A Lélek súgott valamit nekem

Kép

drawing of boys running

Illusztrációk: Bradley H. Clark

„Hé, fiúk! Gyertek vissza!” – kiáltotta egy kétségbeesett hang.

Megfordultam, és két könnyes arcú kisfiút láttam az áruház parkolójában szaladni. Az egyik ötéves lehetett, a másik hét. Az eladó aggódó arccal hívogatta őket.

Amikor visszafordultam a kocsim felé, a Lélek súgott valamit nekem: „Itt most segíthetsz.” A suttogás halk volt, mégis olyan tiszta, hogy egy pillanattal később már szaladtam is át a parkolón a fiúkhoz.

Az idősebb egy barna furgon mellett állt. Odaléptem, és letérdeltem hozzá.

„Szia! Christina vagyok. Jól vagy?”

Szavaimra csak még jobban sírni kezdett, karjaiba temetve arcát. Az eladó és a másik fiú is odajött.

„Azt hiszem, csak franciául tudnak – mondta az eladó. – Az áruházban futkostak, mert eltévedtek.”

Franciául is elismételtem a bemutatkozásomat a gyerekeknek. Eredetileg a francia volt az anyanyelvem, de nem beszéltem franciául, amióta kisgyerekként örökbe fogadott egy angol nyelvű család. A franciatudásom rendszerint gyenge. Abban a pillanatban azonban nem volt sem nehézkes, sem erőltetett. A szavak tisztán jöttek a fejembe és a nyelvemre, ahogy vigasztaltam a fiúkat.

Két zokogás között az idősebb fiú elmagyarázta egy gyors szóáradattal, hogy az öccsével nem találták az áruházban szüleiket, ezért kiszaladtak, hogy ott keressék őket. Miközben hallgattam, az agyam egy része arra gondolt, milyen bámulatos, hogy nemcsak folyékonyan beszélek franciául, de könnyen meg is tudok érteni és vigasztalni két ijedt kisfiút.

„Elkeveredtek a szüleiktől, és szeretnék itt az autójuknál megvárni őket” – mondtam az eladónak. A kisfiú elmondta nekem a szülei nevét, amit megadtam az eladónak, hogy bemondathassa. Pár perccel később a fiú meglátta, hogy az apja kilép az áruházból, és odaszaladt hozzá.

Én is követtem, de rájöttem, hogy már egy viszlátot sem tudok kipréselni franciául. Erőlködtem, hogy mondjak valamit, amit a fiúk is értenek, de pár összefüggéstelen szón kívül semmit nem sikerült. Végül angolra váltottam. „Sziasztok. Örülök, hogy találkoztunk” – mondtam a fiúknak.

Miután a szüleik elvitték a fiúkat, hála töltött el. A Mennyei Atya rajtam keresztül munkálkodott, hogy megvigasztalhassak kettőt az Ő kicsinyei közül. Alázatot éreztem, amiért az Úr képes volt felnagyítani az én korlátozott képességeimet, hogy betölthessem az Ő célját. Hálás vagyok, hogy tanúja lehettem annak, mi történik, ha válaszul az Ő hívására felajánljuk magunkat, még a legvalószínűtlenebb helyzetekben is.