Parancsolatok: A felkérések és áldások gyönyörű tárházai

Kép

vizet merítő kezek

Halandó szolgálata során az Úr arra kérte az embereket, hogy adják fel mindenüket, és kövessék Őt (lásd például Máté 8:18–22; Márk 3:31–35; Márk 10:17–22).

Talán nem kérnek arra minket, hogy hagyjuk ott a halászcsónakot vagy minden kincsünket, két módon azonban megkérhetnek, hogy adjuk Neki mindenünket: az időnk feláldozása és az engedelmességünk által.¹

A napi teendőink listáján lévő tevékenységek mellett talán túl nagy feladatnak tűnhet mindent megtenni, amire az Úr és az Ő prófétái kérnek minket. Például:

• Imádkozz jelentőségteljesen, nem elsietve azt.

• Naponta tanulmányozd a Mormon könyvét.

• Tanulmányozd a Jöjj, kövess engem! anyagát minden héten.

• Rendszeresen járj a templomba (ahol az lehetséges).

• Kutasd és építsd a családfádat, valamint végezz szertartásokat helyettesként.

• Oszd meg az evangéliumot.

• Végezz szolgálattételt.

• Vegyél részt otthoni esten.

• Vezess naplót.

• Szolgálj elhívásokban, otthon és a közösségedben.

• Fogadd el az egyházi vezetők által tett szentírás-tanulmányozási felhívásokat! (Például Nelson elnök felhívását, hogy tanulmányozzunk minden szentírásverset a Szabadítóról², vagy tanulmányozzuk Isten papsági hatalmát³.)

• És a lista folytatódik.

A család, a barátok, az otthoni feladatok, a munka, a gyermekek és más feladataink összeegyeztetése közben ijesztően soknak vagy lehetetlennek tűnhet a fenti dolgok megtétele. Én is jártam már hasonló cipőben, és időről időre még most is érzek így. Azonban egy néhány évvel ezelőtt kapott sugalmazás nyomán megváltozott, hogyan tekintek erre.

Egyszer, amikor arról imádkoztam, miként követhetném jobban a Szabadítót, eszembe jutott, hogyan végezhetném hithűbben a fenti dolgokat. Míg néhányukkal nagyon következetes voltam, a többinek nem mindig szorítottam helyet a napirendemben.

A sugalmazás, hogy igyekezzek mindet rendszeresen végezni, két prófétai üzenetre is emlékeztetett:

• 1 Nefi 3:7: „Megyek, és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad parancsolatokat az emberek gyermekeinek, csak akkor, ha utat készít számukra, hogy végrehajthassák azt a dolgot, amelyet megparancsol nekik.”

• Amikor Henry B. Eyring elnök, második tanácsos az Első Elnökségben, az általános konferencián arról beszélt, hogy leírja az Úr kezének a megnyilvánulását a családja életének minden egyes napjára vonatkozóan, ezt mondta: „Évekig mindennap leírtam néhány sort. Egyetlen napot sem hagytam ki, bármilyen fáradt is voltam, vagy bármilyen korán is kellett kezdenem a következő napot.”⁴

Úgy döntöttem, hogy Nefi szavaiba helyezem a bizalmamat, és nem felejtem el, hogy az Úr nem ad nekem olyan parancsolatot (vagy azok gyűjteményét), amelyet ne segítene betartani. Továbbá sugalmazást adott nekem Eyring elnök azon elkötelezettsége is, hogy hithűen engedelmeskedjen a naplóírásra szólító felhívásnak még akkor is, amikor túl fáradtnak érezte magát hozzá. Tudtam, hogy ha ő a zsúfolt időbeosztásával engedelmes maradt, amikor fáradt volt, akkor én is képes vagyok rá.

Ezért úgy döntöttem, hogy nagyobb hitet helyezek az Úr azon képességébe, hogy segít elvégezni mindazt, amire kér. Imádkoztam Mennyei Atyához, és arra is törekedtem, hogy tanácskozzak az Úrral (lásd Alma 37:37), hogy megtudjam, mennyi időt szenteljek és milyen gyakorisággal az egyes felkéréseknek és parancsolatoknak. Tudtam, hogy néhányat könnyű lesz elvégezni, mert már a mindennapi tanítványságomhoz tartoztak. Azt is elismertem, hogy nem biztos, hogy annyi időt tudok tölteni bizonyos tevékenységekkel – például a családtörténettel –, mint mások. De tudtam, hogy valamennyi időt képes vagyok rendszeresen rászánni. Abban is bíztam, hogy ezekben a helyzetekben – ahogy azt Russell M. Nelson elnök megígérte – „az Úr szereti az erőfeszítést”⁵. Tudtam, hogy Ő értékeli az özvegyasszony fillérét is (lásd Lukács 21:1–4), és bármit, amit adni tudok. Elvégre mindegyikünk más és más felajánlásokat képes adni az élete különböző időszakaiban, vagy akár a különböző napjain és heteiben is.

Miután imádságosan összeállítottam egy tervet arra vonatkozóan, hogyan csináljak olyan dolgokat, amelyeket nem végzek olyan rendszeresen, mint tehetném, isteni segítségért és erőért imádkoztam, hogy tudjam magam tartani ehhez a tervhez. Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) ígéretére is támaszkodtam, aki ezt tanácsolta:

„Amikor Istent tesszük az első helyre, minden egyéb dolog a megfelelő helyére kerül, vagy pedig kihullik az életünkből. Az Úr iránti szeretetünk uralja majd minden vonzalmunkat, ez szabja meg, mire fordítjuk időnket, ez határozza meg elfoglaltságainkat és dolgaink fontossági sorrendjét.

Istent mindenki más elé kell helyeznünk az életünkben.”⁶

Úgy döntöttem, hogy az Urat helyezem az első helyre a fontossági sorrendemben, a cselekedeteimben és a szívemben, otthagyom a képletes „halászhálókat”, és inkább Neki szentelem az életemet.

Azt jelentette ez, hogy onnantól a nap 24 órájában lelki dolgokkal foglalkoztam? Abban az értelemben nem, hogy minden percet szentírásolvasással vagy családtörténeti kutatással töltöttem volna. Azt viszont igenis jelentette, hogy tudatosan meghívtam Mennyei Atyát és Jézus Krisztust a napom minden egyes részébe. Amikor így Feléjük fordítottam a szívemet, eszembe ötlött, hogy minden fizikai dolog lelki is (lásd Tan és szövetségek 29:34–35), és hogy az Úr minden munkámnak a középpontjában állhat (lásd Alma 34:17–27). Azt is jelentette, hogy mindig arra összpontosítottam, ami a leginkább számít, miközben igyekeztem tudatosabb tanítvánnyá válni.

Az apró változtatások kezdtek változásokat hozni, és utat biztosítottak a nagyobb engedelmességhez. Ha reggel pár percet telefonoztam, akkor ezt az időt a FamilySearch Családfa-alkalmazásával is tölthettem ahelyett, hogy céltalanul görgettem volna a közösségi médiát. Sorban állás közben felhívhattam valakit vagy küldhettem egy üzenetet szolgálattételt végezve így, vagy beszélgethettem valakivel a környezetemben.⁷ A napot videók nézése helyett naplóírással zártam. Reggel felébredve jobban tudtam összpontosítani, és a napirendemben a lelki tanulmányozást soroltam előre, még mielőtt a napi zavaró tényezők elvonták volna a figyelmemet. Követtem Nelson elnök tanácsát, amikor azt mondta: „…találjatok módot arra, hogy rendszeres találkozótok legyen az Úrral – hogy ellátogassatok az Ő szent házába –, és tartsátok is magatokat pontosan és örömtelien ahhoz a megbeszélt találkozóhoz”⁸. Felfigyeltem olyan pillanatokra, amikor a jó dolgok vonták el a figyelmemet, és igyekeztem inkább a legjobb dolgokra fordítani azt az időt.⁹

És tudjátok mit? Mindent be tudtam illeszteni a napomba és még mindig volt időm más dolgokra is! Amikor az időről volt szó, valahogy nem jött ki a matek, de tudtam, hogy ez is egy módja annak, hogy az Úr olyan csodákat vigyen véghez az életünkben, amelyeket nem tudunk megmagyarázni.

Ahogy azt Michelle D. Craig nővér, a Fiatal Nők Általános Elnöksége második tanácsosa tanította: „[T]i is és én is odaadhatjuk Krisztusnak, amink van, Ő pedig megsokszorozza majd az erőfeszítéseinket. Amit fel tudtok ajánlani – még az emberi gyarlóságaitokkal és gyengeségeitekkel együtt is –, az bőven elég lesz, ha Isten kegyelmére támaszkodtok.”¹⁰ Éreztem (és továbbra is érzem), hogy ez az ígéret beteljesedett az életemben, és rájöttem, hogy az időbeosztásom valójában kevésbé – nem pedig fokozottabban – van túlfeszítve, amikor igyekszem megtenni mindazt, amit az Úr kér. Rájöttem, hogy az Úr parancsolatai és felhívásai sokkal gazdagabbá teszik az életemet, mint bármi más.

Bár nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy mi történt, amikor megújult hittel cselekedtem, és megtapasztaltam azokat a csodákat, amelyek lehetővé tették, hogy megtegyem mindazt, amit az Úr kér, mégis még mindig ámulattal tölt el, hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus miként segítettek nekem véghez vinni mindazt, ami korábban lehetetlennek tűnt az időbeosztásom szerint (lásd Lukács 1:37). Az Úr nem csupán utat készített számomra, hogy végrehajthassam azt, amit megparancsol nekem – a megnövekedett öröm és elégedettség, amelyet éreztem, még több is volt, mint amire számítottam. Elkezdtem felismerni, hogy ezek az erőfeszítések valójában inkább arról szólnak, akivé válok, nem csupán arról, amit teszek.¹¹ Ez a valakivé válás segített látnom, hogy a szívem közelebb került Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz, és segített hasonlóbbá válnom Hozzájuk.

D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából egyszer ezt mondta: „Időnként néhányan összezavarodnak, azt gondolva, hogy a parancsolatok olyan megkötések vagy korlátozások, amelyek bonyolítják az életet, és megfosztanak a lehetőségektől, a boldogságtól vagy az élet élvezetétől. Valójában a parancsolatok megvédenek és a boldogság felé vezetnek bennünket. Nem azért vannak, hogy korlátozzák, hanem inkább azért, hogy lehetővé tegyék, hogy ebben az életben és a következőben elérjük azt, amire igazán vágyunk, és amit Mennyei Atyánk, aki szeret minket, nekünk szán. […]

Így… arra kérlek benneteket, ne panaszkodjatok a parancsolatok miatt! Ne azt mondjátok, hogy nem akarok többet, hanem inkább azt mondjátok: Igen, még, még! Fejlődni szeretnék. Boldog akarok lenni. Olyanná szeretnék válni, mint Mennyei Atyám. A parancsolatok pedig megmutatják, hogyan tegyem ezt. Megnyitják előttem az ösvényt.”¹²

Amikor hithűen minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy engedelmeskedjek minden egyes prófétai felhívásnak, az segít, hogy még inkább a szövetség ösvényén éljek, és hasonlóbbá váljak a Szabadítómhoz, aki tökéletes példát mutat nekünk arra, hogyan engedelmeskedjünk mindannak, amit az Atya kér. Útközben rájöttem, hogy e parancsolatok és prófétai felhívások előresorolása nem arról szól, hogy kipipálok tételeket egy listán, hanem egy olyan fajta életvitelről, amely segít növekednem. Úgy tekintek rájuk, mint a templomi szövetségeim tiszteletben tartásának a lehetőségeire, amikor is az Úrnak szentelem a szívemet és az időmet az Iránta való szeretetem, valamint az arra irányuló vágyam jeleként, hogy olyanná váljak, mint Ő. Miközben igyekeztem tiszteletben tartani ezeket a szövetségeket, éreztem annak a valóságát, ahogy hatalomra teszek szert mindannak a megtételére, amit Isten szeretne, hogy megtegyek.¹³

Most már szívesen képzelem el úgy Isten mindegyik kérését, mint az öröm és az áldások tárházát, amely csak arra vár, hogy úgy döntsünk, belépünk. Fel sem foghatjuk, Mennyei Atyánk mennyire szeretne megáldani minket, és olyan parancsolatokat ad nekünk, amelyek lehetővé teszik, hogy elnyerhessük ezeket az áldásokat az engedelmességünk által (lásd Tan és szövetségek 130:20–21). Csupán úgy kell döntenünk, hogy bízunk Benne és azon képességében, hogy segít nekünk betartani minden parancsolatát. Amikor átadjuk neki a szívünket, a kezünket és az időnket, látni fogjuk, amint csodákat tesz az életünkben.