Templomi áldások saját magunk és őseink számára

Azért, hogy felkészülhessünk a [celesztiális] királyságra, az Úr az Ő irgalmában visszállította Jézus Krisztus evangéliumát ezekben az utolsó napokban, és isteni felhatalmazást helyezett belé, majd pedig megértéssel áldotta meg a gyermekeit, hogy bizonyos szertartásokat megkaphassanak és elvégezhessenek. E célből épültek a templomok, és azoknak, akik a celesztiális királyságban kívánnak helyet kapni, lehetőségük van elmenni ezekbe a templomokba, és elnyerni azok áldásait, hogy gazdagítsák az életüket, és felkészítsék őket ama királyságra.³

Mi vagyunk az egyetlen olyan nép a világon, akik tudják, mi a templomok célja.⁴

Minden [templom] egyetlen nagyszerű örökkévaló cél érdekében épült: hogy az Úr házaként szolgáljon, hogy olyan szent és megfelelő helyet biztosítson, ahol szent szertartásokat végezhetünk, melyek a földön és a mennyben is megköttetnek – szertartásokat az élőkért és a halottakért, melyek biztosítják mindazoknak, akik elnyerik azokat, és akik hűek a szövetségeikhez, a családjukkal való örök kapcsolatot, vég nélküli világokat és azt, hogy velük együtt felmagasztosulhatnak Atyánk celesztiális királyságában.⁵

Legyünk hálásak a házassági szövetség örökkévalóságáról való ismereteinkért. Ha csupán ebben az életben lenne reménységünk, minden embernél nyomorultabbak lennénk [lásd 1 Korinthusbeliek 15:19]. Az a bizonyosság, hogy az itteni szülői, gyermeki és házastársi kapcsolatunk a mennyben is folytatódik, és hogy ez csak a kezdete annak a nagyszerű és dicsőséges királyságnak, melyet Atyánk az örökségünknek szánt a másik oldalon, reménnyel és örömmel tölt el bennünket.⁶

Ha úgy gondolkodnék, ahogyan sokan teszik, hogy most, hogy szeretett feleségem és szeretett szüleim elhunytak, örökre eltűntek az életemből, és soha nem látom őket újra, akkor ez a gondolkodásmód megfosztana engem életem egyik legnagyobb örömétől: azon célomtól, hogy újra találkozom majd velük, szeretettel üdvözölnek majd engem, és hálás szívem minden erejével meg fogom köszönni nekik mindazt, amit értem tettek.

Atyánknak azonban sok-sok millió olyan gyermeke van, akik nem tudják, hogy a Mennyei Atyánk által előírt néhány szertartás elvégézésével a férjek és a feleségek az időre és az örökkévalóságra egyesülhetnek, és örökké élvezhetik gyermekeik társaságát. Mily hálásnak kellene lennünk ezért a tudásért!⁷

Mindössze néhány olyan hely létezik a világon, ahol az örökkévalóságra köthetünk házasságot, és ezek Isten templomaiban vannak. […] Számos olyan fivérünk és nőtestvérünk is van – mindannyian Mennyei Atyánk gyermekei –, akiktől… elkerülhetetlen okok miatt visszatartják ezt a kiváltságot. Ha azonban érdemesen élnek, és ha éltek volna ezzel a kiváltsággal, ha lehetőségük lett volna rá, akkor semmit sem veszítenek ezen ideiglenes, nem kívánatos körülmények miatt. De gondoljatok bele, mennyivel nagyobb azoknak a felelőssége, akik olyan helyen élnek, ahol a férfiak és a nők az örökkévalóságra egyesülhetnek, és ahol lehetőségük van elvégezni a munkát a halottaikért! A világi embereknek nem adatott meg ez az áldás. Vajon mi mennyire értékeljük? […]

Már ifjúságuk korai szakaszában tanítsuk meg ezeket a dolgokat fiataljainknak, hogy amikor eljön a házasságkötés ideje, semmi kétségük ne legyen afelől, hogy hol, hogyan és ki által legyen elvégezve e szent szertartás – és az egyetlen hely, ahol ezt elvégezhetik az időre és az örökkévalóságra, az a templom.⁸

Hálás vagyok [az Úrnak] az Úr házában elvégezhető összes szertartásért, melyet elnyertem, s melyek nem csupán számomra vannak. Lehetőségem volt elnyerni egy részét azoknak a dolgoknak, melyeket az Úr minden gyermekének szánt, akárhol is legyenek, amennyiben hajlandóak elfogadni, amit pénz nélkül és ingyen ajánl nekik.⁹

Az összes… templom, melyet felépítettek, vagy amelyet még ezután fognak felszentelni, felbecsülhetetlen áldást jelent majd mindazoknak, akik érdemesen élnek azzal a kiváltsággal, hogy használják azt, mind saját maguk, mind pedig halottaik részére.¹⁰ [Lásd 2. javaslat, 89. oldal.]

A genealógiai társaság éveket töltött [családtörténeti] információk összegyűjtésével, mások pedig éveket töltenek azzal, hogy elmenjenek az Úr házába, hogy ott megkeresztelkedjenek a halottakért, hogy férjeket, feleségeket és gyermekeket pecsételjenek egymáshoz, hogy egyesítsék a családot, ahogyan arra Mennyei Atyánk utasítást adott nekünk. Jó lenne, ha mindannyian feltennénk magunknak a kérdést: én mit teszek mindezért? Megteszem a részemet? Mennyei Atyánk azt mondta Joseph Smithen keresztül a népnek, hogy ha nem végezzük el a munkát a halottainkért, akkor elveszítjük a saját áldásainkat és kivágattatunk, és az egyik utolsó dolog, amit a próféta megpróbált életében elvégezni, a templom felépítése volt, melyben az emberek elvégezhetik halottaikért a munkát. Hát ennyire fontos ez a munka. Valakinek el kell végeznie.¹¹

Eszembe jutott egy történet két fivérről, akik egy észak-utahi városban éltek: Az idősebb fivér, Henry, bankár és kereskedő volt, és nagy jómódban élt. A másik fivér, George, gazdálkodó életmódot folytatott, és nem igen volt több java annál, mint ami a szükségletei kielégítésére elegendő volt, ám égett benne a vágy, hogy elvégezze halottaiért a templomi munkát. Elvégezte a családtörténeti kutatást, majd pedig elment a templomba, és dolgozott azokért, akik elhunytak.

Egy nap George így szólt Henryhez: „Szerintem el kellene menned a templomba segíteni.”

De Henry így válaszolt: „Semmi ilyesmire nincs időm. Minden időmet lefoglalja az üzlet.” […]

Körülbelül egy évvel később Henry ellátogatott George otthonába, és ezt mondta: „George, volt egy álmom, ami nagyon aggaszt. Kíváncsi vagyok, vajon te meg tudod-e mondani, mit jelent.”

„Mit álmodtál, Henry?” – kérdezte George.

„Azt álmodtam – felelte Henry –, hogy te és én elhagytuk ezt az életet, és a fátyol túloldalára kerültünk. Egyszer csak megláttunk egy gyönyörű várost. Rengeteg embert láttunk csoportokban gyülekezve, és akárhová mentünk, ők kezet ráztak veled, átöleltek és áldottak téged, és azt mondták, mennyire örülnek, hogy látnak. De – mondta – rám ügyet sem vetettek; épphogy csak barátságosak voltak velem. Mit jelenthet ez?”

„Az álmodban a fátyol másik oldalán voltunk?” – kérdezte George.

„Igen.”

„Nos, ez az, amiről már olyan sokat beszéltem neked. Próbáltalak rávenni, hogy végezd el a munkát azokért az emberekért, akik odaát vannak. Én már sokukért elvégeztem, de még mindig sokan vannak, akikért el kell végezni. […] Jobban teszed, ha beleveted magad a munkába, mert egy pillanatra belekóstolhattál abba, hogy mire számíthatsz, amikor a másik oldalra kerülsz, ha nem teszed meg a részedet az értük végzendő munkában.” [Lásd 3. javaslat, 89. oldal.]

Sokszor elgondolkodtam a két fivér történetén. Sok ember nem érti az élet komoly és szent voltát; nem értik az örökkévaló házasság szentségét. Vannak népünk között olyanok, akiket nem érdekel a genealógia. Nem foglalkoznak az őseikkel; vagy legalábbis ezt gondolnád a viselkedésük alapján. Nem mennek el a templomba, hogy elvégezzék a munkát a halottaikért. […]

Miután elmentünk az Úr házába a saját áldásainkért, gondoljunk a felmenőink iránti felelősségünkre. Ti milyen fogadtatásban részesültök majd a másik oldalon? Ti lesztek azok, akiket átkarolnak és az örökkévalóságon át áldanak, vagy olyanok lesztek, mint az a fivér, aki önző módon a saját problémáival foglalkozott, és hagyta, hogy azok, akik nem tudnak segíteni magukon, segítség nélkül maradjanak?¹²

Tudjátok, mindannyiunkat összeköt az Atyánk templomaiban végzett nagyszerű munka, ahol azokat a családokat, melyek korábban nem lettek egyesítve, a szent papság hatalma által összekötik. Az Úrnak az volt a célja, hogy minden fiának és leányának lehetősége legyen áldásokban részesülni, nem csupán földiekben, hanem örökkévaló áldásokban is.

Gondoljatok csak azok odaadására és hithűségére, akik nap mint nap elmennek a templomba, és szertartásokat végeznek a fátyol túloldalán lévőkért. Hadd mondjam el nektek, hogy a túloldalon lévők is legalább ennyire lelkesek velünk kapcsolatban. Imádkoznak értünk és a sikerünkért. A maguk módján könyörögnek a leszármazottaikért, az utódaikért, akik a földön élnek.¹³

Néhány évvel ezelőtt Chicagóban, a Fejlődés Évszázada kiállítás egyik napján odamentem az egyház standjához, és megkérdeztem a misszionáriusoktól, hogy ki felel e nagyszerű kulturális és tudományos kiállítás megszervezéséért.

Elmondták, hogy az úr neve Dawes, mire én ezt kérdeztem: „Csak nem Charles G. Dawes, az Egyesült Államok alelnöke, illetve az USA brit nagykövetének fivéréről van szó?”

„De igen” – válaszolták.

„Nos – mondtam –, ennek nagyon örülök, ugyanis ismerem az urat.”

Ezt mondtam magamban: „Azt hiszem, felkeresem. Henry Dawes lesz az.” Ismertem Henry Dawes-t, így hát odamentem a telefonhoz, és felhívtam az irodáját. A titkárnője… átadta Dawes úrnak az üzenetet, hogy George Albert Smith Salt Lake Cityből a városban van, és szeretne találkozni vele, mire ő megkérte a titkárnőjét, hogy hívjon be engem az irodába. Majd ahelyett, hogy végigvárattak volna velem egy hosszú sort, a hölgy odavezetett engem egy mellékajtóhoz, melyen belépve ott állt előttem egy magas férfi, akit még soha életemben nem láttam azelőtt.

„Dawes úr vagyok” – mondta.

Nagyon kellemes ember volt, de gondolhatjátok, milyen zavarban voltam. Ő valóban Dawes úr volt, és valóban Dawes nagykövet fivére volt, de őt Rufus Dawes-nek hívták. Nem is tudtam, hogy létezik egy Rufus Dawes!

„Nos – mondtam –, azért jöttem, hogy elmondjam, milyen csodálatos a kiállítás, és hogy elismerésemet fejezzem ki azért a munkáért, melyet a megszervezésébe fektetett. Csodálatos rendezvényt hozott létre, amely rengeteg embernek nyújt új ismereteket. Nos, tudom, hogy Ön elfoglalt ember. Csupán ennyit szerettem volna mondani, illetve gratulálni, és köszönetet mondani.”

„Ez nagyon figyelmes Öntől – felelte. – Fáradjon beljebb.”

„Nem, köszönöm. Csupán ennyit szerettem volna mondani” – válaszoltam.

„Jöjjön csak be” – mondta.

„Nem, nem… hisz leglább százan várják, hogy találkozzanak Önnel.

„Egyikük sem fog olyan kedves dolgokat mondani, mint amit Ön az imént mondott nekem.”

Így hát bementem, szinte teljesen kifogyva az ötletekből és a szuszból. Ragaszkodott hozzá, hogy helyet foglaljak, majd a következő kérdés, melyet feltettem, így hangzott: „Apropó, Dawes úr, honnan származik a családja?”

„Úgy érti, Amerikában?” – nézett rám kérdőn.

„Úgy értem, bárhol.”

„Érdekli a genealógia?” – kérdezte.

„Nagyon is! – válaszoltam. – A Salt Lake Cityben található családtörténeti könyvtárunk az egyik legkiválóbb a világon.”

„Bocsásson meg egy pillanatra!” – mondta erre, majd kisétált az irodából, és egy régi családi Biblia méretű kartondobozzal tért vissza. Elővette a kését, kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy fehér selyempapírba tekert csomagot. Levette róla a fehér csomagolást, majd az asztalra helyezte az egyik leggyönyörűbb borítású könyvet, melyet valaha is láttam. Szépen nyomtatott, gazdagon illusztrált könyv volt, melynek borítóját elegáns, aranyozott dombornyomás díszítette.

Miközben gyönyörködtem benne, így szóltam: „Dawes úr, ez egy csodálatos darab.”

„Még szép! Huszonötezer dolláromba került.”

„Nos, megérte.”

„Az Ön számára ér ez valamit?” – kérdezte.

„Ha az enyém lenne, érne!” – válaszoltam.

„Rendben van – mondta –, akkor az Öné lehet!” Huszonötezer dollár értékű genealógiát helyezett a kezembe egy férfi, akit mindössze öt perce ismertem! Csak ámultam. Még egy rövid ideig beszélgettünk ezután. Elmondtam, mekkora örömömre szolgál, hogy nekem adta a könyvet, és hogy az Salt Lake City genealógiai könyvtárában fog helyet kapni.

Mielőtt elhagytam az irodát, még utánam szólt: „Smith úr, ez a Gates-ek, az édesanyám családjának a története. A Dawes család történetét – az édesapám genealógiáját – is elkészítjük. Pontosan olyen lesz, mint ez. Amikor elkészül, szeretnék abból is küldeni Önnek egy példányt.”

Ötvenezer dollárnyi genealógia! – csupán azért, mert udvarias próbáltam lenni valakivel. Nem hiszem, hogy ez véletlen volt. […]

Az Úr segít nekünk. Csodálatos látni, miként nyílnak meg az utak, és miként éreznek gyakran sugalmazást mások arra, hogy elkészítsék a családtörténetüket. Mi azonban néha nem élünk azon lehetőségeinkkel, hogy elkészítsük a genealógiánkat, annak ellenére, hogy az Úr nyomatékosan megmondta, hogy ha nem végezzük a templomi munkánkat, akkor a halottainkkal együtt mi is el leszünk utasítva [lásd T&Sz 124:32]. Ez egy nagyon komoly ügy. Olyan dolog, amin nem tudunk változtatni, ha elvesztegettük az életünkben adódott lehetőségeket. […] Nem várhatjuk el, hogy mások végezzék el helyettünk ezt a munkát.

Az Úr tehát – így vagy úgy –, mindig arra bátorít, buzdít és ösztönöz minket, hogy végezzük a munkánkat. Néhány család, akik nem tudják maguk elkészíteni a templomi genealógiájukat, felkérnek valakit, hogy készítse el helyettük a feljegyzéseket.

Ha megtesszük a részünket, a családtörténetünk, így vagy úgy, de fel fog tárulni előttünk. Így hát a következő tanácsot adom mindannyiunknak, fivéreim és nőtestvéreim: tegyük meg a részünket!¹⁴ [Lásd 4. javaslat, 89. oldal.]