„Ó, légy mindig velem”

Másnap este tanításra készen érkeztünk a fiú otthonához. Meglepve értesültünk arról, hogy Pak Midzsung a lánya, Kong Szudzsin tanítására is meg szeretne kérni bennünket. Mivel pedig idegennek számítottunk az otthonában, Pak Midzsung is jelen akart lenni a tanításokon. Természetesen szívesen tanítottunk annyi embert, ahányan csak meghallgattak minket.

Miután megkínáltak frissítőkkel, leültünk és elkezdtünk beszélgetni. Ahelyett, hogy rögtön a leckére tértünk volna, Pak Midzsung szeretett volna jobban megismerni bennünket, és megismertetni velünk a családi körülményeit. Beszélt nekünk a nem sokkal korábban átélt megpróbáltatásokról és nehézségekről, amelyek érték őket, köztük a fia küzdelmét a rákkal. A sugárkezelés sikeresen zárult, és a daganat csökkenőben volt, de az orvosok figyelmeztették őket, hogy bármikor ismét növekedésnek indulhat. Ez nagy terhet jelentett a családnak. Munkáscsaládként az édesapának keményen kellett dolgoznia, hogy tető legyen a fejük felett és étel kerüljön az asztalukra.

Megráztak és elszomorítottak az életük megpróbáltatásai. Az életük nem volt könnyű, de a családjukon belüli kapcsolat szorossága sokkal szembetűnőbb volt, mint bármely más koreai családban, akikkel addig találkoztam – ez pedig nem semmi egy olyan családközpontú társadalomban, mint amilyen a koreai. Aznap este úgy mentünk tőlük haza, hogy jobban megismertük ezt a különleges családot, és lehetőségünk nyílt evangéliumi üzeneteket is megosztani velük.

A társammal még többször is visszatértünk tanítani őket azon a héten, és minden alkalommal ugyanazt a melegséget és nagylelkűséget éreztük, mint az első látogatásunkkor. Amikor felmerült a keresztelés témája, mindkét gyerek nagyon lelkesen szeretett volna csatlakozni az egyházhoz. Az édesanyjuk azonban nem osztotta az izgatottságukat. Habár a tanításaink megérintették, és remélte, hogy azok igazak, nem érezte úgy, hogy képes lenne felvállalni és teljesíteni azokat a kötelezettségeket, amelyekkel az egyháztagság jár. Úgy érezte továbbá, hogy nem lenne helyénvaló, ha a férje nélkül keresztelkedne meg (akivel addig még nem találkoztunk). Abba azonban igen készségesen beleegyezett, hogy továbbra is találkozzunk, és szeretett volna a gyerekeivel tartani az egyházi gyűlésekre is.

A második hét vége felé, amikor ismét az otthonában tanítottunk, találkoztunk a férjével. Kong Kukvon alázatos, jóságos és nagylelkű ember volt. Csatlakozott hozzánk az utolsó néhány lecke erejéig, és azonnal hitt abban, amit tanítottunk, beleértve azokat a tanokat is, melyeket mások gyakran tartanak nehéznek, úgymint a tizedfizetést és a Bölcsesség szavát. Szűkölködéssel határos anyagi helyzetük ellenére elkezdtek tizedet fizetni. Az édesapa előtt álló egyetlen akadály az volt, hogy vasárnap is dolgoznia kellett. A szöuli nemzetközi repülőtéren dolgozott minden vasárnap, így nem tudott eljárni az egyházba a családjával. A munkabeosztása ellenére a feleségével együtt megszervezték, hogy részt vegyenek a gyerekeik keresztelőjén a rákövetkező vasárnap.

A keresztelő után továbbra is gyakran találkoztunk a család otthonában. Családi estet tartottunk, szentírásokat és felemelő élményeket osztottunk meg, és bemutattuk őket az egyházközség tagjainak. Azonban a folyamatos evangéliumi élmények ellenére a szülők továbbra sem kerültek közelebb a keresztelkedéshez.

Időközben a társamat áthelyezték, az új társam pedig egyenesen a misszionáriusképző központból érkezett új elder volt. Tele volt hittel, energiával és izgatottsággal, és őszintén bevallom, hogy nehezen tudtam lépést tartani vele. Miután néhányszor találkoztunk Kong Kukvonnal és Pak Midzsunggal, a társam megkérdezte tőlem, hogy az előző társammal böjtöltünk-e a családdal. Nem böjtöltünk. Sőt, ez még csak eszembe sem jutott. Így hát a következő találkozón felvetettük a böjt ötletét. Megdöbbenve tudtam meg, hogy ők addigra már rendszeresen böjtöltek maguktól is, úgy a fiuk egészségéért, mint Kong Kukvon munkabeosztásának kedvező megváltozásáért, hogy eljárhasson az egyházba. Miután a társammal csatlakoztunk hozzájuk a böjtben, az imáink válaszra találtak, és Kong Kukvon beosztása megváltozott. Pak Midzsung azonban továbbra is hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy nem keresztelkedik meg.

A társamnak akkor egy újabb ragyogó ötlete támadt. Elővette a zsebkiadású himnuszoskönyvét, és megkérdezte, hogy énekelhetnénk-e velük együtt. Habár korábban énekeltünk már együtt, Pak Midzsungot soha nem láttam énekelni. Ezt annak tudtam be, hogy nem szeret énekelni, vagy még nem barátkozott meg ezekkel az új dallamokkal. A társam megkérdezte tőle, hogy van-e kedvenc himnusza. Legnagyobb csodálkozásomra azt válaszolta összeszorult torokkal, hogy a kedvenc himnusza kislány kora óta az Ó, légy mindig velem (Himnuszok, 50. sz.). Elkezdtünk négy szólamban énekelni: az apa énekelte a dallamszólamot, az anya az altot, a társam a tenort, én pedig a basszust.

A Lélek erősen jelen volt a szobában. Amikor a harmadik versszakot énekeltük, az anya hangja elhalkult, miközben mi tovább énekeltük a himnuszt:

Mire befejeztük az utolsó, negyedik versszakot, már rázkódott a zokogástól. A férje próbálta nyugtatgatni, és idővel sikerült is összeszednie magát. Egyenesen a szemembe nézett, és ezt mondta: „Meg kell keresztelkednem.”

Kép

drawing of woman holding an Asian hymnbook

Kong Kukvon és Pak Midzsung keresztelőjére a legközelebbi vasárnap délutánon került sor, és a misszióm egyik legerősebb lelkiségű keresztelője volt. A gyerekeik is részt vettek a programban, és számos helyi egyháztag is eljött, hogy kimutassa támogatását egyházközségük legújabb megtért családja iránt. A társammal egy különleges zeneszámot adtunk elő, Ó, légy mindig velem címmel.

Idővel azután befejeztem a missziómat és hazatértem. Az egyetemen eltöltött egy év után visszatértem Koreába egy nyári gyakorlatra, és nagyon odafigyeltem arra, hogy minden hétvégén meglátogassam a misszióm során megismert különleges barátok és családok valamelyikét. Néhány hét elteltével Palszanba is eljutottam, és találkoztam ezzel a különleges családdal. Az otthonukba lépve feltűnt, hogy valaki hiányzik – a fiuk. Pak Midzsung könnyes szemmel elmesélte, hogy mi történt: a daganat visszatért, és a fiuk 14 évesen elvesztette a csatát.

Ahogy megpróbáltam kifejezni a részvétemet és megbirkózni a fájdalmammal, Kong Kukvon biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Szeretik az evangéliumot, hithűen járnak az egyházba, és várják a napot, amikor családjukat összepecsételhetik az örökkévalóságra a Koreai Szöul templomban. A szívfájdalmuk ellenére a család tudta, hogy ismét látni fogják Kong Szongjunt, és egyesülni fog a családjuk. Pak Midzsung azt is elmondta, hogy a himnuszok mindennapi éneklése adott neki erőt feldolgozni a történteket, és érezni az erő mellett a Lélek által biztosított békességet is.

Amikor aznap este kiléptem az otthonukból, ismét elgondolkodtam Pak Midzsung kedvenc himnuszának szavain. Hálás vagyok, hogy a Mennyei Atya békességgel áldotta meg a családot Kong Szongjun távozását követően. Különösen hálás vagyok azért a szerepért, melyet a Lélek töltött be Pak Midzsung megtérésében, lehetővé téve, hogy a család jogosulttá váljon a templom örökkévaló áldásaira.