Hittel válaszolni a hívásra
A Brigham Young Egyetemen 2010. szeptember 12-én tartott regionális cövekkonferencia közvetítésén elhangzott beszédből.
Mindannyiunk szívében égnie kell a meggyőződésnek, hogy ez Isten munkája, és hogy ehhez a tőlünk telhető legtöbbet kell adnunk, hogy „felépíts[ük] Sion romos helyeit”.
1849-ben, csupán két évvel azután, hogy a szentek megérkeztek a Salt Lake völgybe, Parley P. Pratt elder, aki a Tizenkét Apostol Kvórumának volt tagja, egy expedíciót vezetett a déli vidékekre. Minél délebbre haladtak, a terep annál keményebbé vált. Miután a férfiak mintegy 900 métert ereszkedtek a nagy medence pereméről a Virgin és a Santa Clara folyó találkozásához (a Utah államban lévő mai St. George-tól délre), a terep szárazzá, homokossá, vulkanikus kinézetűvé és göröngyössé vált. A felderítőket nem nyűgözte le a látvány. Egy napló így írt erről:
„Egy felettébb göröngyös, sziklás, homokos, szinte leírhatatlan tájon keltünk át, melyet mintha borzasztó zűrzavarban alkottak volna meg. …
Egy igen kiterjedt, kaotikus anyag tárult elénk, mely hatalmas dombokból, [vörös] sivatagokból, zord, kopár síkságokból, meredek sziklákból, laza, terméketlen agyagból és homokkőből állt, melynek egésze, röviden fogalmazva felfoghatatlan kuszaságban terült el. Egy romokban álló vidéket láttunk, melyet valamely hajdani kor rengései teljesen kifordítottak magából.”1
De akármilyen hányattatottnak is tűnt a táj déli része, San Juan megye keletre fekvő szélkorbácsolt, omladozó ormai és kietlen szurdokai még ennél is keményebbnek látszottak. Az egyházi vezetők tudták, hogy e durva, elhagyatott földterület megművelése nehéz feladat lesz, azonban mégis közösségeket kívántak megalapítani ezen a helyen az egyház számára. 1879-ben a Parowan Cövek negyedéves konferenciáján 250 ember fogadta el John Taylor elnök felhívását, hogy alapítsák meg a San Juan Missziót. 80 szekérrel és közel 1000 szarvasmarhával és lóval vágtak neki és szelték át a hófödte hegyek és égbe magasló sziklaormok addig felfedezetlen vidékét.
A San Juanba vezető legrövidebb utat keresve, azok az első felfedezők egyik akadályt a másik után legyőzve hamarosan minden idők egyik leghatalmasabb és legfélelmetesebb akadályával néztek szembe: a Colorado-folyó által vájt áthatolhatatlan hasadékkal. Csodával határos módon a kimerült felderítők találtak egy keskeny hasadékot a szurdokban – egy 600 méteres repedést, mely az alattuk fekvő Colorado-folyó vörös szirtjein haladt végig. Ez a félreeső, életveszélyes „sziklába vájt üreg” tűnt az egyetlen lehetséges átjárónak a keleti oldal felé.
A homokkőben kialakult hasadék a legtöbb szakaszon túl keskeny volt ahhoz, hogy egy ló, de sok esetben, hogy akár egy férfi vagy egy nő is átférjen azon. A közel húszméteres szakadékokon nemhogy a megrakott szekerek, de még egy hegyi kecske sem tudott volna átkelni. A rettenthetetlen szentek azonban nem szándékoztak visszafordulni, így robbanószerekkel és szerszámaikkal, 1879 decembere és 1880 januárja között szinte egyfolytában dolgozva, sikeresen vájtak egy kezdetleges, veszélyes ösvényt, mely a szurdok mélyébe vezetett.
A befejezett útalapon, már ha annak lehet nevezni, már csak annyi volt a feladatuk, hogy az első 40 szekeret leengedjék a „lyukba”. A mintegy nyolc kilométerrel lévő Fifty-Mile-forrásnál várakozó többi szekér csak később követte őket.
Oly módon szervezték meg a haladást, hogy „több mint egy tucat férfi tudott még a szekerek mögé férni, ahol hosszú kötelekkel lassították annak ereszkedését. Ezután a kerekeket láncokkal rögzítették, ami lehetővé tette, hogy a szekerek inkább csússzanak, és megakadályozta azt a szerencsétlen helyzetet, hogy a kerekek gurulni kezdjenek.
A pionír történelem egyik legnagyszerűbb mozzanatában a csapat egyenként engedte le a szekereket az alattomos mélységbe. Amikor elérték a szurdok alját, buzgón álltak neki átszelni a folyót egy erre a célra kialakított tutajon. Mint kiderült, Joseph Stanford Smith családja volt az utolsó szekérben, mely aznap a mélybe ereszkedett.
Stanford Smith módszeresen segített az előttük lévő szekereknek, a csapat azonban valahogy megfeledkezett arról, hogy Smith testvér családjának is szüksége lesz még segítségre a sor végén. Mélységes aggodalmában, hogy családját látszólag magára hagyták, Stanford a csapatával, szekerével és családjával a szakadék széléhez állt. A csapat előre állt, a harmadik lovat pedig a szekér mögé, a hátsó tengelyhez kötötték. A Smith család megállt egy pillanatra, és lenézett a félelmetes mélyedésbe. Stanford feleségéhez, Arabellához fordult, és ezt mondta: „Attól tartok, nem fog sikerülni.”
Felesége így válaszolt: „De muszáj sikerülnie!”
Erre ő: „Ha lenne még néhány emberünk, akik a szekeret hátulról megtartják, akkor talán sikerülne.”
Felesége válasza annyi volt: „Majd én tartom a kötelet.”
Az asszony leterített egy plédet a földre, melyre leültette hároméves fiát, Royt és az ötéves Adát, újszülött kisfiát pedig az ő gondjaikra bízta. „Vigyázzatok a kisöcsétekre, míg a papa visszajön értetek!” – mondta. Majd a szekér mögé helyezkedve, Belle Smith megragadta a ló gyeplőjét, amely a szekér hátuljához volt erősítve. Stanford elindította a csapatot a mélységbe. A szekér lassan araszolt lefelé. Az első zökkenéskor a hátsó ló elesett. Smith nőtestvér a ló és a szekér után sietett, minden erejével és bátorságával tartva gyeplőt. Hamarosan ő maga is elesett, majd ahogy a lóval együtt csúszott a földön egy kiálló szikladarab mély sebet hasított rajta a combjától egészen a csípőjéig. A hősies, szakadt ruhájú és szörnyen súlyos sebből vérző asszony minden erejével és hitével tartotta a gyeplőt az egész ereszkedés alatt, mígnem elértek a folyóparthoz.
A szakadék aljának elérésekor, alig hitték el, hogy sikerült a feladat. Ekkor Stanford, gyermekei biztonságáért aggódva, azonnal visszasietett a mintegy 600 méter magasságban lévő hegytetőre. Amikor átmászott a szikla peremén, látta, hogy gyermekei el sem mozdultak a helyükről. Karjába vette az újszülöttet, a két másik gyermek pedig belé és egymásba kapaszkodva követte őt a sziklás mélyedésbe az odalent várakozó aggódó édesanyjukhoz. A távolból látták, ahogy öt férfi láncokkal és kötelekkel feléjük közeledik. A Smith család szorult helyzetét felismerve ezek a férfiak segíteni érkeztek. Stanford így kiáltott nekik: „Hagyjátok csak, barátaim! Sikerült leérnünk. Itt van [Belle], és megadja mindazt a segítséget, amire bárkinek is szüksége lehet [az út megtételéhez].”2
Amikor a hívás érkezik
A sziklahasadék-expedíció csupán egy azon sok példa közül, mely szemlélteti a korai szentek drámai elkötelezettségét és odaadását, hogy válaszoljanak a próféta azon hívására, amelyet ő akkor nekik adott. Egy másik példa lehet a Muddy (azaz a Sáros-folyó) Misszió létrehozására szóló hívás, mely a mai Nevada területén történt. Mint sok más korai pionír letelepedés, a Muddy-vidék sem kecsegtetett könnyű élettel, és sok önvizsgálatra volt szükség, amikor a hívás érkezett, hogy ott telepedjenek le.
Azok közül néhányan, akiket 1860-ben erre a feladatra hívtak el, biztosan feltették a kérdést: „A föld összes zuga közül, miért pont a Muddy?” Nos, ennek is meg volt az oka. Először is, az amerikai polgárháború miatt felvetődött annak lehetősége, hogy a Colorado-folyón szállítsanak árucikkeket. Másodszor, amikor a háború miatt elapadtak a textilbeszerzési források, néhány mérfölddel arrébb St. George és Washington városában megalapításra került a Cotton (azaz gyapot) Misszió. Úgy gondolták, hogy a misszió számára a gyapotot, majd a Sáros-folyó melletti Muddy-vidéken fogják termeszteni. Harmadszor, az utolsó napi szentek erősen elkötelezettek voltak abban, hogy együttműködjenek a térségben élő amerikai őslakos törzsekkel, ételt biztosítva nekik, és azt remélve, hogy majd taníthatják őket.
Ez a terület azonban elhagyatott, terméketlen és kopár volt. Úgy tűnt, szinte semmi másra nem lehet ott számítani, csak forróságra és kemény munkára. Elszigetelt és zömében lakatlan terület volt, a folyó pedig, mely a misszió nevét adta, kiderült, hogy méltó a nevéhez.
Arról, hogy miként és milyen hittel és elkötelezettséggel telepedtek le a Muddy-vidéken, hadd számoljon be az egyik korai telepes. Ez az asszony jelképezi mindazt a határozott, bátor és erkölcsös meggyőződést, mellyel mind a fiatalok, mind pedig az idősebbek rendelkeztek – jelen esetben főként a fiatalok. Elizabeth Claridge McCune így írt édesapja elhívásáról, hogy telepedjenek le a Muddy-vidéken:
„Nem volt olyan hely a világon, amely tizenöt éves koromban felért volna a számomra oly kedves Nephi városával [Utah állam Juab megyéjében]. Ó, mennyire vártuk mindig Brigham Young elnök és társai rendszeres látogatását! […]
Brigham, Kimball és Wells testvér és kísérőik szekerükből kiszállva, végigsétáltak a virágos úton, mely otthonunkhoz vezetett, ahol pedig vacsorával szolgáltunk nekik. […]
Mindannyian részt vettünk a vasárnap délutáni gyűlésen, ahol a fehérbe öltözött lányok a külön nekik fenntartott székekre ültek az első sorban. A beszédek nagyszerűek voltak, és mi is boldogok voltunk egészen addig, míg Young elnök be nem jelentette, hogy fel fogja olvasni néhány férfi nevét, akiket misszionáriusnak hívnak el és támogatnak, hogy elmenjenek és megalapítsák a »Muddy« Missziót. Az összes jelenlévő szíve szinte megállt egy pillanatra. Sokakat hívtak már el, hogy részt vegyenek a Dixie megyei letelepedésben, de hogy pont a Muddy, ami sokkal délebbre van, és sokkal rosszabb! Ó, jaj! Ó, jaj! Nem hallottam más nevet, csak annyit: »Samuel Clarigde.« Azután csak sírtam, zokogtam, nem is törődve azzal, hogy könnyeim teljesen eláztatták az új fehér ruhámat. A mellettem ülő lány édesapját is elhívták. A lány odafordult hozzám és ezt mondta: »Most miért sírsz? Én nem sírok. Tudom, hogy az én apám nem megy el.« »Nos, pont ez az! – mondtam. Én tudom, hogy az én apám el fog menni, és semmi sem állíthatja meg. Nem is tekinteném többé az apámnak, ha nem menne, amikor arra elhívják.« Majd újra zokogni kezdtem. […]
Mivel csak nem sokkal azelőtt költöztünk egy szép és kényelmes új házba, számos barátunk megpróbálta meggyőzni édesapámat, hogy tartsa meg a házát és farmját, menjen le délre, majd később térjen vissza. Édesapám azonban tudta, hogy őt nem ilyen misszióba hívták. »Mindenemet el fogom adni – mondta –, és mindenben arra fogok törekedni hogy segíthessek beépíteni Sion egy újabb kietlen területét. «”3
A munkába vetett hit
Mi szülte akkor és most is ezt a hűséget, mellyel e 15 éves lány és családja rendelkezett? Mi volt az, ami miatt odafordult kevésbé határozott barátjához és kijelentse: „Tudom, hogy az én apám el fog menni, és semmi sem akadályozhatja meg ebben”? Honnan ered ez a fajta bátorság, melynek hatására így folytatta: „Nem is tekinteném többé az apámnak, ha nem menne, amikor arra elhívják”?
És mi játszódott le abban a három kisgyermekben, akik látták, ahogy szüleik a szekerekkel együtt eltűnnek a Colorado-folyó sziklahasadékában, és csak bíztak az édesanyjuk által nekik adott utasításokban? Bátran ott ültek, szilárd elhatározással, hogy a legnagyobb félelmeik ellenére sem fognak megmozdulni vagy sírni.
Mit látunk e hithű pionírok példájából? Azt, amit az elmúlt idők adományozási korszakaiban, és a mostaniban is. Azt látjuk, amit akkor láttunk, amikor a szentek elhagyták New York, Pennsylvania, Ohio és Missouri államot, majd pedig egy jeges folyón átkelve hagyták maguk mögött szeretett városukat, Nauvoot, a távolból már csak az égő templomot látva. Ezt láttuk, amikor ugyanezek az emberek tömegével temették el halottaikat Winter Quartersben, melyeket különálló, néha csak kisebb doboznyi méretű sírok követtek Wyoming államban Chimney Rock közelében, vagy a Sweetwater-folyó egyik ágánál, vagy a Martin’s Cove melletti egyik hóbuckánál.
Mindaz, amit akkor és most is látunk az áldott szentek között nem más, mint az Istenbe, az Úr Jézus Krisztusba, Joseph Smith prófétába, valamint az e munka és annak üzenetének igazságába vetett hit. A hit vezetett egy fiút a ligetbe imádkozni, és a hit tette képessé arra, hogy felemelkedjen térdeiről, Isten kezébe helyezze magát az evangélium visszaállításáért, és végül saját mártírhalálába meneteljen csupán két évtized múlva.
Nem csoda, hogy a hit volt és lesz is mindig az evangélium és a munkánk első és megingathatatlan tantétele. Meggyőződésünk magja az, hogy a munka nem csupán jó lenne, ha előre haladna, hanem előre tud, előre fog és előre is kell haladnia.
Máskülönben nem tudom, hogyan tudták volna akkor régen az édesanyák és édesapák otthagyni újszülött gyermekeiket azokban a rögtönzött sírokban a síkságokon, utoljára rájuk tekinteni, majd sírva haladni tovább Sion felé. Nem tudom, hogyan tudta volna egy olyan nő, mint Belle Smith otthagyni gyermekeit egy szikla peremén, és leengedni a szekerét a veszedelmes lejtőn. Nem tudom, hogyan lett volna képes Samuel Claridge eladni minden tulajdonát, és elindulni Sion felépítésére a kietlen Muddy-vidékre. E történetek alapvető mozgatórugója maga a hit. Az a sziklákkal bordázott, tűzben edzett, eseménydús, lelki élményekkel övezett hit abban, hogy ez valóban Isten egyháza és királysága, és hogy amikor hívnak, akkor megyünk is.
Hívás a meggyőződésre
Még mindig vannak „romos helyek Sionban”, melyeket fel kell építeni, melyek közül számos sokkal közelebb van, mint a Muddy vagy San Juan Missziók. Néhányuk a saját szívünkben és otthonunkban van.
Így egy meggyőződésre szólító hívást adok át, melynek mindannyiunk szívében égnie kell, tudván, hogy ez Isten munkája, és megkövetelik tőlünk, hogy ebbe az erőfeszítésbe mindenünket beleadjuk. Arra kérlek benneteket, tápláljátok saját fizikai és lelki erőtöket, hogy amikor feladatoknak, kihívásoknak vagy elvárásoknak kell eleget tennetek, legyen elég tartalék hitetek, amelyből meríthettek. Imádkozzatok egy kicsit többet, tanuljatok egy kicsit többet, zárjátok ki a zajt és a lármát, élvezzétek a természetet, törekedjetek a személyes kinyilatkoztatásra, kutassátok saját lelketeket, és kutassátok a mennyeket azért a bizonyságért, amely pionír szüleinket is vezérelte. Így, amikor majd legbelül kissé mélyebbre, kissé távolabbra kell nyúlnotok, hogy szembenézzetek az élettel, és megtegyétek, amit kell, biztosak lehettek abban, hogy van is ott valami, amire támaszkodhattok.
Amikor megvan a saját hitetek, akkor készen álltok családotok megáldására. A tevékenység és szolgálat, valamint az ebben az egyházban lévő odaadás és hűség legmeghatározóbb mutatója a szoros családi kötelékek megléte. Mindezt annak teljes ismeretében mondom, hogy ezen egyház magasztossága részben az egyes egyháztagokban rejlik. Néha ez az egyháztag egy új megtért; néha ő az egyetlen utolsó napi szent az egész családban. Valakinek, valahol el kellett ültetnie a hit magját, és egy új nemzedéket kell elindítania az evangéliumban. Az azonban tény, hogy a hit sokkal jobban növekszik, sokkal védettebb és sokkal tartósabb, amikor egy egész család erősíti meg azt. Így, ha egyedül kell lennetek, dolgozzatok szorgalmasan azon, hogy a családotok más tagjai ne legyenek egyedül. Építsétek a családotokat és győződjetek meg arról, hogy erős hit uralkodik benne.
Ha ezt elértük, akkor a hívás érkezésekor az egyházat akár a közelben, akár egy távoli helyen képesek leszünk szolgálni. Akkor majd képesek leszünk felkutatni azt az elveszett bárányt – akár egyháztag, akár nem, élő vagy elhunyt is legyen az. Ezt csak akkor tudjuk bölcsen és jól megtenni, amikor a többi 99 bárány, beleértve ebbe a saját kis nyájunkat is, biztonságban van, míg mi kutatni indulunk. Ha szerettük és tanítottuk az otthonunkban lévőket, akkor a kis Elizabeth Claridge-hez hasonlóan ők is meg fogják érteni, hogy amikor az elhívás jön, biztosak lesztek abban, hogy édesapátok és édesanyátok, fivéreitek és nővéreitek menni fognak.
Elvégzendő munkánk van. Nem mondhatjuk, hogy minden szomszédunk mélyen gyökeredző hittel rendelkezik, hogy mindenkinek erős családja van, és hogy közel s távol mindenki hallotta az evangélium üzenetét, és általa hívő, másokat tanító és templomba járó utolsó napi szent lett. A világ egyre gonoszabbá válik, az előttünk álló évek pedig alaposan próbára fognak bennünket tenni. Az igazlelkűség erői azonban mindig győzedelmeskedni fognak, amikor az olyan, Stanford és Arabella Smithhez hasonló emberek, mint Samuel Claridge és bátor kislánya Elizabeth, győzedelmeskednek.
Kell, hogy legyen hitünk ebben a munkában – mindabban, amire a hívőket elhívják, és legyen hitünk az Úr Jézus Krisztusban és a mi Mennyei Atyánkban. A saját akaratunkat az Ő akaratukhoz kell formálnunk, amit pedig a pionírokéhoz hasonló, sziklaszilárd elhatározássá kell tennünk. Ha így teszünk, tudom, hogy biztonságban leszünk Isten egyházának és földi királyságának feltartóztathatatlan előremozdításában.
AZ UTOLSÓ SZEKÉR. Készítette: LYNN GRIFFIN
A Martin kézikocsis társaság, Wyoming, Bitter Creek, 1856. Készítette: Clark Kelley Price © 1980 IRI