Bátrak Venezuelában

„Elég kemény kihívásokkal nézünk szembe az iskolában – mondja a 17 éves David Javier Franco Caracasból. – De arra tanítottak, hogy legyünk olyanok, mint az egyiptomi József, aki távol maradt a gonosz dolgoktól. Amikor Potifár felesége megkísértette, hogy olyasmit tegyen, ami helytelen, ő azonnal kiment onnan! Elszaladt tőle! Nekünk is lehet ugyanilyen erőnk.”

Az imádkozás és a szentírások tanulmányozása nem új vagy eredeti módja annak, hogy az ember erős maradjon, de hatékony. „Egy olyan városrészben élek, ahol én vagyok az egyetlen egyháztag – mondja a 15 esztendős Fátima Moutinho Barcelonából –, és vasárnaponként nagy bulik szoktak lenni, sok-sok itallal. Könnyű lenne elcsábulni, és nem menni istentiszteletre. De az evangélium segített hithűnek és állhatatosnak lennem. Amikor az aggodalmak és a kísértések kezdenek hatalmukba keríteni, először is imádkozom, aztán olvasok a szentírásokból.”

Az ároni papság Isten iránti kötelesség programja és a Fiatal Nők Egyéni fejlődése program szintén elengedhetetlen szerepet játszik a normák megőrzésében. „Vezetőink azt tanítják nekünk, hogy ne csupán kitűzzünk egy célt, hanem érjük is el, majd haladjunk tovább és soha ne üljünk a babérjainkon – mondja Fátima. – Így hát mindennap megpróbálunk fejlődni.”

Bátorság kell ahhoz, hogy az ember kiálljon a normáiért. „Minden alkalommal, amikor így teszek – mondja a 17 éves Norelia Reyes Caracasból –, felfedezek valamit magamban – hogy megvan a bátorságom nemet mondani olyan dolgokra, melyek nem helyesek. Az jut eszembe, hogy ’Hű, mekkora lehetőségek rejlenek bennem!’ És ez örömmel tölt el.”

Amikor az ember egyedüli egyháztag az iskolájában, nehéz lehet hasonló értékrendű barátokat találni. De nem lehetetlen! És lehet, hogy mások úgy döntenek majd, hogy téged fognak követni.

„Reggel 7-től délután 4-ig együtt vagyok az osztálytársaimmal – mondja a 16 éves Luciano Fernández Caracasból. – Legtöbbjük dohányzik, bulikba jár, italozik és káromkodik. Én vagyok az egyetlen ismerősük, aki helyes példát tud mutatni nekik. Ez hatalmas felelősség! Sokan olyan embert látnak bennem, akiben megbízhatnak.”

„Egyszer a barátaim kimentek valahova dohányozni – mondja Norelia –, én pedig ezt mondtam nekik: ’Emlékeztek, milyen vallású vagyok? Én nem teszek ilyesmit.’ Néhányan megértették, hogy a dohányzás rossz szokás, és megpróbáltak leszokni róla. ’Kis tökéletesnek’ neveznek, és mindig kikérik a véleményemet. Megmondtam nekik, hogy nem vagyok tökéletes, de megpróbálok az egyházam normái szerint élni. Tisztelik a hitelveimet, és azt hiszem, elültettem néhány magot, ami egy nap hatalmas erő forrását jelentheti majd számukra.”

Egyszer, amikor a 16 éves Enrique Lópeznek Caracasból négy barátjával együtt lukasórája volt, felmentek az egyik barátjukhoz. „Valaki sört vett elő. Nem gondoltam, hogy rá akarnak venni, hogy igyak, hiszen már mindent tudtak a vallásomról – de nem így történt. Azt mondtam nekik: ’Nem, én nem iszok ilyesmit.’ Erre aztán gúnyolni kezdtek, és azt mondták, nincs abban semmi rossz, ha az ember iszik, és egy kicsi amúgy sem fog megártani. De igazából már egy kicsi is megárt, így hát nemet mondtam. Egy idő után azt mondták: ’Á, felesleges időpocsékolás!’ Így hát abbahagyták, aztán visszamentünk az iskolába. Azt hiszem, tiszteltek a kitartásomért.”

A fiatalok közül néhányan úgy érzik, hogy saját otthonukban különösen fontos a példamutatás. „Bár édesapám még nem tagja az egyháznak – mondja a 17 éves Jackelin García Maracaibóból –, nem adtam fel a reményt, hogy majd az lesz, és családunk össze lesz pecsételve a templomban. Mindig ezért imádkozom és böjtölök. Remélem, hogy hitem, türelmem és példám segíteni fog az édesapámnak.”

Ezek a venezuelai fiatal férfiak és fiatal nők sokat tanulnak a barátságról. „Azok, akik megpróbálnak helytelen dolgokra rávenni, igazából nem a barátaink – mondja David. – Általában megpróbálják elhitetni velünk, hogy a rossz dolgok nem is olyan rosszak, pedig tényleg azok. A szentírások azt tanítják, hogy állhatatosnak kell lennünk a Krisztusba vetett hitünkben, hogy az Úr vezethessen minket és megtaníthassa nekünk, mit kell tennünk.” (Lásd 2 Nefi 31:20)

A legtöbb fiatal úgy találja, hogy legjobb barátaik az egyház aktív tagjai közül kerülnek ki. Sok egyházközségben és gyülekezetben a szemináriumot heti három este tartják: kedden, szerdán és csütörtökön, este fél héttől fél nyolcig. A közös tevékenység néha pénteken van, és része lehet egy-egy összevont Fiatal Férfiak-Fiatal Nők program, például egy táncmulatság vagy más társas összejövetel. Szombatonként gyakran szerveznek szabadidős programokat vagy szolgálatot. Vasárnap pedig természetesen ott vannak az egyházi gyűlések. Néhány fiatal minden héten együtt munkálkodik a teljes idejű misszionáriusokkal, illetve segít az új egyháztagok tanításában. Ezen felül vannak alkalmanként templomi utak, ifjúsági konferenciák és vasárnap esti áhítatok.

„Az egyházban vannak a barátaim – mondja Jimmy. – Azon felül, hogy tanulok a tanokról, együtt vagyok a barátaimmal, és új barátságokat is kötök. A barátaim ugyanazokban az alapelvekben hisznek, mint én.”

Az új barátok némelyike valójában régi barát, aki visszatért az egyházi aktivitásba. „Gyakran látogatjuk meg a kevésbé aktív fiatalokat – mondja a 15 éves Anángelys Golindano Maracaibóból. – Kerületekre osztjuk be magunkat (egy kerületben hárman-négyen vagyunk), aztán elmegyünk a kevésbé aktívakhoz, és elmondjuk nekik, hogy hiányoznak. Páran igent is mondtak, amikor visszahívtuk őket az egyházba. Korábban 14-en voltunk az egyházközség szemináriumi osztályában, most 20-an vagyunk.”

A 15 esztendős Josué Díaz Maracaibóból hasonló eredményeket tapasztalt az ő egyházközségében. „Tavaly csak kilencen voltunk a szemináriumon, két egyházközség összevonásával. Böjtöltünk és felkerestünk embereket, aztán ketté kellett osztani az osztályt! Most az egyikből 16-an, a másikból pedig 15-en járnak!”

Szintén sikeresnek bizonyult az a projekt, melynek során szerda esténként kevésbé aktív fiatalok otthonába vitték el a családi estet. „Néhány szülő nem egyháztag – mondja Jackelin. – Sőt, az a helyzet, hogy a legtöbb fiatal egyedüli egyháztag a családjában. De a szülők általában beengednek. Amikor a fiatalok meglátnak, meglepődnek. De látják, hogy érdekelnek minket. Egyikünk rövid tanítást tart, mely során kérdéseket és hozzászólásokat várunk. Igazán lehet érezni a Szentlelket. Általában a világ dolgai akadályozzák meg őket abban, hogy visszatérjenek az egyházba. Sokan mondják, hogy nagyon örülnek, hogy felkerestük, és még mindig van bizonyságuk.”

A barátság kifejezésének azonban szívből jövőnek kell lennie, mondja Jackelin. „Néha, amikor meglátnak, a nem aktív fiatalok megpróbálnak inkább elbújni, mert az hiszik, folyton csak az egyházról fogunk beszélni nekik. Mi azonban próbálunk törődni életük más részeivel is, és más dolgokról is beszélgetünk. Szeretnénk, ha látnák, hogy érdeklődünk irántuk, és örülünk, hogy barátok lehetünk.”

David csodát tapasztalt egyik jóbarátja életében. „Egy barátom, aki a legnagyobb segítséget jelentette számomra, amikor még új voltam az egyházban, kevésbé aktív lett – meséli. – Az Úr megáldott, hogy lehetőségem legyen találkozni vele és újra beszélgetni. Meséltem neki mindazokról a dolgokról, amiket megtett, hogy segítsen – és elmondtam neki, hogy vissza szeretném fizetni a jóságát. Megpróbáltam a barátja lenni. Most a papi kvórumunk aktív tagja.”

Sok venezuelai fiatal utazott igen hosszasan a templomba, mielőtt felépült volna a Venezuela Caracas Templom. Néhányaknak még Caracasig is sokat kell utazniuk. Például Barcelonából és Puerto La Cruzból körülbelül 6 óra az út, Maracaibóból pedig akár 10 órába is telhet. A fiatalok és vezetőik néha este indulnak útnak, és másnap kora reggel érkeznek meg a templomba. Aztán a templomi szolgálat után visszaszállnak a buszra, és aznap késő este érnek haza.

Sok fiatal keresztelkedett már meg a saját őseiért. „Amikor legutóbb elmentem a templomba – mondja a 14 éves Gustavo Medina Maracaibóból –, mindkét nagypapámért, az egyik dédpapámért és másokért végeztem keresztelkedést.”

Bár néhány fiatal családi körülményei nem teszik lehetővé, hogy családjukat összepecsételjék, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy ki tudják élvezni a templom áldásait. „Édesanyámat, fivéreimet és engem még nem lehetett összepecsételni a templomban – mondja Anángelys –, mivel a szüleim elváltak. De két évvel ezelőtt megkeresztelkedtem nyolc nőért a családomban. Nagyon várom, hogy majd egy napon a jövendőbeli férjemhez lehessek pecsételve.”

A 15 éves Ingrids Rodríguez Puerto La Cruzból jól emlékszik arra, milyen volt, amikor szüleihez pecsételték. „Nagyon sokat sírtam – mondja. Nem tudtam visszatartani. Azt mondtam magamban: ’Mostantól még jobban kell támogatnom a szüleimet, mert össze lettünk pecsételve az örökkévalóságra.’”

Hasonlóképp a Mouthino család is, miután összepecsételték őket, Fátima és családja szintén kiélvezte a pillanatot. „Néztük magunkat a templom tükreiben – mondja –, és megígértük, hogy mindörökre együtt maradunk. Bármi történjen is, támogatni fogjuk egymást.”

„Hálás vagyok, hogy az egyház tagja lehetek – mondja Rubí, aki büszkén viseli a pótolt Fiatal Nők nyakláncát. – Fiatalokként nagyon sok kísértéssel kell szembenéznünk. Ha nem lennék egyháztag, lehet, hogy én is sok olyan hibába esnék, amit néhány barátom esetében látok. Egyikünk sem tökéletes, de mivel Jézus Krisztus magára vette a bűneinket, megbánhatjuk azokat. Olyan ajándék ez, amelyért igazán hálásnak kell lennünk.”

Igaz, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen”? (Lukács 1:37) A 16 éves José Javier Alarcón Maracaibóból próbára tette ezt a szentírásbeli ígéretet.

„Amikor nyolc-kilenc éves voltam, szüleim elváltak. Később egy barátom elhívott az egyházba, és idővel szerettem volna megkeresztelkedni. Édesanyám, aki már megkeresztelkedett, de már évek óta nem volt aktív, nem engedte, hogy megkeresztelkedjek. Amikor 12 éves lettem, végre megengedte. Ahogy egyre növekedtem az evangéliumban, elkezdtem azért imádkozni, hogy anya visszajöjjön az egyházba. És néhány év múlva vissza is jött!”

José Javier édesanyja, Miriam, elismeri, hogy nyolc éven át távol volt az egyháztól, és „nem is állt szándékomban visszatérni. De amikor a fiam nagy hittel elkezdett imádkozni értem, … valami elindult bennem. Erős vágyat kezdtem érezni arra, hogy imádkozzam és olvassam a szentírásokat. Egy este az Úr megváltoztatta a szívemet, és attól fogva teljes mértékben megváltoztam. Mindezt a fiamnak köszönhetem. Köszönetet mondok az Atyának, hogy ilyen csodálatos fiat adott nekem!”

„Ez Isten ajándéka – mondja José Javier. – Meg kellett tennem egy részét, de igazából Isten volt az, aki mindezt tette.”

Mostanra José Javier és édesanyja, valamint 10 éves öccse, Jesús David, már ellátogattak a templomba. José Javier halottakért keresztelkedett, édesanyja pedig részesült a felruházásában.

A 16 éves Gladys Guerrero volt az egyedüli utolsó napi szent a Maracaibóban lévő katonai szakközépiskolában. Az első iskolahéten arra kényszerítették, hogy álljon ki mind az 500 diák elé, és magyarázza el, miért nem iszik kávét. Bár sok tanuló kigúnyolta Gladyst az életmódja miatt, voltak, akik elkezdték alaposan figyelemmel kísérni. „Amikor látták, hogy nem teszek meg bizonyos dolgokat, például hogy nem iszom alkoholt és nem megyek el bizonyos bulikba, néhányuk érdeklődni kezdett az evangélium iránt – mondja. – Egy nap a misszionáriusok elmentek az iskola előtt, és behívtam őket. Bemutattam őket néhány tanulónak, és sok ajánlást kaptak.” Az elkövetkezendő hónapok során Gladys tíz osztálytársa keresztelkedett meg.