Tiszta istentisztelet
Írta: W. Christopher Waddell elder
a Hetvenektől
Az önzetlen szolgálat – megfeledkezni magunkról, válaszolni mások szükségleteire és letenni életünket a szolgálatukban – mindig is Jézus Krisztus tanítványainak jellemzői közé tartozott.
Illusztráció: Annie Henrie
Máté 11. fejezetében a Szabadító egy fontos leckét tanít nekünk azáltal, amit nem válaszolt Keresztelő János tanítványainak egyik kérdésére:
„János pedig, mikor meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit, elküldvén kettőt az ő tanítványai közül,
Monda néki: Te vagy-é az, a ki eljövendő, vagy mást várjunk?
És felelvén Jézus, monda nékik: Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, a miket hallotok és láttok:
A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik” (Máté 11:2–5).
Ahelyett, hogy egy rövid tanbéli magyarázatott adott volna, kifejtve, hogy Ő „az, a ki eljövendő”, a Szabadító a cselekedeteivel, a szolgálatban tanúsított példájával válaszolt.
A 2014. áprilisi általános konferencián Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából így emlékeztetett bennünket: „Úgy tudjuk a legjobban szolgálni Mennyei Atyánkat, ha igazlelkű hatással vagyunk másokra, és szolgáljuk őket. A legnagyszerűbb példa, aki valaha is élt a földön, a Szabadítónk, Jézus Krisztus.”1
Az önzetlen szolgálat – megfeledkezni magunkról, válaszolni mások szükségleteire és letenni életünket a szolgálatukban – mindig is Jézus Krisztus tanítványainak jellemzői közé tartozott. Ahogyan azt Benjámin király tanította több mint 100 évvel a Szabadító születése előtt, „amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Isten szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17).
Jakab arra emlékeztet bennünket, hogy a „tiszta… istentisztelet” a másokért végzett szolgálatban rejlik, amikor „meglátogat[juk] az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban” (Jakab 1:27). A „tiszta istentisztelet” tehát nem pusztán a hit kinyilatkoztatása, hanem a hit kimutatása.
Szeressétek utastársaitokat!
1984 júliusának közepén, mindössze pár héttel azt követően, hogy a feleségemet, Carolt és engem összeadtak a Kaliforniai Los Angeles templomban, útban voltunk Utah felé, ahol rám az első állásom, rá pedig a tanulmányai befejezése várt. Két autóval mentünk. Ezekben vittük az összes ingóságunkat.
Félúton Carol mellém sorolt a kocsijával és elkezdett gesztikulálni felém. Ez még a mobilok, okostelefonok, SMS és Twitter előtti korban volt. Ahogy az ablakon keresztül megláttam, milyen arcot vág, tudtam, hogy nem érzi jól magát. Azt jelezte felém, hogy tovább fog vezetni, de én aggódtam újdonsült hitvesemért.
Amikor a Beaver nevű utahi városkához értünk, ő megint mellém sorolt, és láttam rajta, hogy muszáj megállnia. Rosszul volt és nem folytathatta az utat. Volt két, ruhákkal és nászajándékokkal megrakott autónk, de emellett sajnos nagyon kevés pénzünk. Nem engedhettünk meg magunknak egy szállodai szobát. Bizonytalan voltam, hogy mit tegyünk.
Egyikünk sem járt még korábban Beaverben, és mivel nem igazán tudtam, hogy mit is keressek, pár percig még köröztünk, amíg megláttam egy parkot. Behajtottunk a parkolóba és találtunk egy árnyat adó fát, ahol leterítettem egy plédet, hogy Carol lepihenhessen.
Pár perccel később egy másik autó állt be a szinte üres parkolóba, közvetlenül a mi két autónk mellé. Egy édesanyáinkkal nagyjából egyidős hölgy szállt ki belőle, aki megkérdezte, hogy nincs-e valami gond, és hogy segíthetne-e. Megemlítette, hogy látott minket az autójából, és úgy érezte, hogy meg kell állnia. Amikor elmagyaráztuk a helyzetünket, azonnal elhívott magával az otthonába, és felajánlotta, hogy addig pihenhetünk ott, ameddig csak szükségét érezzük.
Hamarosan egy kényelmes ágyon találtuk magunkat az otthona egyik hűvös, alagsori hálójában. Amikor lepihentünk, ez a csodálatos nőtestvér megemlítette, hogy van még pár elintéznivalója, ezért pár órára magunkra hagy. Közölte, hogy ha megéhezünk, akkor nyugodtan szolgáljuk ki magunkat a konyhában, és ha hamarabb szeretnénk távozni, mint ahogy ő hazaér, akkor legyünk szívesek behúzni magunk után a bejárati ajtót.
Miután sikerült egy kicsit kialudnunk magunkat, Carol jobban érezte magát, így anélkül folytattuk az utunkat, hogy betértünk volna a konyhába. Amikor elmentünk, a kedves hölgy még nem ért haza. Bánatunkra nem jegyeztük fel a címet, és így soha nem köszöntük meg rendesen a mi irgalmas szamaritánusunknak, hogy megszakította az útját, és megnyitotta az otthonát két, szükséget szenvedő idegen előtt.
Ahogy visszagondolok erre az élményre, eszembe jutnak annak a szavai, aki maga is a Szabadító – minden halandóhoz intézett – azon intését példázza, mely szerint „eredj el, és te is a képen cselekedjél” (lásd Lukács 10:37). Ez pedig Thomas S. Monson elnök, aki így fogalmazott: „Nem szerethetjük igazán Istent, ha a társainkat nem szeretjük e halandó utazáson.”2
Bárhol is találkozzunk „utastársakkal” – útközben vagy otthon, a játszótéren vagy az iskolában, a munkahelyen vagy az egyházban –, ha törekszünk, látunk és cselekszünk, akkor a hasonlóbbá válunk a Szabadítóhoz, mindvégig áldást hozva és szolgálva.
Törekedjetek!
Illusztráció: Annie Henrie
Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„Drága Szabadítónktól eltérően mi biztosan nem hozhatunk engesztelést az emberiség bűneiért! Mi több, mi bizonyosan nem tudnánk elviselni minden halandó betegséget, gyengeséget és bánatot (lásd Alma 7:11–12).
Azonban a mi szerényebb lehetőségeinkhez mérten, ahogy Jézus is felszólított minket, valóban törekedhetünk arra, hogy olyanokká váljunk, mint Ő (lásd 3 Nefi 27:27).”3
Amikor arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint Ő, és őszinte vágyat érzünk, hogy megáldjuk az „utastársainkat”, akkor megkapjuk a lehetőségeket arra, hogy elfeledkezzünk magunkról és felemeljünk másokat. Ezek az alkalmak olykor kényelmetlenek, próbára téve azon vágyunkat, hogy igazán ahhoz a Mesterhez hasonlóvá akarunk-e válni, akinek a mindennél nagyobb szolgálatát, a végtelen engesztelését sok mindennek lehet nevezni, de kényelmesnek biztosan nem. „Mindazonáltal – jelenti ki Jézus – dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért” (T&Sz 19:19).
Amikor őszintén törekszünk arra, hogy olyanokká váljunk, mint a Szabadító, akkor megláthatjuk azt is, amit egyébként nem látnánk. A mi irgalmas szamaritánusunk elég szoros kapcsolatot ápolt a Lélekkel ahhoz, hogy válaszoljon a sugalmazásra, és odamenjen egy szükséget látó idegenhez.
Lássatok!
Illusztráció: Annie Henrie
Lelki szemekkel látni azt jelenti, hogy úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok igazán vannak, és felismerjük azokat a szükségleteket, melyeket egyébként talán nem vennénk észre. A juhokról és kecskékről szóló példázatban sem az „áldottak”, sem pedig az „átkozottak” nem ismerték fel a Szabadítót az éhezőkben, a szomjazókban, a ruhátlanokban és a foglyokban. Mindannyian így reagáltak a fizetségükre: Mikor láttunk téged? (Lásd Máté 25:34–44).
Csak azok cselekedtek és áldották meg a szenvedőket, akik lelki szemekkel nézve ismerték fel a szükségleteket. A mi irgalmas szamaritánusunk is lelki szemekkel nézett, és meglátta a szükségletet.
Cselekedjetek!
Illusztráció: Annie Henrie
Ha látunk is magunk körül szükségleteket, előfordulhat, hogy elégtelennek érezzük magunkat a válaszadásra, mert úgy gondoljuk, hogy kevés az, amit nyújtani tudunk. Amikor arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint Ő, és lelki szemekkel nézve meglátjuk utastársaink szükségleteit, akkor bíznunk kell abban, hogy az Úr képes rajtunk keresztül munkálkodni, és azután cselekednünk kell.
A templomba belépve Péter és János találkoztak egy emberrel, aki „az ő anyjának méhétől fogva sánta vala”, és aki alamizsnát kért tőlük (lásd Apostolok cselekedetei 3:1–3). Péter válasza mindannyiunk számára példa és felhívás:
„Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!
És őt jobbkezénél fogva felemelé” (Apostolok cselekedetei 3:6–7).
Cselekedhetünk az időnk és tehetségünk, kedves szavak vagy egy erős váll odanyújtása révén. Amikor törekszünk és látunk, olyan körülmények és helyzetek fognak adódni, ahol cselekedhetünk és áldást hozhatunk. A mi irgalmas szamaritánusunk cselekedett. Elvitt magával az otthonába, és rendelkezésünkre bocsátott mindent, amivel rendelkezett. Lényegében ezt mondta: „a mim van, azt adom néked”. Pontosan erre volt szükségünk.
Monson elnök ugyanezeket a tantételeket tanította:
„A halandóságon át vezető utazásunk során mindannyian végigjárjuk a saját jerikói utunkat. Milyen lesz a ti tapasztalatotok? Milyen lesz az enyém? Vajon elmulasztom-e majd észrevenni azt, aki a rablók kezébe esett, és a segítségemre van szüksége? És ti?
Vajon az leszek majd, aki látja a sebesültet és hallja könyörgését, de átmegy az út túloldalára? És ti?
Vagy az leszek majd, aki lát, hall, megáll és segít? És ti?
Jézus megadta a jelszavunkat: »Eredj el, és te is a képen cselekedjél!« Amikor engedelmeskedünk e kijelentésnek, az öröm oly távlatára nyílik örökkévaló rálátásunk, amelyhez hasonlót ritkán találni, nagyszerűbbet pedig soha.”4
Amikor hasonlóbbá válunk a Szabadítóhoz törekvés, látás és cselekvés által, akkor megismerjük Benjámin király azon szavainak igaz voltát, melyek szerint, „amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Isten szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17).