Ez tényleg annyira fontos?
Kelly Laing, USA, Washington
Amikor a USS West Virginián szolgáltam, bejelentették, hogy egy háromhetes csereprogramhoz keresnek portugálul beszélő tisztet, akit a brazil haditengerészethez küldenének. A tengeralattjárósoknál én voltam az egyetlen, aki tudott portugálul.
Először úgy éreztem, hogy nem szeretnék menni. Akkor fejeztem be egy három hónapos szolgálatot, és már nagyon vártam, hogy láthassam a családomat. A csereprogram azonban nem hagyott nyugodni. Imámban Mennyei Atyámhoz fordultam, és egy igen erős választ kaptam azt illetően, hogy menjek, ezért elfogadtam a megbízást.
Már a szervezés is hemzsegett az akadályoktól. Egyszer majdnem fel is akartam adni. Azt gondoltam magamban: „Ez tényleg annyira fontos?” A Szentlélek azonban arra ösztökélt, hogy haladjak tovább.
Illusztrálta: Allan Garns
Végül többszöri halasztást követően megérkeztem egy brazil hajóra. Amikor a tiszti étkezőbe kísértek, a hajó kapitánya éppen egy fiatal tiszttel üvöltözött, az ujjával felé hadonászva. Amikor meglátott, abbahagyta és tört angolsággal ezt mondta: „Á, megérkezett az amerikai barátom. Köszöntöm. Megkínálhatom egy itallal?”
Én portugálul válaszoltam, és egy népszerű brazil üdítőt szerettem volna, melyet a misszióm óta nem ittam. Azt mondta, hogy van a hajón mindenféle szeszes ital, én azonban közöltem, hogy nem iszom alkoholt.
Később kopogtattak a fülkém ajtaján. Amikor kinyitottam, az étkezőben látott fiatal tiszt állt előttem.
„Ön amerikai – jelentette ki. – Nem iszik alkoholt. Beszél portugálul. Lehetséges lenne, hogy ön mormon?”
„Igen, az vagyok” – feleltem.
Hirtelen átölelt, és zokogni kezdett.
Ez a tiszt, Mendes hadnagy, egy viszonylag új megtért volt, és nemrégiben végezte el a Brazil Haditengerészeti Akadémiát. A hajón hamar rájött, hogy a kapitány elvárja tőle, hogy a kikötői tartózkodásaik idején ő is rúgjon ki a hámból a többi tiszttel együtt. Ehelyett Mendes hadnagy a kikötőkben állandóan önként jelentkezett fedélzeti szolgálatra, és más módon is kihúzta magát a szárazföldi programokból. A kapitány megunta ezt. Amikor az étkezőbe léptem, éppen azért kiabált Mendes hadnaggyal, mert az megint nem akart csatlakozni.
„A következő kikötéskor ki fogsz menni a partra a tisztekkel – parancsolta a hadnagynak. – Meg fogod mutatni az ide látogató amerikai tisztnek, hogy milyen az, amikor jól érezzük magunkat. Ezt elvárja tőlünk.”
Mendes hadnagy már hónapok óta azért imádkozott, hogy a kapitánya megértse és elfogadja az elveit. Az érkezésem után a legtöbb étkezői beszélgetés középpontjába az evangélium került. Elbeszélgettünk a többi tiszttel Joseph Smithről, a visszaállításról, a Bölcsesség szaváról és a nemi erkölcsösség törvényéről. A Mendes hadnaggyal kapcsolatos érzéseik hamarosan megváltoztak. A tisztek leszedték a kiragasztott pornográf képeket, a következő kikötés alkalmával pedig klub helyett étterembe mentünk egy közös étkezésre.
A harmadik hét vége felé, miután már sokat beszélgettünk a kapitánnyal és a tisztekkel a hitelveinkről, a férfiak meglágyították szívüket. „Most már értem” – mondta a kapitány Mendes hadnagynak a távozásom előtt, és hozzátette, hogy ezentúl nem fogja őt az elvei megszegésére kérni.
Soha nem felejtem el azt az élményt. Mendes hadnaggyal együtt megtanultuk, hogy a Mennyei Atyánk egyénileg ismer mindannyiunkat, és törődik a mi személyes életünkkel.