Fivérem, én elköteleztem magam

Két fiatal testvér egy kisebb szirtfal tetején állt, mely egy gyönyörű kék tó tiszta vizére nézett. A hely népszerű volt azok körében, akik onnan ugráltak fejest a vízbe, és a két fivér is gyakran beszélgetett arról, hogy ők is leugranak egyszer – mert ezt látták másoktól.

Habár mindketten ugrani akartak, egyikük sem akart az első lenni. A sziklafal nem volt túl magas, de a két fiatal fiú számára a távolság mindig, mikor előrehajoltak, egyre nagyobbnak tűnt, bátorságuk pedig hamar elillanni látszott.

Az egyik fivér végül a szikla szélére helyezte az egyik lábát, és elszántan nekirugaszkodott. A másik testvér abban a pillanatban azt suttogta: „Talán meg kellene várnunk ezzel a következő nyarat.”

Az első fivért a lendülete azonban már előre húzta. „Fivérem – válaszolta –, én elköteleztem magam!”

Belecsobbant a vízbe, majd nemsokára győzedelmes kiáltással bukkant fel. A másik testvér azonnal követte. Később mindketten jót nevettek az első fiú ugrás előtti utolsó szavain: „Fivérem, én elköteleztem magam.”

Az elkötelezettség valamelyest hasonlít a vízbe ugráshoz. Vagy elkötelezted magad, vagy nem. Vagy előrelépsz, vagy állsz egy helyben. Nincs köztes állapot. Mindannyian szembe kerülünk olyan döntésekkel, melyek megváltoztatják életünk további menetét. Egyháztagokként fel kell magunknak tenni a kérdést: „Fejest ugrok, vagy csak a szikla szélén fogok álldogálni? Teszek egy lépést előre, vagy éppencsak belemártom a lábujjamat a vízbe, hogy megnézzem, milyen hideg?”

Néhány bűnt azzal követünk el, hogy valami rosszat teszünk; máskor pedig azzal, hogy semmit sem teszünk. Az evangélium iránti részleges elkötelezettség frusztrációhoz, boldogtalansághoz és bűntudathoz vezet. Ránk ez nem vonatkozhat, mivel szövetséges nép vagyunk. Keresztelkedésünkkor, valamint az Úr házába való belépésünkkor szövetségeket kötünk az Úrral. A férfiak szövetséget kötnek az Úrral, amikor elrendelik őket a papságba. Semmi sem lehet fontosabb annál, mint betartani azokat a szövetségeket, melyeket az Úrral kötöttünk. Emlékezzünk Rákhel és Lea Jákóbnak adott válaszára az Ószövetségből! Egyszerű, egyenes válasz volt, mely kifejezte elkötelezettségüket: „Most azért valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed” (1 Mózes 31:16).

Azok, akik csak félig-meddig elkötelezettek, a bizonyság, öröm és békesség áldásaira is csak félig-meddig számítsanak. A menny ablakai is csak félig-meddig lesznek nyitva számukra. Hát nem lenne balgaság ezt gondolni: „Most csak 50 százalékban kötelezem el magam, de majd amikor Krisztus eljön a második eljövetelkor, akkor az elkötelezettségem 100 százalékos lesz.”

Az Úrral kötött szövetségeink iránti elkötelezettség a megtérésünk gyümölcse. A Szabadító és az Ő egyháza iránti elkötelezettségünk a jellemünket építi, és megerősíti a lelkünket, hogy amikor majd találkozunk Krisztussal, Ő átölelhet majd bennünket és ezt mondja: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe” (Máté 24:21).

Különbség van a szándék és a cselekvés között. Azok, akikben csupán a szándék él, hogy elkötelezzék magukat, minduntalan kifogásokat találnak majd maguknak. Azok viszont, akik igazán elkötelezettek, nyíltan szembeszállnak a kihívásaikkal és ezt mondják magukban: „Igen, ez jó indok lenne a halogatásra, de szövetséget kötöttem, így megteszem azt, amire elköteleztem magam.” Ők olvassák a szentírásaikat, és őszintén törekednek Mennyei Atyjuk útmutatására. Elfogadják és felmagasztalják egyházi elhívásaikat. Részt vesznek az egyházi gyűléseiken. Elvégzik a házi- és látogatótanításukat.

Egy német mondás így szól: „Az ígéretek olyanok, mint a telihold. Ha nem tartjuk meg őket egyszerre, napról napra kisebbek lesznek.” Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként elköteleztük magunkat arra, hogy a tanítványság útját fogjuk járni. Elköteleztük magunkat, hogy a Szabadítónk példáját követjük. Képzeljétek csak el, hogy a világ milyen áldott lenne és milyen jó hellyé válna, ha az Úr egyházának minden tagja a valódi lehetőségeihez mérten élne, mely során lelke legmélyéig megtért, és elkötelezett Isten királyságának felépítésére.

Valamelyest mindannyian egyfajta döntéshelyzetben vagyunk, és letekintünk a vízre. Azért imádkozom, hogy legyen elég hitünk előre haladni, bátran szembenézni a félelmeinkkel és kétségeinkkel, és azt mondani magunknak: „Én elköteleztem magam!”