Minden jó

A pionírok törődtek egymással, tekintet nélkül társadalmi, gazdasági helyzetükre vagy politikai hovatartozásukra. Még akkor is segítettek egymásnak, amikor ez lassította a haladásukat, kellemetlenséget okozott nekik, vagy személyes áldozatot és fáradozást követelt tőlük.

A mi törtető és részrehajló világunkban előfordul, hogy az egyéni és csoportérdekek előnyt élveznek az egymásról való gondoskodással és Isten királyságának megerősítésével szemben. A mai társadalomban bizonyos emberi ideológiák szerinti célok elérése a saját értékünk fokmérőjeként jelenhet meg.

A célok kitűzése és elérése csodálatos dolog lehet. Ám amikor a célok elérésével együtt járó siker ára mások semmibevétele, figyelmen kívül hagyása vagy bántása, akkor lehet, hogy túl nagy árat fizetünk ezért a sikerért.

A pionírok törődtek a csapatukban lévőkkel, és az utánuk jövőkre is gondoltak, amikor gabonát vetettek a később jövő szekérsorok számára.

Ismerték a család és a barátságok kötelékének erejét. Mivel egymásra támaszkodtak, erősek lettek; a barátok családtagokká váltak.

A pionírok élénken emlékeztetnek minket arra, hogy miért kell kerülnünk a kísértést, hogy elszigeteljük magunkat, és miért kell ehelyett segítő kezet nyújtanunk egymásnak, könyörületet és szeretetet tanúsítva egymás iránt.

„Fel, szentek, fel! Most jó munkára fel!”

Ez a sor a megfáradt utazók himnuszává vált. Nehéz elképzelnünk, hogy ezek a nagyszerű emberek mennyire keményen dolgoztak – a gyaloglás volt az egyik legkönnyebb dolguk. Mindnyájuknak össze kellett dolgozni az élelemről való gondoskodásban, a kocsik javításában, az állatok ellátásában, a betegek és a gyengék szolgálatában, a víz keresésében és összegyűjtésében, valamint meg kellett védeniük magukat az időjárás szorongató viszontagságaitól és a vadon számos fenyegetésétől is.

Reggelenként azzal a mindnyájuk által megértett, világosan meghatározott szándékkal és céllal keltek fel, hogy Istent és embertársaikat szolgálják, és eljussanak a Nagy-sóstó völgyébe. Ezek a szándékok és célkitűzések teljesen világosak voltak számukra; tudták, hogy mit kell tenniük, és azt is, hogy a naponta megtett távolságnak milyen jelentősége van.

A mi időnkben – amikor oly sok vágyunk annyira könnyen elérhető – nagy a kísértés, hogy rögtön elforduljunk és feladjuk, amint az előttünk álló út kicsit is rögösnek tűnik, vagy az emelkedő meredeken felfelé ível. Ezekben a pillanatokban megerősíthet minket, ha azokra a férfiakra, nőkre és gyermekekre gondolunk, akik nem engedték, hogy a betegség, a viszontagságok, a fájdalom, vagy akár a halál eltérítse őket a céljuktól.

A pionírok megtanulták, hogy a nehéz tettek véghezvitele megerősíti a testet, az elmét és a lelket; isteni természetük mélyebb megértéséhez vezet; valamint könyörületesebbé teszi őket másokkal szemben. Ez a szokás állhatatossá tette lelküket, és áldássá vált számukra jóval az után is, hogy a síkságokon és a hegységeken keresztül vezető útjuk véget ért.

Amikor a pionírok énekeltek, egy harmadik leckének is hangot adtak: „Boldogan gyertek hát!”

A mi korszakunk egyik nagy iróniája, hogy oly sok mindennel vagyunk megáldva, és mégis annyira boldogtalanok tudunk lenni. A jólét és a technológia csodái elhalmoznak bennünket, és bőségesen ellátnak minket biztonsággal, szórakozással, azonnali beteljesüléssel és kényelemmel. Ennek ellenére nagyon sok boldogtalanságot látunk magunk körül.

A pionírok, akik olyan hatalmas áldozatokat hoztak, a túléléshez szükséges legalapvetőbb dolgokat is nélkülözték, bár mindössze ezekre vágytak. Megértették, hogy a boldogság nem a szerencse vagy a véletlen eredménye. Egészen biztosak lehetünk afelől, hogy nem az összes vágyunk beteljesülésekor következik be. A boldogság nem külső körülményektől függ – belülről fakad, függetlenül attól, ami körülöttünk történik.

A pionírok tudták ezt, és ezzel a lelkülettel megtalálták a boldogságot minden körülmény és minden próbatétel között – még olyan megpróbáltatások közepette is, amelyek mélységesen felkavarták őket.

Néha visszatekintünk arra, amin a pionírok keresztülmentek, és felsóhajtunk: „Hála az égnek, hogy nem abban a korszakban éltem!” Vajon ha ezek a bátor pionírok láthattak volna minket, nem ugyanezt mondták volna-e?

A korszakok és a körülmények változnak ugyan, de a megpróbáltatásokkal való szembenézés tantételei, valamint az Isten vezetése alatt sikeresen együtt élő, egymással törődő és virágzó közösség tantételei változatlanok maradnak.

A pioníroktól megtanulhatjuk, hogy higgyünk és bízzunk Istenben. Megtanulhatjuk, hogy legyünk könyörületesek mások iránt. Megtanulhatjuk, hogy a munka és a szorgalom nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is megáld minket. Megtanulhatjuk, hogy a körülményeinkre való tekintet nélkül elérhető számunkra a boldogság.

A legjobb módja annak, hogy kimutassuk megbecsülésünket és hálánkat a pionírok iránt az, ha életünk részévé tesszük Isten parancsolatainak hű követését, a felebarátaink iránt mutatott könyörületet és szeretetet, valamint azt a kitartó szorgalmat, optimizmust és örömöt, amelyről a pionírok oly nagyszerű példát mutattak nekünk az életükkel.

Ha így teszünk, akkor az idő évtizedein átívelve megfoghatjuk azon nemes pionírok kezét, és hangunkat övéikkel egyesítve együtt énekelhetjük: „Minden jó! Minden jó!”