Igaz szándékkal élni

Visszatekintve látom, hogy az Úr teljes mértékben igazságos volt velem. Miért kellett volna bármi mást találnom annál, mint amit kerestem? Az igaz szándék azt jelenti, hogy helyes okból cselekszünk helyesen. Én ugyan a helyes könyvet olvastam el, de helytelen okból.

Végül csak évekkel később olvastam el igaz szándékkal a Mormon könyvét. Ma már tudom, hogy a Mormon könyve isteni célját betöltve bizonyságot tesz Jézus Krisztus életéről és küldetéséről, mert igaz szándékkal olvastam el.

Az a lecke, melyet az igaz szándékkal és a Mormon könyvével kapcsolatban tanultam, mindannyiunkra érvényes, életünk minden területén. Túl gyakran követjük tétlenül az évek során kialakult mintákat és szokásokat; gépiesen tesszük a dolgokat, miközben nem gondoljuk át alaposan e tettek következményeit. Az igaz szándékkal élés összpontosítást és céltudatosságot ad az életünknek, és döntő fontosságú lehet. Igaz szándékkal élni annyit tesz, mint megérteni a „miérteket”, vagyis a tetteink mögötti indítékot. Szókratész azt mondta, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”¹. Gondoljátok át tehát, hogy mivel töltitek az időtöket, és rendszeresen tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Miért?” Ez segíteni fog kifejleszteni magatokban annak képességét, hogy lássátok, mi van az adott pillanaton túl. Sokkal jobb előre tekinteni és azt kérdezni: „Miért tenném ezt?”, mintsem visszatekinteni és azt mondani: „Jaj! Miért tettem ezt!?”

Kép

A man looking at a wall with different types of gears on it.

Fényképes illusztráció: Sergey Nivens/iStock/Thinkstock

Amikor fiatal férfi voltam, úgy döntöttem, hogy nem megyek misszióba. Egy év egyetem és egy év katonai szolgálat után remek röntgentechnikusi állásom volt a helyi kórházban. Úgy tűnt, az életem sínen van, és a missziót nem láttam szükségesnek.

Egy napon Dr. James Pingree, a kórház egyik sebésze, ebédelni hívott. Beszélgetésünk során kiderült, hogy nem tervezek missziót szolgálni, és Dr. Pingree megkérdezte ennek okát. Elmondtam neki, hogy egy picit már idősebb vagyok, és ezért talán túl késő. Azt mondta, hogy ez nem valami jó indok, és hogy ő az orvosi egyetem befejezése után ment misszióba. Aztán bizonyságot tett arról, hogy milyen fontos volt a missziója.

Bizonysága jelentős hatással volt rám. Emiatt úgy imádkoztam, ahogyan azelőtt soha: igaz szándékkal. Számtalan indok jutott eszembe arra, hogy miért ne menjek misszióba: Félénk voltam. Szerettem a munkámat. Olyan ösztöndíj-lehetőség nyílt meg előttem, amely a misszió után már nem lett volna elérhető. És ami a legfontosabb, volt egy barátnőm, aki várt rám, míg a hadseregben szolgáltam, és tudtam, hogy nem várna még két évig! Megerősítésért imádkoztam, hogy az indokaim valósak és igazam van.

Csalódottságomra nem kaptam meg a remélt egyértelmű igen vagy nem választ. Ekkor eszembe ötlött a gondolat: „Vajon mit vár el tőled az Úr?” El kellett ismernem, hogy Ő azt akarja: missziót szolgáljak, és ez a pillanat mérföldkő lett az életemben. Azt fogom tenni, amit én akarok, vagy az Úr akaratát? Ez egy olyan kérdés, amelyet jó, ha gyakran felteszünk magunknak.

Hála az égnek, úgy döntöttem, missziót szolgálok, és a Mexikó Északi Missziót jelölték ki munkám színhelyéül.

Harmincöt évvel később a fiam biztatására ellátogattam vele Mexikóba. Reméltük, hogy találkozunk néhány olyan emberrel, akit még én tanítottam. Abban a kisvárosban mentünk el az úrvacsorai gyűlésre, ahol a missziómat kezdtem, de egyetlen embert sem ismertem fel. A gyűlés után megkérdeztük az egyik egyháztagot, hogy ismer-e valakit az általam sok évvel korábban tanított emberek közül. Átnéztünk vele egy listát, de semmit nem találtunk, egészen az utolsó névig: Leonor Lopez de Enriquez.

„Ó, igen! – mondta a férfi. – Ez a család egy másik egyházközségbe tartozik, de ők is ebbe az épületbe járnak istentiszteletre. Utánunk lesz az úrvacsorai gyűlésük.”

Nem kellett soká várnunk, mielőtt Leonor besétált az épületbe. Bár a hölgy már a 70-es éveiben járt, azonnal felismertem, és ő is megismert. Hosszan, könnyek közt megöleltük egymást.

Ezt mondta: „35 éve imádkozunk azért, hogy visszatérj, és meg tudjuk köszönni neked azt, hogy elhoztad családunknak az evangéliumot.”

Amint a család többi tagja is megérkezett, velük is összeölelkeztünk és könnyeztünk. Hamarosan rájöttünk, hogy az egyházközség püspöke Leonor egyik fia, a kórusvezető az egyik leányunokája, a zongorista az egyik fiúunokája, valamint hogy további unokái vannak az ároni papságot viselő fiatal férfiak között. Az egyik lánya férje a cövekelnökség tanácsosa volt. Egy másik lánya egy közeli egyházközség püspökének volt a felesége. Leonor gyermekei majdnem mind szolgáltak missziót, ekkor pedig épp az unokái szolgáltak.

Rájöttünk, hogy Leonor sokkal jobb misszionárius volt nálam. Ma a gyermekei hálásan idézik fel, milyen fáradhatatlanul igyekezett tanítani nekik az evangéliumot. Megtanította nekik, hogy a kis döntések idővel teljes, igazlelkű és boldog életet eredményeznek, ők pedig másoknak is megtanították ezeket. Mindent összevetve, a mai napig már több mint 500 ember jött az egyházba ezen egyetlen csodálatos családnak köszönhetően.

Mindez pedig egy egyszerű, ebéd melletti beszélgetéssel kezdődött. Gyakran gondolok rá, hogy ha Dr. Pingree inkább a szakmájára és egyéb világi törekvésekre összpontosított volna, talán soha nem kérdezte volna meg tőlem, hogy miért nem szolgálok missziót. Azonban ő másokra összpontosított, és az Úr munkájának előmozdítására. Olyan magot ültetett el, mely kihajtott és gyümölcsöt hozott, és most exponenciálisan sokszorozódik tovább (lásd Márk 4:20). A misszióm megtanította nekem, milyen örökkévaló következményekkel jár egyetlen döntés is, amely az Úr akaratának megtételére irányul.

Gyakran visszatekintek az életemre, és elgondolkozom rajta, miért is volt olyan nehéz meghoznom a döntést, hogy misszióba megyek. Azért volt nehéz, mert a figyelmem elterelődött – szem elől veszítettem az örök célomat.

Vágyaim és akaratom nem állt összhangban az Úr akaratával: máskülönben könnyebb lett volna a döntés. És miért nem állt összhangban? Eljártam az egyházi gyűlésekre és vasárnaponként vettem az úrvacsorából – de nem összpontosítottam annak jelentésére. Imádkoztam, de általában csak megszokásból. Olvastam a szentírásokat, de csak hellyel-közzel és igaz szándék nélkül.

Arra biztatlak benneteket, hogy éljetek átgondolt, céltudatos életet – még ha a múltban nem is tettetek következetesen így. Ne szegjék kedveteket olyan gondolatok, hogy mit tettetek vagy nem tettetek eddig. Engedjétek, hogy a Szabadító tisztára törölje azt a táblát. Ne feledjétek, mit mondott az Úr: „[A]mikor bűnbánatot tartottak és igaz szándékkal megbocsátásra törekedtek, akkor meg lett bocsátva nekik” (Moróni 6:8; kiemelés hozzáadva).

Kezdjétek el most! Éljetek tudatos életet, megértve, hogy miért teszitek, amit tesztek, és hogy az hová vezet. Amikor megteszitek ezeket a dolgokat, észre fogjátok venni, hogy minden tettetek mögött a legfontosabb „miért” az, hogy szeretitek az Urat és felismeritek az Ő tökéletes szeretetét irántatok. Kívánom, hogy találjatok mindannyian hatalmas örömöt, midőn a tökéletességre, valamint az Ő akaratának megértésére és megtételére törekedtek.