A nyakkendő, mely összeköt minket

– Ahh… ezt nem hiszem el! – mondta Ryan magának a tükörben. Ránézett a nyakkendője lógó végeire. Fél órája volt, hogy rájöjjön, hogyan kösse meg. Hogy lehet ez ilyen nehéz?

Anyu bekopogott a fürdőszobába. – Ryan! – mondta gyengéden.

– Gyere be! – morogta a fiú.

Anya rámosolygott, amint kinyitotta az ajtót. – Hogy megy?

– Nem túl jól – válaszolta. – Bárcsak meg tudnám úgy kötni, mint apu!

Anya egy pillanatra felhúzta a szemöldökét. Ryan azt gondolta, bárcsak ne mondott volna semmit apáról, de nem tudta megállni.

Anyu megpörgette a nyakkendő végeit. – Mit gondolsz, benne lehet a cserkész kézikönyvben? Kiment, hogy megkeresse.

Nevetségesnek tűnt Ryan számára, hogy 12 éves korára még mindig nem tudja, hogy kell megkötni egy nyakkendőt. Mindig apu kötötte meg neki. Most azonban apu és anyu elváltak, és apu a város másik végében lakik.

Anya újra megjelent a kinyitott könyvvel. – Megpróbálhatom? – kérdezte.

– Persze – válaszolta Ryan, mert próbált kedves lenni. Anyu okos, de nem éppen a nyakkendőkötési szakértelméről híres.

Anyu megkötött valamit, ami inkább egy origami hajtogatásnak látszott, majd kibogozta a selymes anyagot, és kezdte elölről. Még egy kudarcba fulladt próbálkozás után nagyot sóhajtott.

Hirtelen Ryan nővére, Katie sietett be fürdőszobába. – Ryan! Mi történt a

nyakkendőddel? – kérdezte, mintha a nyakkendője egy mutáns élőlény lenne.

– Semmi! – mondta anya, miközben az anyagot igazgatta. – Minden.

– El fogok késni – mondta Ryan, és próbált nem feldúltnak látszani. De feldúlt volt. Amióta elrendelték diakónussá, most oszthat először úrvacsorát, és a nyakkendője borzalmasan néz ki.

– Hát, ilyen kinézettel nem oszthatsz úrvacsorát – mondta Katie.

Anyu gyengéden kiterelte Katie-t a fürdőszobából, majd visszajött. – Van egy ötletem – mondta.

Ryan kételkedve nézett rá.

– Mi lenne, ha korábban átszaladnál a gyülekezeti házba, és megkérnéd a püspököt, hogy kösse meg neked?

A püspököt? Milyen kínos! Ryan azt gondolta, inkább otthon maradna, mint hogy nyakkendővel a kezében sétáljon be a kápolnába, és menjen oda a püspökhöz mindenki előtt.

– Fogadok, hogy Peternek is mindig ő segít megkötni a nyakkendőjét – mondta anyu.

Peter volt a püspök fia. – Kétlem – felelte Ryan. Komoran belenézett a tükörbe, és lehúzta nyakáról a nyakkendőt.

Amikor Ryan a kápolna ajtajához ért, érezte, hogy elvörösödik az arca. Mit fog a többi fiú gondolni, ha meglátják, hogy a püspöktől kér segítséget? Miért nem tudta anya megcsinálni? Arra gondolt, hogy visszafordul. De akkor egy csendes, ám erős valami azt mondta neki, hogy menjen be a kápolnába, és minden rendben lesz.

Mély levegőt vett, és belépett az ajtón. Korán jött, úgyhogy a kápolna szinte üres volt az orgonistát és néhány embert kivéve, akik az első sorokban ültek. És ott volt Anderson püspök, aki fejét lehajtva, csendben olvasott a szentírásaiból. Ekkor a püspök felnézett Ryanre. Letette a szentírásait, és odasétált hozzá a sorok között. Kinyújtotta a kezét.

– Szervusz, Ryan! Várod már, hogy kioszthasd ma az úrvacsorát? – kérdezte.

– Nos, van egy kis problémám – felelte Ryan.

– Ne aggódj! Mindenki ideges az első alkalommal. Én ráléptem egy hölgy lábára, amikor annyi idős voltam, mint te. Végül minden rendben lett.

– Nem erre gondoltam – mondta Ryan, és feltartotta a nyakkendőjét.

– Ó! Gyere velem – mondta a püspök.

Mindketten kimentek a folyosóra. A püspök megmutatta Ryannek, hogyan hurkolja az anyagot, és mielőtt Ryan észrevette volna, egy rendesen kinéző nyakkendő lógott a nyakában. Anderson püspök nem nevette ki, és nem tett úgy, mintha már tudnia kéne, hogyan kell nyakkendőt kötni. Nem tett úgy sem, mintha sajnálná Ryant.

– Köszönöm, hogy engem kértél meg, hogy segítsek neked – mondta Anderson püspök, miközben visszasétáltak a kápolnába.

Ryan bólintott. Még mindig zavarban volt, de már közel sem annyira, most, hogy rajta volt a nyakkendő.

A püspök Ryan vállára tette a kezét. – Ez az egyházközség olyan, mint egy nagy család, és én mindig jobban érzem magam, ha gondoskodnak a családom tagjairól. Ezután visszasétált a kápolna elejébe.

Miközben Ryan az úrvacsorát osztotta, ismerős, mosolygós arcokat látott. Eszébe jutott, amit a püspök mondott neki. Ez az egyházközség olyan, mint egy nagy család, és ez egy olyan család, aminek szeret a tagja lenni.