Miként befolyásolja az isteni önazonosság az összetartozást és a fejlődést. Liahóna, 2023. március
Miként befolyásolja az isteni önazonosság az összetartozást és a fejlődést
Amikor az Istennel való kapcsolatunkat és a Jézus Krisztust követő tanítványságunkat állítjuk a fontossági sorrendünk élére, akkor örömre lelünk isteni önazonosságunkban, rendíthetetlen összetartozást érzünk, és végül elérjük isteni lehetőségeinket.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság meghatározása szerint az összetartozás – a valahova tartozás – „az az érzés valakiben, hogy egy csoport elfogadja és támogatja őt”1.
Sajnos nem mindannyian érezzük az összetartozás érzését, és időnként megpróbálunk alakítani önmagunkon azért, hogy mások elfogadjanak. „Mindannyian be akarunk illeszkedni – magyarázza Joanna Cannon brit pszichiáter. – Ennek az eléréséért gyakran kissé eltérő változatokban mutatjuk meg magunkat a környezettől és a társaságtól függően. Számos »kiadásunk« lehet önmagunkból – munkahelyi, otthoni vagy akár online célra.”2
Fontos megjegyezni, hogy különbség van a beilleszkedés és az összetartozás között. Brené Brown amerikai kutató és szerző a következő megfigyelést tette: „[V]alahová tartozni és valahová beilleszkedni – nem ugyanaz. Sőt, [a be]illeszkedés a [valahová tartozás] érzésének egyik fő akadálya! A beilleszkedés az, amikor az ember felmér egy helyzetet, és hogy elfogadják, felveszi azt a szerepet, amire a helyzet készteti. A [valahova tartozásért] ezzel szemben… nem kell megváltoznunk, hanem… [annak kell lennünk], akik… vagyunk.”3
Isteni kilétünk ismerete elengedhetetlen a jelentőségteljes összetartozáshoz; máskülönben önmagunk alakítgatására fogjuk fordítani az időnket és az erőfeszítéseinket, hogy elfogadásra leljünk olyan helyeken, ahol az örökkévaló természetünket nem tisztelik, vagy amelyek nem állnak vele összhangban. Továbbá az arra irányuló döntésünk, hogy hova szeretnénk tartozni, változást eredményezhet az értékeinkben és a viselkedésünkben, amikor a csoport mércéihez és kívánalmaihoz igazodunk. A döntésünk, hogy hova tartozzunk, kihat arra, hogy kivé válunk.
Röviden szólva, isteni kilétünk elfogadása hatással van arra, hogy hova szeretnénk tartozni, a hely pedig, ahova tartozni szeretnénk, meghatározza, hogy végül kivé válunk.
Isteni önazonosság
Mindannyian Istennel éltünk a halandóság előtti életben (lásd Tan és szövetségek 93:29; 138:55–56). Az Ő képmására teremtettünk, férfivá és nővé (lásd 1 Mózes 1:27). Tervet készített számunkra, hogy olyanná váljunk, mint Ő (lásd Tan és szövetségek 132:19–20, 23–24). Boldogságterve azt is magában foglalta, hogy a földre jövünk, annak érdekében, hogy fizikai testet kapjunk, tudást szerezzünk, végül pedig visszatérjünk mennyei otthonunkba, hogy örök örömben éljünk Ővele (lásd 2 Nefi 2, 9; Ábrahám 3:26). Isten kijelentette: „…ez munkám és dicsőségem – hogy véghez vigyem az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). Hihetetlen módon mi vagyunk az Ő munkája és dicsősége! Ez elárul valamit arról, milyen mérhetetlenül értékesnek tart minket Isten.
A földön élő emberek milliárdjait tekintve néhányan talán nehezen fogadják el, hogy Isten személyesen törődik mindegyikünkkel. Tanúságot teszek arról, hogy Ő mindegyikünket ismer, és azt is tudja, hogy mit cselekszünk, hol vagyunk, sőt „ismeri a szív[ünk] összes gondolatát és szándékát” (Alma 18:32) is. Isten nemcsak számontart (lásd Mózes 1:35), hanem tökéletesen szeret is minket (lásd 1 Nefi 11:17).
Mennyei Atya az irántunk táplált tökéletes szeretete miatt szeretné megosztani velünk mindazt, amivel Ő rendelkezik (lásd Tan és szövetségek 84:38). Elvégre az Ő lányai és fiai vagyunk. Azt akarja, hogy olyanná váljunk, mint Ő, hogy azokat a dolgokat tegyük, amiket Ő, valamint hogy megtapasztaljuk az Ő örömét. Amikor megnyitjuk szívünket és elménket erre az igazságra, „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek” (Rómabeliek 8:16–17).
Halandó különbségek
A halandóság előtti életben Istennel jártunk, hallottuk a hangját, és éreztük a szeretetét. Azóta áthaladtunk a feledés fátylán a halandóságba. Nem emlékszünk többé tökéletesen az ezt megelőző életünkre. E halandó környezet körülményei megnehezítik, hogy érezzük isteni természetünket és a mennyei otthonunkban megtapasztalt összetartozást.
Ha például túlságosan nagy figyelmet szentelünk a genetikai és környezetbeli különbségeknek, az akadályt jelenthet az Istennel való kapcsolatunkban. Az ellenség megpróbálja kihasználni ezeket a különbségeket, hogy eltérítsen minket a közös isteni származásunk tudatától. Van, hogy az emberek beskatulyáznak minket – olykor akár mi magunk tesszük ezt önmagunkkal. Nincs semmi eredendően helytelen abban, ha földi jellemvonásokra alapozva azonosulunk másokkal; sőt, sokan lelünk örömre és támogatásra azok részéről, akiknek hasonló jellemvonásaik és tapasztalataik vannak. Amikor azonban megfeledkezünk az alapvető kilétünkről, miszerint Isten gyermekei vagyunk, akkor előfordulhat, hogy félelemmel, bizalmatlanul vagy felsőbbrendűen viszonyulunk azokhoz, akik mások, mint mi. Az ilyen hozzáállás gyakran megosztottsághoz, hátrányos megkülönböztetéshez, sőt akár pusztuláshoz is vezethet (lásd Mózes 7:32–33, 36).
Amikor emlékezünk isteni örökségünkre, a sokszínűségünk szépséget és gazdagságot hoz az életünkbe. A különbözőségeink ellenére is testvérekként tekintünk egymásra. Tiszteljük egymást és tanulunk egymástól. Igyekszünk támogató környezetet biztosítani másoknak az összetartozáshoz, különösen ha a jellemvonásaik és a tapasztalataik eltérnek a mieinktől. Hálát érzünk Isten iránt az alkotásai sokszínűsége miatt.4
Bár a génkészletünk és a környezetünk hatással vannak a halandóságban szerzett tapasztalatainkra, nem azok határoznak meg minket. Isten gyermekei vagyunk, és bennünk rejlik a lehetőség, hogy olyanná váljunk, mint Ő.
A Jézus Krisztus általi összetartozás
Tudván, hogy jelentős kihívásokkal nézünk majd szembe a halandóságban, Isten felkészítette és elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy segítsen nekünk legyőzni ezeket az akadályokat. Krisztus felkínálja, hogy segít nekünk újra kialakítani azt a bensőséges kapcsolatot, melyben a halandóság előtti életben volt részünk Istennel. Jézus ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (János 14:6; lásd még János 3:16–17).
Krisztus mindig hajlandó segíteni nekünk. Őhozzá tartozunk (lásd 1 Korinthusbeliek 6:20), és Ő arra vágyik, hogy Őhozzá jöjjünk. Saját szavaival a Szabadító ezt ígéri: „…jöjjetek hozzám, szívetek minden szándékával, és én be foglak fogadni benneteket” (3 Nefi 12:24).
Hogyan jövünk tehát Krisztushoz szívünk minden szándékával?
Először is, elfogadjuk Őt Szabadítónkként és Megváltónkként. Elismerjük Isten nagyságát, elveszett és elbukott állapotunkat, valamint azt, hogy teljes mértékben Jézus Krisztustól függünk a szabadításunk tekintetében. Arra vágyunk, hogy az Ő nevén ismerjenek minket (lásd Móziás 5:7–8), és szeretnénk az Ő tanítványai lenni „minden hátralévő napunkon” (Móziás 5:5).
Másodszor, azáltal jövünk Krisztushoz szívünk minden szándékával, hogy szent szövetségeket kötünk Istennel és megtartjuk azokat (lásd Ésaiás 55:3). A szövetségek Jézus Krisztus evangéliumának papsági felhatalmazás által végzett szabadító és felmagasztosító szertartásai által köttetnek.
A szövetségek megkötése és megtartása nemcsak Istenhez és az Ő Fiához köt minket, hanem összeköt minket egymással is. Néhány évvel ezelőtt a családommal Costa Ricára látogattunk, ahol egy helyi egyházi egységben részt vettünk az úrvacsorai gyűlésen. Amikor beléptünk, több egyháztag is szívélyesen üdvözölt minket. A gyűlés alatt együtt énekeltük az úrvacsorai himnuszt a kis gyülekezettel. Figyeltük, ahogy a papok előkészítik az úrvacsorát, majd pedig meghallgattuk a szájukból felhangzó úrvacsorai imákat. Amikor nekünk osztották a kenyeret és a vizet, elárasztott Isten szeretete e szövetségeket megtartó embertársaink mindegyike iránt. Egyikükkel se találkoztam még soha a gyűlés előtt, de egységet és rokonságot éreztem velük, mert mindannyian ugyanazokat az ígéreteket tettük Istennek, és ugyanazokat igyekeztünk betartani.
Amikor szent szövetségeket kötünk Istennel, és igyekszünk megtartani azokat, akkor elkezdjük megtapasztalni az összetartozásnak egy olyan érzését, amely nagyobb annál, mint ami bármilyen földi vagy időleges csoporthoz való tartozás által elérhető.5 „Azért immár nem vagy[unk] jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és [háznépe] az Istennek” (Efézusbeliek 2:19).
Tudom, hogy vannak köztünk olyanok, akiknek a halandó körülmények miatt nem lesz lehetősége minden szertartás elnyerésére és minden szövetség megkötésére ebben a halandó életben.6 Ilyen esetekben Isten azt kéri, hogy tegyünk meg mindent, „amit meg tudunk tenni” (2 Nefi 25:23), hogy megkössük és megtartsuk azokat a szövetségeket, amelyek elérhetőek számunkra. Ő pedig azt ígéri, hogy lehetőséget ad nekünk a következő életben bármely fennmaradó szertartás és szövetség elnyerésére (lásd Tan és szövetségek 138:54, 58). Lehetővé fogja tenni számunkra minden áldás elnyerését, amelyet a gyermekeinek tartogat (lásd Móziás 2:41).
Hasonlóvá válni Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz
Isten örvend, amikor érezzük azt a szeretetet, egységet és erőt, amely az Őhozzá, az Ő Fiához és az Őket követőkhöz való tartozás mély érzéséből fakad. Ennél azonban sokkal nagyobb terve van velünk! Bár a hívása akképpen szólít minket, hogy jöjjünk úgy, ahogy vagyunk, a velünk kapcsolatos valódi vágya az, hogy olyanná váljunk, mint Ő.
A szövetségek megkötése és megtartása nem csupán abban segít, hogy Istenhez és Krisztushoz tartozzunk, hanem azzal a hatalommal is felruház minket, hogy olyanná váljunk, mint Ők (lásd Tan és szövetségek 84:19–22). Amikor megtartjuk az evangélium szabadító és felmagasztosító szertartásaihoz kapcsolódó szövetségeket, az életünkbe áramolhat Isten hatalma. A szövetség ösvényére valamiféle isteni tanösvényként tekinthetünk. Amikor szövetségeket kötünk Istennel, és megtartjuk azokat, azzal azt gyakoroljuk, hogyan lehet úgy gondolkodni, viselkedni és szeretni, ahogyan Ő teszi. Az Ő segítségével és hatalmával apránként képessé válunk arra, hogy olyanná váljunk, mint Ő.
Isten hő vágya az, hogy csatlakozzunk Őhozzá és az Ő Fiához „az ember halhatatlanság[ának] és örök életé[nek a véghez vitelében]” (Mózes 1:39). Mindegyikünknek adott ezen a földön időt és lelki ajándékokat, valamint önrendelkezést, mely által azokat mások szolgálatába állíthatjuk. Az Ő fiai és lányai vagyunk, és Neki fontos elvégzendő munkája van számunkra (lásd Mózes 1:4, 6).
Ahhoz, hogy eredményesek legyünk az Ő munkájában, kifelé kell fordulnunk, meg kell tanulnunk Istent tenni az első helyre, és gyakran kell mások szükségleteit a sajátunk elé helyeznünk. A kifelé való összpontosítás személyes áldozathozatalt kíván (lásd Tan és szövetségek 138:12–13), ugyanakkor mélyebb értelmet ad az életünknek, és nagy örömet nyújt (lásd Alma 36:24–26).
Amikor Isten munkájában veszünk részt, nem csupán egy csoport tagjaiként tartozunk össze, hanem valódi társaivá válunk Istennek és az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak. Nincs nagyszerűbb érzés annál a tudatnál, mely szerint Isten eléggé bízik bennünk ahhoz, hogy rajtunk keresztül munkálkodva hozzon örök életet másoknak.
Három felkérés
Zárásként három felkérést intézek mindannyiunkhoz, amelyek segíthetnek nekünk elnyerni az önazonosság és az összetartozás örömteli és tartós érzetét, valamint elérni az isteni lehetőségeinket.
1. Arra kérem magunkat, hogy tegyük a fontossági sorrendünk élére az isteni kilétünket mint Isten lányai és fiai. Ez azt jelenti, hogy az önértékelésünket az isteni származásunkra alapozzuk. Törekszünk építeni a kapcsolatunkat Istennel ima és szentírás-tanulmányozás, a sabbatnap megtartása és a templomi hódolat, valamint minden egyéb olyan tevékenység által, amely elhozza a Szent Lelket az életünkbe és megerősíti az Őhozzá fűződő kapcsolatunkat. Engedjük, hogy Isten uralkodjon az életünkben.7
2. Arra kérem magunkat, hogy fogadjuk el Jézus Krisztust a Szabadítónkként, és az Őt követő tanítványságunkat helyezzük minden más megfontolás elé. Ez azt jelenti, hogy magunkra vesszük az Ő nevét, és arra vágyunk, hogy az Ő követőiként ismerjenek minket. Törekszünk nap mint nap hozzájutni az Ő megbocsátásához és erejéhez. Szövetségeket kötünk és megtartjuk azokat. Igyekszünk olyanná válni, mint Ő.
3. Arra kérem magunkat, hogy vegyünk részt Isten munkájában azáltal, hogy segítünk másoknak Krisztushoz jönni és örök életet nyerni. Ez azt jelenti, hogy segítünk másoknak meglátni az isteni önazonosságukat és érezni az összetartozás érzését. Nyíltan megosztjuk, milyen örömre lelünk Jézus Krisztusban és az Ő evangéliumában (lásd Alma 36:23–25). Igyekszünk segíteni másoknak szent szövetségeket kötni Istennel és megtartani azokat. Isten útmutatására törekszünk, hogy megtudjuk, kit és hogyan áldhatunk meg.
Megígérem, hogy amikor az Istennel való kapcsolatunkat és a Jézus Krisztust követő tanítványságunkat állítjuk a fontossági sorrendünk élére, akkor örömre lelünk isteni önazonosságunkban, rendíthetetlen összetartozást érzünk, és végül elérjük isteni lehetőségeinket.
A Brigham Young Egyetem, Hawaiin 2022. május 25-én elhangzott, “Divine Identity, Becoming, and Belonging” [Isteni önazonosság, fejlődés és összetartozás] című áhítati beszéd alapján.