Én? Én adjak áldást?

„Mondod majd az áldást, ha téged választ rá?” – kérdezte Jacob a vonal másik végén. Jacob, a házitanító társam, elmondta, hogy az egyik ember, akit házitanítunk, áldást szeretne kapni.

„Mit fogok mondani az áldásban?” – tűnődtem. Még csak 18 éves voltam. Nemrég szenteltek elderré, és elköltöztem otthonról, hogy egyetemre járjak. Egész életemben készültem a melkisédeki papság elnyerésére, de soha nem gondoltam arra, hogy egy nap majd tényleg használnom kell.

Egy pillanatra haboztam, nyeltem egy nagyot, majd hallottam magamat, amint egy kicsit kelletlenül igent mondok. Mihelyt rádöbbentem, mit is beszélek, szinte félbeharaptam a szót, hogy alig lehetett hallani. Nem ezt akartam mondani, de valahogy kicsúszott a számon.

„Remek! – kiáltott fel a lelkes hang. – Pár perc múlva nálad vagyok.”

Ott álltam a telefonnál a lakásomban, és már éppen azon voltam, hogy visszahívom Jacobot, hogy megmondjam, hogy képtelen vagyok megtenni. Aztán eszembe jutott az édesapám. Akármikor papsági áldást kellett adnia, csendesen félrevonult egy másik szobába, és először imádkozott. Mindig csak annyit mondott: „Egy pillanat” – aztán elment imádkozni, anélkül, hogy észrevették volna. Én azonban mindig észrevettem.

Mivel egyedül voltam a lakásban, letérdeltem a kanapé mellé. Fejemet lehajtottam, és imádkozni kezdtem: „Mennyei Atyám, lehet, hogy néhány perc múlva áldást fogok adni, de még soha nem csináltam. Ha az a te akaratod, kérlek, segíts kiűzni az elmémből a saját gondolataimat, és segíts tudnom a Szentlélek által, hogy mit kell mondanom!”

Ahogy felálltam, békés érzésem volt, tudva, hogy érdemes vagyok, és hogy a Szentlélek meg fogja súgni, mit kell mondanom, amikor majd beszélnem kell. Nem tudtam, mit fogok mondani, de az nem is tűnt fontosnak.

Pár perccel később Jacob és én öltönyben, nyakkendőben ott ültünk az ifjú hölgy otthonában, akinek a házitanítói voltunk. Egy kicsit beszélgettünk arról, hogy megy az élete. Nehéz időszakon ment keresztül, és remélte, hogy egy papsági áldás segíteni fog.

„Mit szeretnél, ki adja az áldást?” – kérdezte Jacob.

A lány felém fordult: „Adnád te?” – kérdezte.

„Persze” – feleltem, és ez alkalommal nem haraptam el a szó felét.

A konyhaasztal mellől kihúztunk egy fehér fémszéket a szoba közepére. Amikor kezemet a lány fejére tettem, csendben elismételtem az imámat, azt kérve, hogy tudjam, mit kell mondanom. Jacob a kezét az én kezemre tette, és elkezdtem beszélni: „A szent melkisédeki papság felhatalmazása által kezünket a fejedre helyezzük, és áldást adunk neked…”

Amint kimondtam ezeket a szavakat, tudtam, mit mondjak utána. Elmondta, milyen problémái vannak, így az eszembe jutó szavak azokkal a problémákkal voltak kapcsolatosak. Más szavak azonban olyan dolgokról szóltak, amiket ő meg sem említett. Nem olyan volt, mintha előre átgondoltam volna, mit mondok következőleg – a szavak egyszerűen csak úgy jöttek maguktól. Nem azt mondtam, amit már hallottam az édesapámtól vagy a társamtól. Éreztem, hogy a Szentlélek súgja, mit mondjak.

Miután befejeztem az áldást, a lány könnyes szemmel felnézett, és köszönet et mondott. Észrevettem, hogy az én szemem is könnyes, és csendben köszönetet mondtam Mennyei Atyámnak. Ő valóban ad sugalmazást az érdemes papságviselőknek! Azáltal tanultam meg ezt az igazságot, hogy felkészítettem magam arra, hogy érdemes legyek a melkisédeki papság elnyerésére és használatára.

Brad Larsen teljes időben szolgál a Mexikó Tuxtla Gutiérrez Misszióban.