A jóság ereje

Elszomorodom, amikor az emberek, nem csak az egyházunkon belül, hanem a világban is rosszindulató dolgokat mondanak egymásnak. Az Úr sugalmazása alatt általában nem mondunk rosszindulatú dolgokat. Az Úr Lelke a kedvesség lelke; a türelem lelke; a jószívűség, béketűrés és elnézés lelke; és nincs közöttünk olyan, akinek ne lenne szüksége ezekre az erényekre, melyek Mennyei Atyánk Lelke birtoklásának eredményei.⁴

Minden béketeremtő eszközt alkalmaznunk kell. Lucifer minden eszközt felhasznál arra, hogy elpusztítsa az emberiség családjának a lelkét. Tevékenyebb, mint valaha, és nagyon alattomos módon munkálkodik. Nem fogom azzal húzni az időt, hogy felsoroljam, milyen sokféle módszerrel dolgozik, de van egy módszer, amelyet a világ kezdete óta alkalmaz, mégpedig az, hogy arra csábítja az embert, hogy porba ássa egy másik ember hírnevét azáltal, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tesz róla.⁵

Oly könnyű kritizálni másokat, oly könnyű hibát találni, és néha keményen beszélni a szomszédainkról és a barátainkról. Nos, Mennyei Atyánk ezt mondta nekünk…:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.

Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?

Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?” [Máté 7:1–4].

Azt tanácsolják a népünknek, hogy ne kritizáljunk másokat, ne legyünk rosszindulatúak, és ne mondjunk durva megjegyzéseket az embertársainkra. E tekintetben nekünk kellene a legjobb példát mutatnunk az egész világon. Gondoljatok korunk kritikáira. Vegyétek elő az újságot, és látni fogjátok, milyen rosszindulatú dolgokat mondanak az emberek egymásról. Sokszor azonban a kritizáló félnek ott van a gerenda a saját szemében, melytől nem lát tisztán, mégis úgy gondolja, hogy a testvérének szálka van a szemében.⁶ [Lásd 2. javaslat, 230. oldal.]

Inkább hajlunk arra, hogy meglássuk a szomszédaink korlátait és gyengeségeit, igaz? Ez azonban ellenkezik Jézus Krisztus evangéliumának tanításaival. Létezik egy embercsoport, akik pusztító módon állandóan hibát keresnek és kritizálnak másokat. A kritikának két fajtája van. Ha képesek vagyunk az Úr Lelkének befolyása alatt építően kritizálni, jó és helyes irányba tudunk változtatni dolgokat. Ha azonban a hibakeresés lelkületével tesszük, és romboló módon mutatunk rá mások gyengeségeire és hibáira – ami soha nem Mennyei Atyánk Lelkének társaságában történik –, az mindig káros.⁷

Ma este egy olyan emberről szeretnék beszélni, aki már jónéhány évvel ezelőtt elhunyt. […] Francis M. Lymanra gondolok [a Tizenkét Apostol Kvórumából], és szeretném elmondani nektek, hogy az a nagyszerű ember olyan szelíd volt, mint egy kisbaba, olyan szelíd, mint egy kisgyermek, és csodálatos volt azon vágya, hogy segítsen és bátorítson másokat. Sokszor hallottam, amint megdicsérte a fivéreit, amikor valami dicséretre méltót tettek – egyikőjük nagyszerű beszédet tartott, egy másik meggyőző bizonyságot tett, megint másik valami más dicséretre méltó dolgot tett. Láttam, amint átkarolja őket és ezt mondja nekik: „Büszke vagyok rád és arra a nagyszerű dologra, amit tettél.” Hát nem kellene nekünk is így élnünk? Így lehetünk boldogok. Mennyivel jobb lenne, ha irigykedés helyett meglátnánk, elismernénk és megdicsérnénk az embertársaink erényeit és képességeit, ha meglátnánk a jóságra való erőt [másokban].

Sokan olyan környezetben élünk, hogy szinte megbénulunk, amikor meg kellene dicsérnünk valakit. Szinte képtelenek vagyunk elmondani azokat a dolgokat, melyeket mondhatnánk… mások dicséretére. Keressük meg embertársainkban az erényeket, és megfigyelve őket tegyük őket boldoggá azáltal, hogy megdicsérjük őket.⁸

Könyörgöm nektek, fivéreim és nőtestvéreim, legyünk nagylelkűek egymással. Legyünk olyan türelmesek egymással, amennyire szeretnénk, hogy mások is azok legyenek velünk. Lássuk meg szomszédainkban és barátainkban az erényeket, és beszéljünk azokról az erényekről ahelyett, hogy hibát keresnénk vagy kritizálnánk. Ha ezt tesszük, fényt fogunk sugározni magunkból, és azok, akik a legjobban ismernek minket, szeretni fognak bennünket.⁹ [Lásd 3. javaslat, 230. oldal.]

Mindig lesznek olyanok, akik hibáznak. Közöttünk is vannak, akik letértek az útról, de ők is az Úr gyermekei, és Ő szereti őket. Az Úr megadta nektek és nekem azt a lehetőséget, hogy kedvességgel, szeretettel, türelemmel és azzal a vággyal keressük meg őket, hogy eltérítsük őket azoktól a hibáktól, melyekbe beleestek. Nem áll jogomban ítélkezni azok felett, akik hibáztak vagy hibáznak, hacsak nem hívtak el erre, és ruháztak fel ezzel a hatalommal. Jogomban áll azonban, hogy ha látom, hogy rossz dolgot cselekednek, valamilyen módon, amennyiben ez lehetséges, visszavezessem őket arra az ösvényre, amely az örök élethez vezet a celesztiális királyságban.¹⁰

Ne panaszkodjunk a barátainkra és a szomszédainkra, ha nem teszik azt, amit mi akarunk, hogy tegyenek. Ehelyett szeressük őket annyira, hogy maguktól megtegyék, amit Mennyei Atyánk elvár tőlük. Ezt meg tudjuk tenni. És nincs semmilyen más mód, amely által el tudnánk nyerni a bizalmukat és a szeretetüket.¹¹

Mekkora örömöt, vigaszt és megelégedést vihetünk a szomszédaink és a barátaink életébe kedvesség által! Hogy szeretném ezt a szót nagybetűkkel felírni az égre! A kedvesség az az erő, melyet Isten azért adott nekünk, hogy meglágyítsuk a kemény szíveket, megenyhítsük a makacs lelkeket, és megértessük velük az Ő céljait.¹² [Lásd 4. javaslat, 230. oldal.]

A mi felelősségünk – és mondhatnám, nem csak felelősségünk, hanem kiváltságunk is –, hogy elegendő időt fordítsunk arra, hogy felvértezzük gyermekeinket, és annyira szeressük őket, és annyira elnyerjük az ő szeretetüket is, hogy szívesen meghallgassák a javaslatunkat és a tanácsunkat.¹³

Éljetek olyan életet, szeretetben és kedvességben, hogy béke, imádság és hálaadás legyen az otthonotokban. Ne hagyjátok, hogy otthonotok csupán arra szolgáljon, hogy este felakasszátok ott a kalapotokat, étkezzetek, majd ismét tovább álljatok, hanem otthonotok legyen az Úr Lelkének lakhelye.¹⁴

Imádkozom, hogy eltöltsön minket az a lélek, mely [az Úrtól] jön, amely a szeretet, a kedvesség, a segítőkészség, a türelem és a béketűrés lelke. Akkor, ha megtartjuk ezt a lelkiséget az otthounkban, fiaink és leányaink olyan emberré cseperednek, amilyenné szeretnénk, hogy váljanak.¹⁵

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt északra utaztam vonattal. Egy asszonnyal ültem egy kocsiban, akit ismertem korábbról. […] Felismert engem, miközben elhaladtam az ülések között. Megszólított, mire én megkérdeztem: „Hová tart?” „Portlandbe [Oregonba] megyek” – válaszolta. Tudtam, hogy a család nem jómódú. Azt is tudtam, hogy ez az asszony sok fiú édesanyja, ezért tovább kérdeztem: „Mi célból utazik Portlandbe?” Így válaszolt: „Az egyik fiam ott van kórházban.”

Nem tudtam, hogy bármelyik gyermeke elköltözött volna, így hát tovább kérdezősködtem, mire megnyitotta a szívét előttem. Ezt mondta: „A legkisebb fiam elment otthonról néhány héttel ezelőtt, de nem mondta el nekünk, hogy hová megy. Nem hallottunk róla semmit. Bizonyára úgy gondolta, hogy elindul felfedezni a világot, majd az első információ, amit kaptunk a tartózkodási helyéről az volt, amikor távirat érkezett a portlandi Mercy kórházból, hogy a fiunk betegen fekszik náluk.” Így folytatta: „Természetesen nagyon megrázott minket a hír. Egy dolgot lehetett tenni: összegyűjtöttük a pénzt, és azonnal elindultam a fiunkhoz.”

[…] Hajlandó volt éjjel-nappal utazni, nem neheztelve fia rossz és meggondolatlan viselkedésére; csupán arra gondolt, hogy a fiú az övé, hozzá tartozik, Isten adta őt neki, és Mennyei Atyánk elvárja tőle, hogy minden lehetséges eszközzel gazdagítsa az életét, és felkészítse őt az előtte álló lehetőségekre. Így hát az éjszaka hosszú órái alatt, a vonat zötykölődésében, ez a jó asszony csak ült ott, a fia után vágyakozva, miközben minden egyes kilométer egyre közelebb vitte őt ahhoz, aki mágnesként vonzotta a szívét. Amikor végül megérkezett, amilyen gyorsan csak tudott, a kórházba sietett. Úgy alakult, hogy a szálláshelyem a kórház közelében volt, így hát odamentem, hogy megnézzem, mi történt.

Ott ült ez a drága asszony a fia ágyánál, aki súlyos tüdőgyulladást kapott, és nagy fájdalmai voltak. Nem szidta meg a fiút, amiért figyelmetlen volt vele; nem neheztelt rá a meggondolatlansága és elővigyázatlansága miatt. Csupán hálás volt azért, hogy a fia mellett lehetett, akit Isten neki adott. Most megpróbálta ápolni azt a gyermeket, akiért szövetségre lépett Mennyei Atyjával, hogy a világra hozza. A fiú egyébként 16 éves volt, de az asszony szemében akkor is csak az ő kicsinye. Megpróbálta bátorítani, elmondta neki azokat a dolgokat, melyek boldoggá és elégedetté teszik majd, feltárva előtte a lehetőségeket, melyek a felépülése után várni fogják. Az asszony érkezése előtt a szobát betöltő fájdalmat és szenvedést most a fiú arcáról sugárzó egyfajta fény, tökéletes békesség és boldogság váltotta fel, ahogy felnézett édesanyja szemébe, aki életet adott neki, hogy ő létezhessen, és aki oly sokat utazott, hogy mellette lehessen, és gondoskodásával visszahozhassa őt az életbe.

Néha eltűnődöm, hogy vajon ezek az édesanyák tudják-e, milyen csodálatosak ők ilyen alkalmakkor a gyermekeik szemében. Nem sokkal azután, hogy az édesanyja megérkezett, a fiú megfogadta, hogy soha többé nem lesz hűtlen hozzá, soha többé nem feledkezik meg arról, amit tőle kapott, és elhatározta, hogy amíg csak él, hű lesz ahhoz a névhez, melyet méltán adtak neki.¹⁶ [Lásd 5. javaslat, 230. oldal.]

Azért imádkozom, hogy az Úr evangéliumának szeretete beleégjen a lelkünkbe és gazdagítsa az életünket, és ez arra ösztönözze a férjeket, hogy kedvesebbek legyenek a feleségükhöz, a feleségeket pedig, hogy kedvesebbek legyenek a férjükhöz, a szülők a gyermekekhez, a gyermekek a szülőkhöz Jézus Krisztus evangéliuma miatt, amely a szeretet és a jóság evangéliuma.¹⁷