„Az én békességemet adom néktek”

A Szabadító halandó szolgálattétele során a tanítványai megtanulták, hogy Ő le tudja csendesíteni az életünk viharait. Az egyik este, miután egy teljes napig a tengerparton tanítottak, az Úr azt javasolta, hogy keljenek át a Galileai-tenger túlsó partjára (lásd Márk 4:35).

Miután útnak indultak, Jézus keresett egy helyet a hajón, ahol megpihenhet, és elaludt. Hamarosan elborult az ég, és „nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék” (lásd Márk 4:37–38).

Nem tudjuk, meddig küszködtek a tanítványok azzal, hogy a hajót a víz színén tartsák, de végül már nem tudtak tovább várni. Pánikba estek, és így kiáltottak fel: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (Márk 4:38).

Mindannyian szembesülünk hirtelen viharokkal. A próbatételekkel és megpróbáltatásokkal járó halandó életünkben előfordulhat, hogy levertséget, csüggedést és csalódottságot érzünk. Megszakad a szívünk önmagunkért és a szeretteinkért. Aggódunk, félünk, és időnként elveszítjük a reményt. Az ilyen alkalmakkor talán mi is így kiáltunk fel: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszek?”

Fiatalkoromban az egyik kedvenc himnuszom az Ó, Mester, a vihar tombol című himnusz volt.¹ Lelki szemeimmel láttam magam a bárkában, miközben „a víz a magasba csap”. A himnusz legjelentősebb és legszebb része így szól: „A szél és a víz enged szavának: »Légy nyugodt!«” Ezután következik egy fontos üzenet: „A hajót nincs víz, ami elnyelje, mert ott pihen mindenek Mestere.”

Ha befogadjuk a hajónkba Jézus Krisztust, a Békesség Hercegét, akkor nem kell félnünk. Tudni fogjuk, hogy békességre lelhetünk a bennünk és körülöttünk kavargó viharok közepette. Miután a tanítványai segítségért kiáltottak, Jézus „felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Légy nyugodt! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség” (vö. Márk 4:39).

Ugyanazokat a szavakat mondja nekünk Jézus az életünk viharai során, amelyeket a Galileai-tengerhez intézett azon a viharos éjszakán: „Légy nyugodt!”

Együtt kérdezhetjük a tanítványokkal: „Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?” (Márk 4:41).

Jézus senki más emberhez nem fogható. Isten Fiaként olyan küldetés betöltésére kapott elhívást, amelynek senki más nem tudott volna eleget tenni.

Engesztelése által, és oly módon, amit nem tudunk teljesen felfogni, a Szabadító magára vett „mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést” (Alma 7:11), valamint „a halandóság minden bűnének halmozott súlyát”².

Bár nem tartozott az igazságosságnak, elszenvedte az igazságosság teljes követelményét (lásd Alma 34:16). Boyd K. Packer elnöknek (1924–2015), a Tizenkét Apostol Kvóruma elnökének a szavaival élve: „Semmi rosszat nem követett el. Mindazonáltal az emberek által átélt összes bűntudatot, bánatot és szomorúságot, fájdalmat és megaláztatást, minden mentális, érzelmi és testi gyötrelmet – mindezt együttesen megtapasztalta.”³ És mindet legyőzte.

Alma megjövendölte, hogy a Szabadító „magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12).

A kínzó gyötrelemből fakadó isteni ajándék révén és az irántunk érzett szeretettől vezérelve Jézus Krisztus megfizette az árat, hogy megváltson, megerősítsen és megszabadítson minket. Csak az engesztelés által lelhetünk rá arra a békességre, melyre olyannyira vágyunk és amelyre oly nagy szükségünk van ebben az életben. A Szabadító ezt ígérte: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14:27).

Kép

Jézus Krisztus arcképe

Krisztus képmása. Készítette: Heinrich Hofmann

A békességhez vezető utak

Jézus Krisztus, aki uralja az elemeket, arra is képes, hogy könnyítsen a terheinken. Hatalma van egyének és nemzetek meggyógyítására. Megmutatta nekünk az igaz békességhez vezető utat, mert Ő a Békesség Hercege (lásd Ésaiás 9:6). A Szabadító által kínált békesség képes lenne átalakítani a teljes emberi létet, ha Isten gyermekei engednék. Élete és tanításai módot adnak nekünk arra, hogy érezzük az Ő békességét, ha Őhozzá fordulunk.

„Tanulj tőlem – mondta Ő –, és hallgass a szavaimra; járj Lelkem szelídségében, és békességed lesz énbennem!” (Tan és szövetségek 19:23).

Tőle tanulunk, amikor imában felemeljük a lelkünket, tanulmányozzuk az életét és a tanításait, és szent helyeken állunk, ideértve a templomot is (lásd Tan és szövetségek 87:8; lásd még 45:32). Menjetek el az Úr házába, amilyen gyakran csak tudtok! A templom békés menedék napjaink egyre fokozódó viharai elől.

Drága barátom, Thomas S. Monson elnök (1927–2018) ezt tanította: „Amikor a templomba megyünk, és emlékezünk az ott kötött szövetségekre, képesek leszünk elviselni minden megpróbáltatást és legyőzni minden kísértést. A templom célt ad az életünknek. Békével tölti el a lelkünket – nem az emberek kínálta békével, hanem azzal, melyet Isten Fia ígért.”⁴

Hallgatunk a szavaira, amikor megszívleljük a tanításait a szentírásokból és az élő prófétáktól, követjük a példáját, és eljövünk az Ő egyházába, ahol befogadnak, tanítanak és Isten jó szavával táplálnak minket.

Lelke szelídségében járunk, amikor úgy szeretünk, ahogy Ő szeretett, megbocsátunk, ahogy Ő megbocsátott, bűnbánatot tartunk, és olyan hellyé tesszük az otthonunkat, ahol érezhetjük az Ő Lelkét. Akkor is a Lelke szelídségében járunk, amikor segítünk másoknak, örömmel szolgáljuk Istent, és igyekszünk „Krisztus békés követői[vé]” (Moróni 7:3) válni.

A hit és a cselekedetek e lépései igazlelkűséghez vezetnek, megáldanak minket a tanítványság útján, és maradandó békességet és célt nyújtanak nekünk.

Sok évvel ezelőtt egy sötét éjszakán egy zord vasútállomáson édesanyám döntés előtt állt. Magába roskad és megsiratja gyermekei elvesztésének a tragédiáját, vagy tettekre váltja a hitét és a reményét. Hálás vagyok, amiért a hite felülkerekedett a félelmén és a reménysége legyőzte a kétségbeesését.

Az állomás egyik távoli részén végül rátalált a vonatunkra. Végre újra együtt lehettünk! Azon az estén, valamint az azt követő sok viharos nap és éjszaka során a hitét tettekre váltó édesanyám példája megtartott bennünket, amint egy fényesebb jövőben reménykedtünk és azért munkálkodtunk.

Sokan vannak ma Isten gyermekei között olyanok, akik azon kapják magukat, hogy az ő vonatuk is elment. A jövőre vonatkozó reményeiket és álmaikat elragadta a háború, a világjárvány, illetve az egészségük, a munkájuk, a tanulási lehetőségeik és a szeretteik elvesztése. Csüggedtek, magányosak, reményvesztettek.

Fivérek és nővérek, drága barátaim! Veszedelmes időket élünk. A nemzetek bonyodalmakat tapasztalnak, a föld ítélet alatt áll, és a békesség elvétetett a földről (lásd Tan és szövetségek 1:35; 88:79). De a békességnek nem kell elvétetnie a szívünkből, még akkor sem, ha szenvednünk vagy gyászolnunk kell, vagy várnunk kell az Úrra.

Jézus Krisztusnak és az Ő engesztelésének köszönhetően megválaszoltatnak majd az imáink. Az időzítés Istené, de bizonyságot teszek arról, hogy igazlelkű vágyaink egy nap valóra fognak válni, és hogy minden veszteségünkért kárpótolva leszünk, ha kihasználjuk a bűnbánat isteni ajándékát és hithűek maradunk.⁵

Meg fogunk gyógyulni – testileg és lelkileg is.

Tisztán és szenten fogunk az ítélőszék előtt állni.

Újra együtt leszünk a szeretteinkkel egy dicsőséges feltámadásban.

Addig pedig leljünk vigaszra és bátorításra, miközben a Szabadító ígéretére támaszkodunk: „Énbennem békességetek lehet” (vö. János 16:33).