Egy szerető anya életre szóló küldetése

Gyermekkoromban Tongán az édesanyám időnként besegített az ifjúsági hitoktatás tanításába. 5 éves koromtól egészen 10 éves koromig gyakorta felébresztett a hitoktatás előtt, és odavitt a házhoz, ahol az órát tartották. Bár a guava bokrokkal övezett ösvényen megtett séta alig ötszáz méter volt, ő mindig megkérdezte tőlem: „Nem félsz?” Én pedig mindig bátran válaszoltam: „Nem!”

Aztán ezt mondta: „Egy nap majd elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy Mennyei Atyánkat szolgáld. Ő adott nekünk mindent, sőt egy tervet is, hogy visszatérhessünk Hozzá és Vele élhessünk. Egy nap majd misszióba fogsz menni, és teljes szíveddel, lelkeddel, elméddel és erőddel fogod szolgálni Őt. Már most el kell kezdened felkészülni arra, hogy jó misszionárius légy.”

Idővel, a családommal a kaliforniai Ontarióba költöztünk. Édesanyám egy számára teljesen ismeretlen országban találta magát; nem beszélte a nyelvet és kultúrsokkot kapott. Mint a tyúk, mely a szárnya alá gyűjti a csibéit, maga köré gyűjtött minket, majd letérdelt, és azért könyörgött Mennyei Atyánkhoz, hogy a tőle kapott egyetlen gyermeke se távolodjon el az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus egyházától. Szüleim a családi ima, a napi szentírás-tanulmányozás, a rendszeres családi böjtök, a heti családi estek és az egyházi gyűlések által törekedtek segítséget kapni Mennyei Atyánktól a család megerősítéséhez.

Szüleim arra buzdítottak bennünket, hogy már fiatalon misszionáriusokként viselkedjünk. Az egyházi gyűlésekre mindig fehér inget vettünk fel, és a hajunk is a misszionáriusi előírások szerint volt levágva. Papként részt vettem az úrvacsora megáldásában, tanító és diakónus korú öcséim pedig előkészítették és kiosztották az úrvacsorát. Láttam, hogy édesanyám és édesapám figyeltek bennünket, meggyőződve arról, hogy kötelességeinket hithűen végezzük el.

Mielőtt elindultam a missziómba, édesanyám ezt mondta nekem: „Tedd a dolgodat, én is teszem majd az enyémet. Imádkozni és böjtölni fogok azért, hogy találj olyan embereket, akiket taníthatsz.” Az imádkozást és böjtölést mind a négy fiáért megtette, amíg azok a missziójukat szolgálták. Mindannyian hithűen szolgáltunk, és becsülettel térünk haza.

Amikor halála előtt utoljára beszélgettem vele, édesanyám ezt mondta: „Peiholani, mindegyikőtöknek azt tanítottam, amiről tudom, hogy a legfontosabb ebben és az ez után következő életben. Mégpedig azt, hogy Jézus Krisztus evangéliuma igaz. Jézus Krisztus engesztelő vére a lelketek szabadítója. Tiszteljétek szövetségeiteket, melyeket az Úrral kötöttetek a templomban. Ha ezt teszitek, a családunk újra együtt lesz majd. Ezt minden kétséget kizáróan tudom, mivel Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus él.”

Bizonyságom minden egyes szóval, amit édesanyám és édesapám mondott, az evangéliumra épült. Tudom, hogy a családunk egy nap majd újra együtt lesz, mivel a szüleim eleget tettek azon küldetésüknek, hogy az evangéliumot tanítsák nekünk, és a Szabadítóhoz vezessenek bennünket.