A csoda, amely a leginkább számít

Kép

fejét lehajtó férfi műtős maszkban

A fényképen modell szerepel

Az Újszövetségben sok példát látunk a Szabadító könyörületére. Miután meggyógyult a tisztátalan lélekkel sújtott férfi, Jézus ezt mondta: „Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad” (Márk 5:19). Egy alkalommal, amikor az embereknek élelemre volt szükségük, Krisztus könyörülettel volt a sokaság iránt (lásd Márk 8:2), és néhány kenyérből és halból megetetett mintegy négyezer embert (lásd 1–9. vers).

A feleségemmel azt szerettük volna, ha ehhez hasonlóan Jézus Krisztus csodálatos könyörülete meggyógyítja az újszülött lányunkat. Az orvosok egy nagy csomót fedeztek fel a hasüregében. Csecsemőkori neuroblastomát állapítottak meg nála. Mivel csupán két hetes volt, és a rosszindulatú (rákos) tumor nagy volt, nem jósoltak túl sok jót neki.

Hittel telve Krisztus azon képességében, hogy meg tudja őt gyógyítani, papsági áldást adtam neki, mielőtt bementünk volna a kórházba. Az áldás során egy szó sem jutott az eszembe. Nem tudtam, mit mondjak. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam ejteni a számon az volt, hogy „Isten kezében vagy”.

Elcsüggedve az élménytől elindultunk a gyermekklinikára, ahol az orvosi csapat mintát vett a csomóból, hogy megvizsgálják, mennyire terjedt szét a daganat, és hogy tudnak-e tenni bármit a lányunkért. A műtét előtt ismét papsági áldást adtam a lányomnak, és pontosan ugyanolyan élményben volt részem, mint korábban; csak azt tudtam mondani, hogy „Isten kezében vagy”.

Miután átadtuk a lányunkat a sebésznek, a feleségemmel keservesen sírtunk. Mikor elfogytak a könnyeink, csalódottan ültem a váróban. Azon kezdtem tűnődni, hogy azért nem kapjuk-e meg azt a könyörületes áldást, amit vártunk, mert nincs elég hitem vagy mert nem vagyok elég érdemes. Miért van az, hogy Krisztus oly könyörületes dolgokat cselekedett másokkal, értünk pedig nem teszi meg?

Késztetést éreztem, hogy elolvassam Lázár történetét a János 11-ben. A Krisztus és Márta közötti párbeszéd megragadta a figyelmemet. Olyan volt, mintha Márta is ugyanazt remélte volna, amit én, miszerint még nincs túl késő ahhoz, hogy lányom csodálatos módon meggyógyuljon. Márta kérésére Jézus Krisztus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?” (János 11:25–26).

Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha Jézus Krisztus hozzám szólt volna. Úgy éreztem, hogy ha lett volna szemem a látásra, észrevettem volna, hogy Krisztus ott ült mellettem, várva, hogy megválaszoljam a kérdését. Miközben a válaszomon elmélkedtem, meggyőződés töltötte el a lelkemet, és így feleltem: „Igen, hiszek Isten Fiában és mindabban, amit Ő kínál.”

Egy másik kérdés jutott eszembe: „Mit tett lehetővé Jézus Krisztus azoknak a gyermekeknek, akik a felelősségre vonhatóság kora előtt halnak meg?”

Az elmémben így válaszoltam: „…minden olyan gyermek, aki a felelősségre vonhatóság éveinek elérése előtt hal meg, megszabadul a menny celesztiális királyságában” (Tan és szövetségek 137:10).

„Hiszel ebben?” – jött a válasz. Ismét meggyőződés töltötte el a lelkemet, én pedig így feleltem: „Igen.”

Ez a gondolat jelent meg az elmémben: „Akkor megérted, hogy Istennel lesz, és olyanná válhat majd, mint Isten. Mi többet szeretnél neki ennél? Ti is vele együtt élvezhetitek majd azt az életet, ha hűek maradtok a templomi szövetségekhez, amelyeket Jézus Krisztus kinyilatkoztatott.”

Arra jutottam, hogy az életem legnagyobb csodája mindig is Jézus Krisztus engesztelése lesz. Semmi nem volt, amit jobban szerettem volna a lányom számára, mint az, hogy elnyerje mindazon áldásokat, amelyeket Jézus Krisztus az Ő engesztelő áldozata és szent templomi szertartások révén elérhetővé tett. Könyörületes csoda adatott nekünk – a csoda, amely a leginkább számít.