak otthonában a mennyek áldásai.”³

Egy évekkel későbbi általános konferenciai beszédében McKay elnök a következő gyermekkori élményét mesélte el az imával kapcsolatban:

„Emlékszem, egy este [az ágyamban] feküdtem, és reszkettem a félelemtől. Gyermekként természetesen – vagy természetellenesen – féltem a sötétben, és gyakorta feküdtem úgy, hogy betörőkről, ’mumusokról’ és láthatatlan erőkről képzelődtem. Így ezen a bizonyos estén minden bátorságomból kifogyva feküdtem; azonban megtanultam azt, hogy Isten megválaszolja az imákat. Minden erőmet összeszedve felkeltem az ágyból, letérdeltem a sötétben, és imádkoztam Istenhez, hogy távolítsa el a félelem érzetét; és olyan tisztán, ahogy e délután ti halljátok a hangomat, a következőt hallottam: ’Ne félj, semmi bántódásod nem esik!’ Ó, igen, talán néhányan azt mondják, mindez csak a képzelet szüleménye volt. Ám bármit is mondjanak, tudom, hogy lelkemet elöntötte a gyermeki ima megválaszolásának édes békéje.”⁴

Édesapja tanításai és példája éppoly erőteljesnek bizonyult, mint amit édesanyjától kapott. Egy alkalommal David O. McKay fivéreivel és édesapjával együtt szénát takarított be. Amikor a tizedik köteg összeszedéséhez jutottak, melyet az egyháznak szántak tizedként, az idősebb David McKay azt mondta fiainak, menjenek át a föld másik részére, ami jobb, mint az, ahonnan az előző kilenc köteget szedték. Amikor az ifjú David O. az utasítás oka iránt érdeklődött, édesapja így szólt: „Ez lesz a tizedik boglya, és Istennek még a legjobb sem túl jó.” Évekkel később David O. McKay elmondta, hogy ez az élmény volt a „leghatékonyabb prédikáció a tizedről, amit valaha is hallottam életem során”⁵.

Ahogy McKay elnök előrébb haladt életében, egyre mélyebben értette, milyen hatással voltak rá a szülei. Amikor az egyháztagokat a család és az otthon fontosságáról tanította, tanítását mindig személyes tapasztalatai foglalták keretbe:

„Anya szeretetének e felismerése és példamutató édesapám tanításaihoz való hűség volt az, ami … ifjúságom során nem egy alkalommal elfordította lépteimet a kísértés szakadékától.

Ha valaki arra kérne, hogy nevezzem meg, mire van a világnak a legnagyobb szüksége, akkor habozás nélkül azt mondanám: bölcs anyákra és … példaértékű apákra .”⁶

Ifjúként és fiatal felnőttként David O. McKay számos területen tett tanúságot kiemelkedő képességekről, ideértve a különféle ösztöndíjakat, a sportot, a zenét, a nyilvános szónoklást és a vezetést. Bár kétségtelenül szinte lehetetlen kiemelni a legnagyobb tehetségét, a tanítás ott áll a csúcson.

1889-ben, 15 éves korában elhívták egyházközsége Vasárnapi Iskolájának titkáraként. Négy évig szolgált ebben a minőségben, amikor is vasárnapi iskolai tanítónak hívták el. Vasárnapi iskolai tanítóként végzett szolgálatával párhuzamosan a Huntsville-i Általános Iskola tanítója és igazgatója is volt – mielőtt még egyetemre járt volna.

Miután már nagy gyakorlati tapasztalatra tett szert, 1894 és 1897 között a Utah Egyetemre járt, ahol kitüntetéssel végzett, és Salt Lake megyében azonnal tanári állást ajánlottak neki. A diploma megszerzését követően azonban egy másik lehetőséget is kapott a tanításra: misszióba hívták a Brit-szigetekre, mely elhívást 1897 és 1899 között be is töltötte.

Térítéssel kapcsolatos élményei között volt számos szabadtéri gyűlés, melyen ő és misszionárius társai utcák sarkán és más nyilvános helyeken hirdették az evangéliumot, szórólapokat és füzeteket osztva szét azok között, akik elfogadták. Misszionáriusi naplója alapján tudjuk, hogy mindegyik gyűlés egyedülálló élménynek bizonyult. Egy különösen nehéz szabadtéri gyűlést követően ezt jegyezte fel elder McKay: „ Ezernyi sóhaj szakadt ki lelkemből!” Egy ígéretesebb összejövetelt követően ezt írta: „Sok érdekes beszélgetésünk volt. Azok közül, akiknek múlt héten adtunk szórólapot, szinte mindenki szívesen fogadta ezt is. Többen megkérdezték, mikor lesz a következő gyűlésünk.”⁷

1898-ban, míg a misszionáriusi munkát felügyelte Skóciában, írt egy cikket egy helyi glasgow-i újságnak, annak a rágalmazó információnak a cáfolatára, melyet az újság az egyházról közölt. Ebben az esetben és a 20 évvel később, misszióelnökként átélt hasonló körülményekben is a szerkesztőnek írt levelei sikeresnek bizonyultak szelíd hangvételüknek és érvekkel alátámasztott tanításaiknak köszönhetően.⁸

Nem sokkal a misszióból való felmentése után a Weber Cövek Vasárnapi Iskola Testületében kezdett szolgálni. Azt a feladatot kapta, hogy szervezze át és élénkítse fel az órai munkát a tanárokkal együtt munkálkodva és a tananyagot átdolgozva. A Weber Cövekben végzett hatéves szolgálat után második segédje lett a Vasárnapi Iskolák általános felügyelőjének, aki akkoriban Joseph F. Smith elnök volt. 1909-ben első segéd lett, majd 1918-ban ő került a felügyelői tisztbe.

A vasárnapi iskolával kapcsolatos korai erőfeszítései idején állami iskolákban is dolgozott. Tanított a Utah állambeli Ogdenben lévő Weber Cövek Középiskolában, mely a mai Weber Állami Egyetem nevet viseli. Később az iskola igazgatójává nevezték ki. Egyik diákja, Joseph Anderson – aki később a hetvenek tagja lett –, így emlékezett vissza: „Mindannyian beleszerettünk. Sokszor annyira elmerült az anyagban, hogy meg sem hallotta a csengetést.”⁹

Erősen hitt abban, hogy minden oktatásnak a keresztény jellemet kell erősítenie. Azt vallotta: „Az igaz oktatás nemcsak arra törekszik, hogy a férfiakból és nőkből jó matematikusok, hozzáértő nyelvészek, mélyreható tudósok és ragyogó irodalmi elmék váljanak, hanem arra is, hogy becsületes, erényes, mértékletes és szeretettel teljes emberekké legyenek. Arra törekszik, hogy olyan férfiakat és nőket formáljon, akik az igazságot, az igazságosságot, a bölcsességet, a jóakaratot és az önuralmat tekintik a sikeres élet legkiválóbb szerzeményének.”¹⁰

Evangéliumi tanítása egész életén át folytatódott, ám formális, teljes idejű munkája a közoktatásban véget ért 1906-ban, amikor 32 évesen apostoli elhívást kapott.

David O. McKay Emma Ray Riggsszel 1901. január 2-án kötött házassága nagy öröm forrását jelentette számára. Mindenki számára példaértékűvé vált. A sikeres házasságról tanítva McKay elnök kijelentette:

„Szeretném kihangsúlyozni a tovább folytatott udvarlást , és felnőtt emberekre vonatkoztatni azt. Túlságosan sok pár jött a házassági oltárhoz úgy tekintve a házasságkötés ceremóniájára, mint az udvarlás végére, ahelyett, hogy az örökkévaló udvarlás kezdetének tekintenék. Ne feledjük, hogy a családi élet terheiben – mely bőven kijut mindenkinek – a megbecsülés gyengéd szavai és az udvarias cselekedetek még nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint az udvarlás édes napjai és hónapjai során!”¹¹

McKay elnök e szerint a tanács szerint élt – szerelmes verseket írt feleségének a születésnapjára, kinyitotta neki az autó ajtaját, és üdvözlésként és búcsúzásként mindig szeretetteli csókkal köszöntötte. Egyszer, amikor McKay elnök és felesége Kalifornián utaztak át, egy fiúcska, aki egy ideig figyelte őket, odament McKay nőtestvérhez, és McKay elnökre mutatva így szólt: „Szerintem az a bácsi ott szereti a nénit.”¹²

A hét McKay gyermeknek nagy javára vált szüleik igazlelkűsége és egymás iránti szeretete. Egyik fiuk, David Lawrence McKay, így emlékezett vissza: „Szüleink elvárásai meghatározták számunkra a követendő ösvényt, irántuk táplált szeretetünk pedig ellenállhatatlan ösztönzést biztosított számunkra, hogy azon az ösvényen járjunk. Megtanultuk szeretni őket, mert ők először is gyengéden szerették egymást és minket is.”¹³

Miután elder McKay 1906 áprilisában apostoli elhívást kapott, első általános konferenciai beszédét az azévi októberi konferencia záróülésén mondta. A szolgálat iránti vágyát visszhangzó szavai így hangzottak: „Az egyház tagjainként … úgy hiszem, azzal az eltökéltséggel kell most hazamennünk, hogy véghezvisszük a rajtunk nyugvó felelősséget, nem csupán azért, mert ezek a testvérek azt szorgalmazták nekünk, hanem azért is, mert lelkünkben él a vágy annak megtételére.”¹⁴

1920-ban, 47 éves korában elder McKay-t az Első Elnökség elhívta, hogy egy évet arra fordítson, hogy végiglátogatja és megerősíti az egyház gyülekezeteit és misszióit világszerte. Ez az utazás sok tekintetben előrevetítette elnökségének globális hangsúlyát. Társával, Hugh J. Cannonnal, a Salt Lake Cityben lévő Liberty Cövek elnökével körülbelül 95 000 kilométert tettek meg, és olyan tudásra tettek szert, mely segített előkészíteni az egyházat a további világméretű növekedésre.

Nem sokkal azután, hogy hazatért egyéves küldetéséből, elhívták, hogy családját is magával költöztetve Angliába menjen, az Európai Misszió elnökeként. Ennek az elhívásnak a teljesítése során mottója ez lett: „minden egyháztag misszionárius”. Ezt tanította: „Minden [egyháztag] felelősséggel bír, hogy valakit: egy anyát, apát, szomszédot, munkatársat, ismerőst, bárkit kapcsolatba hozzon az evangélium hírnökeivel. (…) És a személyes kapcsolat lesz az, ami hatni fog azokra az érdeklődőkre. (…) Az fogja az embereket az érdeklődésre indítani, amik vagytok, és nem az, aminek tettetitek magatokat.”¹⁵

1934-ben elhívást kapott, hogy az Első Elnökségben szolgáljon Heber J. Grant elnök tanácsosaként. 1945-ben George Albert Smith elnök tanácsosa lett. Ezen évek során értékes tapasztalatokat szerzett, és hatalmas adminisztratív és papsági vezetői teherrel birkózott meg.

1951 tavaszán McKay elnök és felesége útnak indultak Salt Lake Cityből megérdemelt pihenésükre. Első távol töltött éjszakájukon azonban McKay elnök azzal az erős érzéssel ébredt meg, hogy vissza kell térniük az egyház központjába, amit másnap reggel meg is tettek. Néhány héten belül Smith elnök agyvérzést kapott és elhunyt.¹⁶

1951 áprilisában, miután már 17 esztendőt szolgált az Első Elnökségben, David O. McKay lett az egyház kilencedik elnöke. Akkoriban az egyháznak alig több mint egymillió tagja volt, nyolc működő templommal (mind az Egyesült Államokban, Hawaii-on és Kanadában).

McKay elnök eltökélt szándéka volt, hogy tanúja legyen az egyház további növekedésének szerte a világon. Ennek az erőfeszítésnek a kulcsa a misszionáriusi munka volt. 1952-ben az Első Elnökség bevezette a teljes idejű misszionáriusok első hivatalos térítési vázlatát. 1961-ben McKay elnök összehívta a misszióelnökök első világméretű szemináriumát, és ott tanított nekik a példa és a barátkozás fontosságára a misszionáriusi munkában. Nagy hangsúlyt fektetett a „minden egyháztag misszionárius” elgondolásra.

McKay elnök úgy érezte, hogy az egyház növekedésének másik kulcsa a szentek személyes megerősítése. Az egyház elnökeként elmondott egyik konferenciai beszédében kijelentette: „Isten áldja az egyházat! Világszerte jelen van. Hatása érezhető minden nemzetben. Szellemisége legyen befolyással az emberekre mindenütt, és hajlítsa szívüket a jóakarat és a békesség felé!”¹⁷ 1952 és 1963 között számos alkalommal látogatott el a szentekhez Európába, és több utat is tett Dél-Afrikába, Dél-Amerikába és a csendes-óceáni térségbe.

Nagyon vágyott arra is, hogy a templom áldásait az egyház több tagja számára tegye elérhetővé. Elnöki szolgálata során felszentelte a Bern Templomot (Svájc), a Los Angeles Templomot (Kalifornia), a Hamilton Templomot (Új-Zéland), a London Templomot (Anglia) és az Oakland Templomot (Kalifornia). Mivel erősen hitt abban, hogy „Jézus Krisztus visszaállított egyházának egyik megkülönböztető jellemvonása a szertartások és ceremóniák örökkévaló természete”, ezt írta: „El akarom hozni a templomot az emberekhez!”¹⁸

McKay elnököt fontos lelki vezetőnek tekintették szerte a világon. Hollandia királynőjénél 1952-ben tett látogatásuk során McKay elnököt és feleségét teára marasztalták. Amikor a McKay házaspár vallási okokra hivatkozva lemondott a teáról, a királynő ezt kérdezte: „Úgy érti, nem fogyaszt el egy csésze teát még Hollandia királynőjével sem?” McKay elnök válasza így hangzott: „Vajon [Ön] arra kérné egymillió-háromszázezer ember vezetőjét, hogy tegyen meg valami olyasmit, amiről azt tanítja népének, hogy ne tegyék?” „Ön csodálatos ember, McKay elnök – mondta az uralkodó. – Természetesen nem kérem ilyesmire.”¹⁹

Az egyháztagok nagyon szerették hallgatni McKay elnök beszédeit, és szerettek egyszerűen csak együtt lenni vele. Sok kötelessége ellenére gyakran maradt a gyűlések után mindaddig, míg kezet nem fogott minden egyes emberrel. Egy egyháztag, aki részt vett a London Templom felszentelésén, felidézte, hogy „végeláthatatlan sorban állt”, hogy köszöntse a prófétát, de aztán végül csak sorra került. „Mindannyiunkkal azt éreztette, hogy különlegesek vagyunk, amikor olyan könnyű lett volna csupán egynek tekinteni minket a több száz ember közül” – mondta a nőtestvér.²⁰

McKay elnök egészsége a hatvanas években kezdett megromlani, és további tanácsosok lettek elhívva az Első Elnökségbe, hogy segítsenek a munka előrevitelében. Ő maga azonban továbbra is erősítette az egyháztagokat konferenciai beszédeivel, melyeket néha maga mondott el, néha pedig egyik fia olvasta fel.

1970 januárjában bekövetkezett halálakor az egyház tagsága elérte a közel hárommilliót. Erről az emberről, aki oly fáradhatatlanul tanított a családról, az önuralomról, a misszionáriusi munkáról és a Jézus Krisztusba vetett hitről, Joseph Fielding Smith elnök, aki McKay elnököt követte az egyház elnöki tisztjében, ezt mondta: „Nagyszerű lelki erővel megáldott ember volt, az emberek született vezetője, olyan ember, akit népe hőn szeretett, és akit az egész világ tisztelt. Az eljövendő idők végezetéig az emberek áldani fogják a nevét.”²¹

Hugh B. Brown elnök, aki McKay elnök első tanácsosaként szolgált, így összegezte életét: „McKay elnök olyan mértékben élt krisztusi életet, amennyire csak embernek lehetséges. Úgy találta, hogy a válasz az emberi szív teljesség iránti vágyakozására abban rejlik, ha az ember szeretettel telve önmagától elvonatkoztatva él. Bebizonyította, mennyire igaz Krisztus e paradoxnak tűnő kijelentése: ’a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt’. Az Úr igaz szolgája volt ő. Aszerint élt, amit tanított.”²²

Wade Murdock a Utah South Jordan Cövek South Jordan 3. számú Egyházközségének tagja.