Egy türelmetlen tanuló

Russell gondosan bepakolta ceruzáit és füzetét az iskolatáskájába. Megfésülködött, és még egyszer végignézett magán, hogy megbizonyosodjon, a ruhája is rendben van. Adott még anyának egy búcsúpuszit, majd kirohant a buszmegállóba. Minden pillanatban csak azt leste, jön-e már a busz. Borzasztóan izgatott volt, hiszen ez lesz az első napja az iskolában.

Russel gyakran figyelte, amint bátyjai és nővérei kisétálnak a buszmegállóba, hogy felszálljanak az iskolabuszra. Ő is velük akart menni. De még jobban vágyott arra, hogy megtanulja azokat a dolgokat, melyeket ők. Például szeretett volna többet megtudni a dinoszauruszokról. És azt is meg akarta érteni, hogyan működnek a vonatok. Meg akart tanulni olvasni. Biztos volt benne, hogy szeretni fogja az iskolát.

Mrs. Wilson kedvesen rámosolygott, mikor belépett az osztályterembe. Ő lesz a tanítónője. Megmutatta Russellnek, melyik az ő padja, és hogy hová tudja majd felakasztani az iskolatáskáját.

„Talán először a dínókról fogunk tanulni” – reménykedett Russell.

Mrs. Wilson üdvözölte az osztályt, majd így folytatta: „És most szeretném, ha mindnyájan bemutatkoznánk. Arra kérlek benneteket, mondjatok pár szót magatokról.”

Russell szemöldökét ráncolva eltöprengett. „Bizonyára fontos megismernünk egymást… Talán majd ez után fogunk tanulni a dinoszauruszokról.”

Mikor Russellre került a sor, hogy bemutatkozzon, csak ennyit mondott: „Russelnek hívnak. Nagyon várom már, hogy tanulhassak – különösen a vonatokról és a dínókról.”

„Russel, ez nagyszerű” – felelte Mrs. Wilson. Russell felderült. Biztos volt benne, hogy most már nemsokára a vonatokról és a dinoszauruszokról lesz szó.

Sajnos nem így lett. A tízórai után háromszögletű, négyszögletű meg hengerformájú építőkockákkal játszottak.

„Mrs. Wilson, mikor fogunk a dinoszauruszokról és a vonatokról tanulni?” – kérdezte tőle Russell.

„Nem most, Russell – jött a válasz. – Most egy történetet fogok nektek elolvasni.”

„A dínókról?” – csillant fel Russell szeme.

„Nem, Russell.”

A felolvasás után az ábécét kezdték tanulni. Majd eljött az ideje, hogy hazainduljanak.

Russell dühös volt.

Nem szólt semmit a buszon, csak bámult ki az ablakon. Majd egyenesen hazafutott a megállóból, és beviharzott a házba. Felrohant a szobájába, és a párnájába temette az arcát.

Anya bejött hozzá, és megsimogatta Russell fejét. „Milyen volt az első nap az iskolában?” – kérdezte.

„Borzasztó. Semmit sem fogok ott megtanulni. Nem is megyek vissza. Egész nap csak építőkockákkal játszottunk, meg mesét hallgattunk.”

„Kicsim, ez csak az első napod volt ott” – vigasztalta anya.

Russell felült, és anyára nézett. „Én a dínókról meg a vonatokról akarok hallani, és meg akarok tanulni olvasni. Mégpedig most.”

Anya letelepedett Russell mellé az ágyra. „Nem tanulhatsz meg mindent egyszerre. Ehhez idő kell. És minél többet tanulsz meg most, később majd annál többet fogsz tudni megtanulni.”

„Ezt hogy érted?” – nézett rá csodálkozva Russell.

„Hát, ahhoz előbb meg kell tanulnod az ábécét, hogy majd megtanulhass olvasni. És ha már tudsz olvasni, akkor majd nekiülhetsz azoknak a könyveknek, amelyek érdekelnek” – magyarázta anya.

Russell elgondolkodott a szavain. Talán más dolgokról is érdemes tanulni, nemcsak dinoszauruszokról és vonatokról. „Azt hiszem, holnap újra kipróbálom az iskolát” – mondta végül.

Anya derűsen rámosolygott.

„És anya, szerinted találnánk olvasnivalót a könyvtárban a dínókról és a vonatokról?”

„Ó, abban biztos vagyok.”