Szolgálat az egyházban
Vajon elég volt, amit tettem?
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utahban él.
Egy elveszett juhokról szóló lecke segített megértenem, hogyan tölthetem be legjobban az elhívásomat.
Kompozit fényképes illusztráció: Mike Boyland/iStock/Thinkstock és Oleksiy Fedorov/Hemera/Thinkstock
23 éves koromban elhívtak a házas egyetemistákból álló egyházközségünk segítőegyleti elnökévé. Emlékszem, hogy mennyire tudatában voltam a hiányosságaimnak, és hogy mennyire a tőlem telhető legjobbat akartam nyújtani. Lelkesen és izgatottan vártam a szolgálatot, de kételkedtem abban, hogy képes leszek jó vezetővé válni.
A Segítőegylet elnökeként eltöltött néhány hónap elteltével úgy éreztem, hogy nem elég az, amit teszek. Szerettem volna megtalálni az összhangot a nőtestvérekkel és ráérezni az egyéni szükségleteikre, de úgy éreztem, hogy ez valahogy nem akar sikerülni.
Beszéltem a püspökömmel, és elmondtam neki az aggodalmaimat. Elmagyaráztam, hogy egyszerűen nem tudom elérni az összes nőtestvért, akit szeretnék. Kifejtettem, milyen jó lenne, ha lenne belőlem vagy öt példány, hogy úgy legyen elvégezve a munka, ahogyan az szerintem megfelelő. Megpróbáltam könnyedén és viccelődve beszélni az aggodalmaimról, de a szememet hamar elöntötték a csüggedés könnyei. A püspök mosolygott, és a valaha hallott egyik legjobb vezetési tanácsot kaptam tőle.
„Ismered a pásztor történetét, aki az egyik juhát elvesztve otthagyta »a kilenczvenkilenczet«, hogy megtalálja azt az egyet?” – tette fel a kérdést (lásd Lukács 15:4–7). Bólintottam.
„Igen sok bölcsesség rejlik ebben a példabeszédben – folytatta a püspök. – A pásztor tudta, hogy a kilencvenkilenc jól meglesz nélküle is, amíg ő elmegy megkeresni azt az egy elveszett juhot.”
Azután a következő tanácsot adta:
„Tudod, a kilencvenkilenc kiválóan tud vigyázni egymásra, amíg te távol vagy. Lelkesítik egymást, és nagyon jól összetartanak. Azt ajánlom, hogy azokra összpontosíts, akik elveszettnek tűnnek. A többiek rendben lesznek.”
Erős tanúságot éreztem, hogy az általa elmondottak igazak, és hogy szükségtelen egyszerre az egész nyáj miatt aggódnom. Az kell hogy legyen a célom, hogy felkutassam az elveszetteket, és visszahívjam őket a nyájba. Így véghezvihetők Mennyei Atyánk céljai, én pedig eszköz lehetnék a kezében.
Amint megfogadtam a püspök tanácsát, azt éreztem, hogy nagyobb mértékben értem, milyen szolgálatot is vár tőlem az Úr az Ő királyságában. Elnyertem továbbá egy olyan lelki megelégedést, amely megerősített az elhívásomban, hiszen immár a Szabadító iránymutatása szerint szolgáltam. A Szentlélek hatalma által a püspököm a megértés és meglátás nagyszerű ajándékát adta nekem.
Bizonyságomat teszem, hogy amikor imádkozunk és sugalmazásra törekszünk papsági vezetőinktől, ők elnyerik azt a sugalmazást, mely által megmutathatják nekünk az igazlelkű vezetés módozatait.